Gyógyszeretet | 13.
december 09, 2016
– Akkor kimész? – Még a homlokomat is
ráncolom, amire ő csak pislog, majd mit sem értve az egészet, feláll.
– Szégyellős vagy? Hát jó. – Amíg itt
hagy az orra alatt morogva, én csak azon filózom, hogy komolyan bent maradt
volna-e. Néha nagyon nem értem.
Vetkőzni kezdek, majd a nadrágot szenvedem
legelőször, utána jön az egyik felső, ami elsőként akad a kezembe, és épphogy
rajtam van, Jaebum kopogás nélkül nyit be.
– Semmi „jövök”, vagy... „kész vagy?” –
mormogom kicsit szúrós pillantással meredve rá, amit látva sokat erőlködik, de
végül elmosolyodik. Szórakoztatja még mindig, hogy nekem áll feljebb.
– Nem jó, próbáld a hosszú ujjút, a
szürkéskéket. – Valami oknál fogva egyik felső sem jó neki, és már a negyedik
összeállítást is kritikus szemekkel nézi. Nem mondom, hogy zavar, de valahogy
mégis... ez a helyzet végtelenül zavarba ejtő.
Pár másodperc múlva, mikor már az utolsó
felsőt is kilőttük amit ő kiválasztott, a szimpla bekukkantás helyett be is
jön, és ismét átnézi a ruháimat. Nem értem, minek ekkora felhajtás, de úgy sem
érné meg ellenkeznem.
Végül ismét a szekrényemnél köt ki, a
legaljába túr, mikor is végül ellép, és felém fordul egy fekete felsővel.
Kétkedőn pillantok rá, majd elképzelem magamon, és nagyon nem illik hozzám ez a
felső. Ezt még a nagyszüleimtől kaptam tavaly karácsonyra, semmi minta nincs
rajta, de mégsem olyan szimpla, mint az a fehér rajtam, amiben eleve menni
akartam. Ez átlátszó, igaz, csak egy kicsit, de akkor sem megyek bele.
Kizárt dolog, hogy ezt felvegyem, még
csak fel sem próbáltam soha, és soha nem is terveztem.
Végül csak kétségbeesetten rázom meg a
fejem, ugyanis ez már nagyon is sok.
– Csak próbáld fel - jelenti ki Jaebum
olyan határozottan nézve rám, hogy szinte már fáj. – Még akkor is ráérsz
tiltakozni ellene, ha mégsem jó. Amúgy is... minek van ilyen felsőd, ha nem
hordod?
– Kaptam, mert a nagyimék azt hitték,
követem a divatot. Ez nem az én stílusom, Jaebum. Te is tudod. – Ismételten
csak a fejemet rázom, amíg ő a szemöldökét felvonva sétál elém, és nyomja a
kezembe, mintha nem is ellenkezhetnék.
– Igen, tudom, hogy jófiú vagy, és úgy
is öltözködsz, amivel nincs is baj, sőt. Viszont, ha megjelensz a szokásos
ruháidban, onnan kinéznek, és egy pillanat alatt bekebelez a tömeg. Szóval? Mi
lesz? – Még a fejét is oldalra biccenti, ekkor jövök rá, hogy túl közel van.
Nem igazán kapok levegőt.
– Túlságosan ragaszkodsz ehhez a
borzalomhoz. – Egy fintorra húzom az arcomat, amíg ő lassan elmosolyodik,
majd az államnál fogva emeli fel a fejem, hogy homlokon pöcköljön.
– Csak vedd fel, hisztigép. – A szemét
vigyora teszi talán, hogy végül szemforgatva teszek eleget a kérésének. Azt el
kell ismernem, hogy a felső anyaga nagyon finom, mégsem veszem fel szívesen.
Miután Jaebum eltűnik a szobámból,
egyből átveszem, majd belenézek a tükörbe és tudom, hogy elvesztettem a
meccset. Ez a tökéletes felső, még akkor is, ha egész este azon fogok
szorongani, hogy kilátszik-e bármim. Félhomályban csak sejtet, nem igazán
látszik át, és gondolom, ott sötét lesz, és még annyira sem, de mégis van benne
valami. Látom a mellkasomat benne, és mégsem, nem igazán tudom elszakítani róla
a tekintetemet, ez a kettős érzés pedig ad hozzá valami furcsát, ami miatt
tudom, hogy mindenki engem fog bámulni. Már most utálom.
– Tökéletes. – Nem is hallom, ahogy
nyílik az ajtó, csak Jaebum hangja jelzi, hogy nem vagyok egyedül. Csak a
tükörből nézek rá, de még így is teljesen egyértelmű a büszke arcán a hatalmas
mosolyból leszűrve, hogy igenis alul maradtam.
Még fent fel kellett vennem a dzsekimet,
mert ha apám meglátta volna rajtam azt a felsőt, toronyba zárt volna. Néha
egészen úgy érzem, mintha lányként bánna velem, legalábbis úgy védelmez.
Zavarnia kéne, de az a helyzet, hogy örülök már annak is, ha így foglalkozik
velem.
– Szóval. – Természetesen Jaebum szólal
meg, amikor már túl méllyé vál közöttünk a csend. Már lassan tíz perce
sétálgatunk kint, és egyelőre úgy érzem, hogy nincs is célunk. Ő nem siet, én
meg csak követem. – Apukád nem igazán van tőlem elájulva. – Úgy beszél, mintha
kételkedne benne, pedig mind a ketten tudjuk, hogy igenis ki nem állhatja.
– Utál – nevetek fel halkan, csak egy
fél pillantást vetek rá, de a közvilágításnak hála látom, ahogy kissé a száját
húzza. – De ne vedd magadra, ő senkit sem szeret a barátain és a családján
kívül. Ki nem állhatja az embereket.
– Szóval ezek szerint meg kéne
nyugodnom? Vagy... – Elharapja a mondat végét, ezzel pedig kezd kicsit
szórakoztatni is. A mindig talpraesett Jaebum most kételyek közt tengődik az
apám és a légpuskája miatt.
– Ne, legyél csak zaklatott. – Ahogy ez
kicsúszik a számon, meglepően jó érzés fog el. Nem gondoltam, hogy már az
elején lesz életkedvem, sőt, arra számítottam, hogy végig szorongani fogok.
A túl nagy csend miatt ránézek, Jaebum
kérdő tekintetére csak halkan elnevetem magam megint. Mi van velem?
– Élvezed, mi? – Mély levegőt véve
nyugtatja le magát valahogy úgy érzem, valami nagyon csúnyát tudna mondani.
– Szemétség, de igen. Egy kicsit – vonok
vállat, mintha ez olyan természetes lenne, bár talán az is. De legalább
mosolygok, örüljön neki. Jó kedvem van, legyen rohadt elégedett. – És... –
Mikor nem mond erre semmit, csak magában mormog, muszáj lecsillapítanom a
kedélyeket. – Kinek a házibulija lesz? Lesznek ott ismerősök? – Természetesen
évfolyamtársakra gondolok, bár szerintem érti, nem is kell tovább beszélnem.
Egy pillanatra elgondolkodik, mintha
azon agyalna, lehet-e őszinte. Valamiért ez nem tetszik.
– Egy régi barátomé. És igen, ott
lesznek Jacksonék. – A végén még a vállát is megrántja pont úgy, ahogy én az
előbb, ami elég ahhoz, hogy megtorpanjak, és hatalmasat nyelve meredjek rá,
miközben ő is megáll, eléggé furcsa tekintettel néz vissza a szemeimbe. –
Youngjae?
– Jó ötlet ez? – A felkaromat dörzsölöm,
még egy lépést is teszek hátrafelé, de nem tehetek róla. Bármikor meghallom azt
a nevet, reflexszerűen menekülnék, ez már belém van kódolva.
– Nem lesz baj, gyere. – Lassan lép
felém, mintha attól félne, hogy elrohanok, ami őszintén nem lenne valami rossz
ötlet.
Akaratlanul is megrohamoznak a hétfőn
történtek, hogy összevesztek miattam, aztán pedig mindaz, ami előtte történt.
Megfenyegettek, hogy ismét megvernek, ha nem szállok le Jaebumról. Megremegek
tőle, mintha... tényleg azért mennék el arra a bulira, hogy még ma este
meghaljak.
– Nem kéne... hogy együtt lássanak. – A
fejemet csóválom, próbálok hangosabban beszélni, de nem megy. Ezzel eléggé
össze is zavarom, hiszen egy pillanat alatt tűnt el minden életkedvem.
– Miért is? – A homlokát ráncolja,
tényleg nem érti, mi van velem. Igyekszem összeszedni magam legalább miatta, de
nem igazán akar összejönni.
– Figyelj, én... hétfőn bevittem az
igazolásomat, és hallottam, hogy miattam... miattam vesztél velük össze. Én ezt
nem akarom. – Annyira megválogatom minden szavamat, hogy a végén számomra elég
értelmetlen, velem ellentétben viszont neki teljesen egyértelmű, miről
beszélek. Nem is mond pillanatokig semmit, majd csak lassan elmosolyodik,
amivel végképp összezavar. – Most mi az?
– Te most komolyan azért hezitálsz, mert
félsz, hogy miattad összeveszem azokkal, akik eddig neked csak fájdalmat
okoztak? – Egy pillanatra elhallgat, oldalra fordítja a fejét, de a vigyora nem
tűnik el róla. Oké, nem értem őt. – Van benned bármi rossz is? Legalább egy
rossz tulajdonságod? – Olyan őszinte érdeklődéssel kérdezi ezt meg, hogy már
akkor sem tudnék erre reagálni, ha akarnék. – Én már aznap kibékültem velük, és
azt is tudják, hogy jössz. Megígérték, hogy normálisak lesznek, nyugalom. –
Végül felemeli a kezét, talán még ő sem tudja, mi a célja vele, aztán szimplán
csak vállba vereget.
Ennek a kis mozdulatnak hála egyből
tovább indulok még az akaratomon kívül is, és nem szólok egy szót sem innentől
addig, amíg egy kis hangzavar nem jut a füleimbe, majd megállunk mindketten a
ház előtt, amiből ezer féle szín világítja az utat. Pillantásomat így a földről
a mellettem álló hatalmas épületre szegezem, és bár a zene nem olyan hangos,
mint amire számítottam, azért felfedezhetők a parti nyomai.
Előttünk pár fiú támogatja egymást, nem
igazán tudom elhinni, hogy az alkoholtól vannak ilyen állapotban, és még
élvezik is. A terasz tele műanyag poharakkal, néhány lány piszok közel hajol
egymáshoz, úgy beszélgetnek, amit látva már most átjár a borzongás. Nekem oda be
kell mennem.
Jaebum úgy tűnik, már ismeri a járást,
mert hezitálás nélkül indul tovább, majd megelőzve azt, hogy eltűnjek, csak
elkapja az alkaromat, úgy húz maga után.
Szinte alig férek el a zsúfolt
előszobában, hirtelen úgy tűnik, fél Szöul ebben a házban bulizik. Nem is
értem, hogy lehetséges ennyi ember egy házban.
JB hirtelen megáll, a karomra szorít,
majd közelebb húz magához, egy pillanatra fogalmam sincs, mit akar. Csak az a
kis szájra puszi jár a fejemben, amitől végig szalad bennem a forróság.
– Egyáltalán ne tűnj el, ha lehet –
kiabálja a fülembe furcsa érzéseket hozva elő bennem, de már válaszolni sem
tudok, hiszen ismét elindul a lába, és átrángat a tömegen, ami kíméletlenül
folytatódik szinte az egész nappaliban.
Amikor végre elérünk egy nagyjából
hézagosabb helyiséghez, azt hiszem, rám mosolyog a szerencse, és itt maradunk,
de természetes nem. Jaebum egy fehér felé veszi az irányt, amin épphogy
belépünk, máris gondosan bezárja mögöttünk, hogy nehogy néhány részeg idióta
kövessen. Legalább szűri a kinti zenét, és már hallom a saját szívdobogásomat a
fülemben a basszus helyett.
Szinte megáll a vér az ereimben, mikor
tudatosul bennem, hogy egy kibaszott lépcső tetején állok, ami miatt már nem is
tudok megmozdulni, ez a bolond hiába húzna maga után.
– Nem jössz?
– Egy pince? – Suttogva, mégis kisebb
felháborodással kérdezek, ami után ő elereszti a karom, de nem hagy itt.
– Nyugalom. Miért izgulsz folyton? Nincs
lent semmi szervkereskedés, maffia vagy nem tudom, mire gondolsz. Nem fog
történni semmi rossz, megígértem. Bízz bennem, rendben? – Annyira... akarja,
hogy vakon menjek utána, hogy egyáltalán nem értek már semmit vele
kapcsolatban.
Ezután már nem mond semmi mást, csak
tovább indul, immár magamtól követem, bizonytalanul lépkedek lefelé a nem túl
bizalomgerjesztő falépcsőkön.
Az alsó részen nincsenek sokan, mégsem
ismerek mindenkit. Jacksonékon egyből megakad a szemem, itt van az egész banda,
ami miatt az egész gyomrom egy merő görcs. A másik két srác teljesen ismeretlen
a számomra, ez pedig csak rátesz még egy lapáttal arra, hogy haza akarjak
menni.
– Sziasztok. – Jaebum hangosan köszön,
amire mindenki felénk kapja a fejét, a két idegen srácon kívül egyikük sem
mosolyog, ahogy észrevesz. – Ryeowook, Jun, ő itt Youngjae, egy barátom. –
Ahogy köszönnek nekem, én csak intek, egy teljesen feszült mosollyal, ezen
keresztül pedig átjön, hogy csak kényszerből vagyok itt.
Ezt a kínos pillanatot választom ki
arra, hogy körbenézzek, rengeteg chips és bontatlan pia van idelent,
valószínűleg az utánpótlás.
– Majd később beszélünk, haver,
megnézném, mennyire hányták össze a nappalinkat. – Az egyik srác hátba veregeti
Jaebumot, majd felindul, a másiknak sem kell sok, és követi. Mindeközben
Jackson és Jr csak állnak az üvegekkel telerakott biliárdasztal mellett, és rám
pillantanak néha, amíg a többiek tudomást sem vesznek a létezésemről.
Ez az a helyzet, ami
miatt már inkább a földre meredek, nem akarok itt lenni, nem is értem az okát,
hogy miért muszáj.
0 megjegyzés