Gyógyszeretet | 14.
december 09, 2016
– Tudnátok emberként viselkedni? –
Jaebum eléggé ledegradálóan beszél a fiúkhoz, akikből ketten érzem, hogy még
mindig undorral bámulnak rám. Az egyetlen jelenlévő, akiben bízhatok itt,
eloldalaz mellőlem, és figyelmen kívül hagyja a rosszalló morgásokat is.
Teljesen egyedül érzem magam.
Egyszer még nagyon visszakapja a szemét
az egészet. Hogy iderángatott, itt tart, és hiába akarja azt, hogy jóban legyek
a legjobb barátaival, ez már akkor is túlmegy még a maximum tűrőképességemen
is.
És én még egy rohadt énekórát is bevállaltam
azért, hogy eljöhessek vele, erre... ez vár.
– Mivel ember vagyok, nem lesz
nehéz. – Jackson végül megszólal, majd elindul egyenesen felém, de nem én
vagyok a célja. Elmegy mellettem úgy, hogy csaknem hozzám ér, amitől megremeg a
lábam. Istenem, eddig soha nem féltem tőle ennyire, akkor most miért?!
Hatalmas csend telepszik közénk, csak a
fentről jövő hangzavar ad jelet arról, hogy egy állítólagos buliban vagyunk.
Percek telnek el ebben a fojtogató hallgatásban, kizárt dolog, hogy pont én
szakítsam félbe.
– Miért akarod te ezt ennyire? – Junior
megtámaszkodik a biliárdasztalon, felteszi azt a kérdést, amire szerintem
mindenki ugyanannyira tudni akarja a választ.
Jaebum nem válaszol rögtön, csak nekidől
a lépcsőnek maga mögött, és hol rám, hol a többiekre néz.
Bambam és Yugyeom mintha nem is
foglalkozna velünk, csak egymással beszélnek, amíg Mark nagy lelkesedéssel
hallgatja minden egyes szavukat. Ők tényleg nem foglalkoznak velem, aminek
ennyire még soha nem örültem. Nem kéne, hogy ugyanúgy zaklassanak, mint a másik
kettő.
– Mert azt akarom, hogy rájöjjetek,
mennyire gyerekesek vagytok. – Mindenre számítottam, csak erre a reakcióra nem,
bár látszólag egyiküket sem hatja meg a dolog. Valószínűleg Jaebum már a
fejükhöz vágta. – Ki nem állhattok valakit, akit nem is ismertek.
– Nem utálom, én undorodom tőle. –
Jackson egy teljesen indokolatlan választ vág rá erre, majd a fejét csóválva,
idegesen indul fel. – Inkább megyek inni. – Egy szúrós pillantást küld JB felé,
majd maga mögé les Jr-re, aki csak pillanatok múlva tud mozdulni. Utána megy,
mintha össze lennének nőve, bár nem érdekel. Csak az számít, hogy végre
eltűntek, és hiába mondták azt, amit, akkor is vége ennek a lehetetlen
helyzetnek.
– Jackson csak hirtelen haragú, nem
gondolja annyira ko...
– Mindegy. – Egy halvány, szorongó
mosollyal szakítom félbe Jaebumot, aki, egyből elhallgat, hirtelen látom az
arcára ülni a bűntudatot. Valószínűleg most jött rá, mibe rángatott bele.
Ahogy megszólalok, Markék elhallgatnak,
és rám néznek, hiába nem látom, de biztos vagyok benne.
– Hogy lehet ilyen rohadt makacs? –
Végül elrugaszkodva a lépcsőtől felsóhajt, amire a másik három, akik eddig nem
igazán foglalkoztak velünk, most mégis csak ránk figyelnek.
– Ahogy te is, JB. – Yugyeom válaszol,
egyszerűen nem hiszem el, hogy komolyan közbeszól. – Te is makacs vagy, és
rengeteg esetben hajthatatlan, mint most ők. Meg amúgy is tudod, hogy Jackson
rühelli a változásokat. – A végén még a vállát is megrándítja, ennyivel
elintézi a dolgot, nem mond többet.
Én addig hátrébb húzódom, leülök az
egyik roskatag székre, ami nincs tele zacskókkal, és teljesen láthatatlannak
képzelem magam.
– Hiába erőlteted, úgysem fogad el
semmit úgy, hogy ráerőszakolják. – Végül Mark is hozzátesz egy kerek mondatot,
úgy látszik, hogy engem ugyanúgy levegőnek néznek, de legalább nem tesznek
bántó megjegyzéseket.
– Megkeresem. – Jaebum ezt az egészet
átgondolva szólal meg végül, majd végül rám néz, én pedig csak biccentek egyet
jelezve, hogy menjen csak. Pár pillanatra beharapja a száját, fogja magát, és
itt hagy minket, hirtelen fogalmam sincs, hogyan tovább.
Eltelik egy-két perc úgy, hogy Yugyeom
és Mark vált pár szót, majd felmennek úgy, hogy egy sziát se, intéznek
Bambamnek, aki itt marad.
Ahogy kettesben maradunk, én csak
zavartan járatom a tekintetemet a helyiségen, és az ujjaimat piszkálom. Sokat
néztem őt iskolában is, és soha nem értettem, hogy a rohadt vékony lábai hogy
nem szúrják át szerencsétlen gyereket. A másik pedig... ő miben különb, mint
én? Vagyis, ő most gólya mégis az első éve első hetében befogadták.
– Én sem értem őket.
– Tessék? – Kissé... aish, teljesen
ledöbbenve kérdezek vissza, talán túlságosan is nagy érdeklődést mutatok. De
nem tehetek róla, ő az első Jaebumon kívül, aki hozzám szól magától.
Normálisan.
– Nem értem, miért csinálják. – Kisöpri
a haját a szemeiből, ahogy megint megszólal, csak akkor veszem észre az enyhe
akcentusát. Tudom, hogy thai, de nem hittem volna, hogy ez érződik is rajta.
Tudtommal hat éve Dél-Koreában élnek. – Jackson sem tudja, miért csinál folyton
balhét. – Kissé lehalkítja a hangját, ő is leül, de nem a közelemben. Talán
csak elővigyázatos, ha bárki visszajön, ne lássa, hogy velem beszél. Ennek el
kéne szomorítania, mégsem érint szíven. – Sokat beszélnek rólad mostanában.
– Erre nem tudom, mit mondjak. – Túl
bizonytalan vagyok, viszont úgy tűnik, ez őt a legkevésbé sem zavarja.
– Én nem bántalak. – Nem tudom, miért
mondja, talán csak meg akar nyugtatni, mert azt hiszi, ezért vagyok ilyen szótlan.
Mert félek tőle. Pedig nem, erről szó sincs, sőt, hiszen fiatalabb nálam. –
Őszinte leszek. – Pár pillanatra a lenéz az ölébe, egy pillanatra elfog az
érzés, hogy ő még nálam is félénkebb. Bár, hh, én közel nem lennék ilyen, ha
lennének barátaim. – Azt hiszik, hogy te és JB együtt vagytok, és ez túl nagy
váltás nekik. – A végén halál lazán még a vállát is megvonja, hirtelen azt
kívánom, hogy ez a halvány fény, amit az az egy villanykörte önt magából,
bárcsak megszűnne. Ugyanis... érzem, ahogy az arcomba szalad az összes vér, és
iszonyat melegem lesz. Tudom, hogy vörös az egész arcom.
Jesszus, mit mondott? Hogy én... én
és...?! Együtt?
– Mi nem járunk. – Hatalmas erőfeszítés,
mire ezt kinyögöm, amire ő halványan elmosolyodik, mintha lehetetlent mondtam
volna. – Tényleg nem. Nem is értem, hogy... hogy honnan vettetek ekkora
hülyeséget. – A végén már túlságosan tiltakozom, ami miatt kényszerből
hallgatok el, mielőtt átesem a ló túlsó oldalára.
– Valahogy sejtettem, de ez nem annyira
egyértelmű. – Megcsóválja a fejét, viszont ahogy nyikorog fent az ajtó,
hirtelen elhallgat. Viszont nem nyílik ki, nem jön le üvöltve idáig a zene, ami
azt illeti, nagyon jól hangszigetelt a pince. – JB sokat győzködi őket, hogy
ismerjenek meg, és majdnem minden nap hazakísér téged, most meg idehoz... Csak
másfél hónapja ismerem a fiúkat, de tudom, hogy ez szokatlan tőle. Ezek miatt
már én is azt hittem, hogy ti... de csak elmondta volna nekünk. Vagy nem? – A
végén már szinte magához beszél, az egyik felső sarokba bámul, majd ismét rám
emeli a tekintetét. – Nincs bajuk a melegekkel, meg ilyesmi, attól, hogy heterok.
Megszokták már, hogy Jaebumot nem hagyják hidegen a fiúk, bár eddig csak
lánnyal járt... – A végén hirtelen elhallgat, mintha rájönne, hogy túl sokat
beszél. Engem nem zavar, sőt... valamiért melegít belülről a gondolat, hogy
nincs velem akkora baj, ha ő szóba áll velem.
– Engem bárhogy utálnának. – Nem tudom,
hogyan és miért, de benyögöm ezt a három szót, ami után hatalmas csend
telepszik kettőnk közé. Szinte látom, ahogy pörögni kezdenek a gondolatok a
fejében, minden kiül az arcára, és már attól elfáradok, ahogy nézem.
– Szerintem... Ha szembe szállnál velük,
az megoldás lenne.
– Tessék? – Úgy kérdezek vissza, mintha
minimum halláskárosult lennék, még csak értelmezni sem akarom, amit mondott. –
Én?
– Hát... Tudod, hogy kivívd a
tiszteletüket. Vagy nem tudom. Mindegy, az biztos, hogy azzal soha nem oldódik
meg a dolog, hogy Jaebum áll ki érted. Neked kéne magadért. – Ezután már nem
tud semmit mondani, hiába akarna, hiszen az ajtó kinyílik, leszűrődik az üvöltő
zene, én pedig összerezzenek.
Haza akarok menni, ezek után nem tudnék
itt maradni. Fél órát ültem itt nagyon maximum, de annyi minden történt, hogy
nem tudnék több dolgot elviselni.
– Én hazamegyek. – Kicsit hangosabban
szólalok meg, ahogy felállok, leellenőrzöm, mindenem megvan-e, viszont mielőtt
még a lépcsőhöz mennék, megállok egy pillanatra. – Meg... megmondanád
Jaebumnak, hogy elmentem? – A t már nem teszem hozzá, hogy én azért nem keresem
meg, mert valószínűleg Jacksonékkal beszél, megzavarni sem akarom, és... isten
ments, hogy Juniorék közelébe menjek megint.
– De... Youngjae! – Ahogy felindulok,
Bambam utánam szól, amivel megállít, végül az ajtó is becsapódik, és lejön az a
két srác, akik közül csak az egyikük nevére emlékszem. Jun, azt hiszem. De
mindegy is, magukkal foglalkoznak, velünk egyáltalán nem. – Jaebum nem lesz
ideges, hogy elmész? – A homlokát ráncolja, amire én csak legyintek, gondolom,
hogy nem fog őrjöngeni, csak elfogadja és elengedi a dolgot.
Már nem mondok semmit, csak azon vagyok,
hogy kikerüljek a házból. Amint feljutok a pincéből, mindenhol a zenére ugráló
és üvöltöző velem egyidősek, a basszus lüktet mindenhol, a padló ragad a
kiömlött alkoholtól, de nem törődök ezekkel. Csak a hányingeremet legyőzve
verekszem át magam a tömegen olyan határozottan, ahogy még Jaebum tette idefelé
jövet.
Háromnegyed órája értem haza, amint
kiértem a ház elé, írtam anyuéknak SMS-t, hogy jöjjenek értem, mert nem akarok
egyedül hazasétálni. Ők teljes aggodalommal jöttek el a címre, amit megadtam,
azt hitték, valami baj van, viszont mikor meglátták, látszólag milyen halálosan
nyugodt vagyok, teljesen összezavarodtak.
Nem értettem, miért féltenek ennyire,
mivel én igenis bízok Jaebumban, bár logikus, hogy nekik az én bizalmam nem
elég. Vagy fél órán át hajtogattam unott fejjel, hogy semmi baj nincsen, nem
történt semmi rossz, belül mégis... kavarogtak bennem a dolgok pont, ahogy most
is.
Már lefürödtem, átöltöztem, mindeközben
folyton csak azon agyaltam, hogy teljesen felesleges volt felvennem azt a
rohadt felsőt, amit valószínűleg soha többé nem fogok. Még a buliban sem vettem
le a dzsekimet, bár Jaebum számított rá biztosan, hogy majd megszabadulok tőle,
ezért erőszakolta rám azt a fekete pólót. Így visszagondolva rohadt nagy
tortúra volt a semmiért.
Ráadásul amíg rendet raktam a
szekrényemben... aish. És mindezek tetejébe énektanárhoz kell mennem még a jövő
héten, ezt is simán elkerülhettem volna. Ez az egész este egy kibaszott nagy
csalódás volt, pedig nem rég múlt éjfél.
Mindesetre elég volt arra, hogy tudjam;
ez nem nekem való. Megmaradnak az olyan esték, mikor hétvégente hajnali kettőig
lent vagyok anyuékkal a földszinten, én tévézek, ők a konyhában vannak, és néha
kinéznek rám. Mint most, de legalább nem érzem magam annyira egyedül, mint ott.
Hirtelen arra eszmélek, hogy dübörögnek
az ajtón, szó szerint belém fagy minden vér, és nem értem, mi történik.
– Youngjae, kinyitnád? Donghae barátom
az! – Apa kiszól nekem a konyhából, amire csak nagyokat pislogva meredek magam
elé, egyrészt igaz, volt már példa arra, hogy apához jöttek a barátai ilyen
későn, de soha nem döntötték ki az ajtót a helyéről. Másrészt pedig, nagyon nem
tetszik, hogy engem küld ki, pedig ezek szerint ez a sorsom.
Nagy nehezen feltápászkodom, a nyakamra
simítva csoszogok ki a bejárati ajtóhoz, amit a számat húzva nyitok ki,
viszont... hh, nem Donghae az. Sőt, határozottan apám egyik barátja sem.
Ahogy felfogom, ki is áll előttem a
nyakán kidagadt erekkel, ökölbe szorított kezekkel, amivel az ajtót ütlegelte,
nem igazán jutok levegőhöz. Velem ellentétben ő már szóra is nyitná a száját,
még az utolsó pillanatok egyikében lépek ki hozzá a rohadt hidegbe mezítláb, és
csukom be magam után az ajtót.
– Elment a kibaszott józan eszed?! –
Teli torokból üvölt le, a vállamba üt még visszafogottan, mégis belezsibbad az
egész karom. A frászt hozza rám.
– Jaebum...
– Te idióta! – Olyan erősen lök meg,
hogy a hátam az ajtónak ütközik, hirtelen megremeg a lábam, és próbálok
levegőhöz jutni, de az a helyzet, hogy megfulladok. Nem értem, miért van így
kiakadva, életemben nem láttam még ennyire dühös embert. Mégis mi van vele?! –
Van fogalmad róla, hogy mennyit kerestelek?
– Ne üvölts, felkelted a szo...
– Leszarom! – Szinte kiszakad a
dobhártyám, ahogy ismét elüvölti magát, több házban felkapcsolódnak a
villanyok, viszont én csak ezért imádkozom, hogy anyuék ne jöjjenek ki. Viszont
a konyha ablakától eléggé messze vagyunk, úgyhogy megvan a remény. – Fél órán
át kutattam utánad, az egész kurva házat átkutattam, mire Bambam megtalált, és
közölte, hogy hazajöttél. Mire kértelek?!
– Kérlek, ne üvölts... – Teljesen az
ajtónak préselem magam, ahogy ő idegesen fújtat, az álla kissé előreugrik, és
mintha meg sem hallana.
– Ha a helyembe lennél, te mit
csinálnál? – Végül kissé lehalkítja a hangját, amitől legalább már nyelni
tudok, ha még levegőt venni annyira nem is. Minden egyes porcikájából árad az
erő, ahogy az összes izma befeszül, és egyből tudom; csak azért fogja vissza
magát, mert látja, hogy félek. – Mondtam, hogy ne tűnj el, megkértelek
kibaszott szépen, erre te fogod magad, és felszívódsz?
– Nem értem, miért neked áll feljebb, te
léptél le Jack...
– Ne feleselj! – A szemei hatalmas
fénnyel villannak fel, soha nem hittem volna, hogy ennyire ki tudna akadni.
Gondoltam, legyint egyet, mikor Bambam beközli, hogy eljöttem, a vállát rántja,
majd ír egy üzenetet Twitteren, hogy majd beszélünk. – És ha valami bajod esik?
Akkor mégis mi a halált csinálok, te idióta?! - Tudom, hogy csak a düh beszél
belőle, és kezdi ismét elveszteni a türelmét, ahogy hergeli magát, de akkor is
megrémiszt.
A lábaim remegnek, a szívem a gyomromban
és a torkomban dobog egyszerre, mintha minden belső szervem helyet cserélt
volna.
– De te csak eltűntél és...
– Mondtam, hogy ne szólj közbe! – Ismét
felüvölt, vagyis csak a hangját emeli fel, de nekem ez pont elég.
– De... – Ahogy megszólalok, ismét nem
tudom befejezni, de nem azért, mert közbeszól.
Igen, félbeszakít, de most egészen
másképp; a vállamba marva taszít teljesen az ajtónak, egy töredék másodperc
alatt történik meg, ahogy elém lép, a pólómból a nyakamra csúszik mindekét
tenyere, az ajkai pedig az enyémhez forrnak.
Beleremeg a lábam, a szemeim hatalmasra
kerekednek, hiszen ez most nem egy olyan gyors szájra puszi, mint a múltkor.
Most alsó ajkamat a fogai kínozzák, halkan morog, úgy simul hozzám egyre
inkább, mintha belehalna, ha nem tehetné meg.
Mintha sehogy nem lenne jó neki, a fejét
oldalra biccenti, egy erőszakos, határozott csókba kényszerít, ami csípi a
szám, mégis lángra lobbant. Lassan elgyengül minden mozdulata, mégis olyannyira
kiéli rajtam minden feszültségét, hogy a szemeim már maguktól csukódnak le, és
már nem csak hagyom, hogy az ajtónak kenjen.
Ügyetlenül megyek bele a
játékba, az ujjaim a felsőjébe marnak, hiszen nem tudok mást tenni. Ő most
kitart, a csókot mélyíti, amitől végül kiszabadul az egész pillangótartomány a
gyomromban, és magamat elvesztve viszonzom minden egyes rezdülését. Mintha nem
is én lennék, már a szívemet sem érzem, ami ezer százalék, hogy lassan feladja,
hiszen Im Jaebum... megcsókolt.
0 megjegyzés