Gyógyszeretet | 15.
december 09, 2016
A számat tűzforrónak érzem, a belsőm
konkrétan lángol, hiszen Jaebum még mindig a bejárati ajtónknak ken, nem hagy
szabadulási lehetőséget, nem, mintha akarnék. Nem tudom, az okozza-e ezt az
érzést, mert ez... ez mindenidők legmélyebb csókja, vagy csak azért, mert
JB-től kapom, mindenesetre nem igazán tudok megállni a lábamon tőle.
Egy kész örökkévalóság, mire minden
mozdulata elgyengül, az ajkaival ellentétben viszont az én szívem nem akar
lelassulni. Meg fogok halni.
Mintha fizikai fájdalmat okozna neki az,
hogy ellép, nem néz a szemeimbe, csak a hajába túr. Látom az arcán, hogy pörög
az agya, fogalma sincs, mit mondjon vagy tegyen, ezzel párhuzamban én is csak
állok konkrétan lihegve, még mindig úgy feszülve az ajtónak, mintha ő taszítana
neki.
– Talán túlzás volt, sajnálom. – Ennyi
hagyja el a száját, ezerszer is ráveszi magát, hogy végre felnézzen rám. A
szemei teljesen elködösültek, csaknem megéget azzal, ahogy a tekintete végig
fut az arcomon.
– Semmi baj – makogom eléggé csendesen,
miközben a levegőmért küzdök, a remegő lábaimmal és azzal a rohadt
szívinfarktus közeli állapotommal.
Komolyan, percekre kisajátítja a számat,
konkrétan belefulladok a hirtelen jött sokkba, és még benyögi, hogy sajnálja?
Legszívesebben a tudtára adnám, hogy hát én nem, én kibaszottul nem sajnálom.
– Hirtelen felindulás volt. – Nem értem,
miért magyarázkodik, de megteszi, és bár nem viszi túlzásba, így is érzem azon
a három szaván, hogy még ő sem tud normális indokot arra, amit csinált. – Felidegesítettél.
– Igen, emlékszem. – A szám is alig
rezdül, ahogy ezt a két szót kinyögöm, próbálom elemezni magamban az arcát,
amiről természetesen ezer érzelem vetül rám. Én is teljesen átérzem a belőle
áradó zavartságot, nem értem se őt, se magamat.
Nem tudom, mit miért tesz, ahogy azt
sem, hogy én miért nem állok a sarkamra és adom a tudtára, hogy ezt nem lehet
ennyivel lerendezni. Ez több volt, mint hirtelen felindulás, hiszen majdnem
belefulladtunk egymásba.
– Tudom, mit érzel, vagyis... Ez veled
szemben nem volt fair. – Már most látom rajta, mennyire megbánta, és talán el
kéne szomorítania, de az a helyzet, hogy annyi minden volt ebbe a csókba, hogy
még mindig nem tértem magamhoz teljesen.
– Nem, nem volt az. – Helyeselek, még
mindig az ajtónak dőlve figyelem, ahogy ő magával küzd, mintha épp úgy üvöltene
magával, mint még az előbb velem.
– Hogy tudsz ilyen higgadt maradni? –
Hitetlenül mered rám, azt hiszem, egy elég nagy lapáttal tesz rá neki az is,
hogy ő ezt tényleg megtette. Nem elég, hogy felidegesítettem, de még hülyeséget
is csinált.
– Ordítanom kéne, mint ahogy te az
előbb? – Minden érzelmet elzárok, nem mutatok ki semmit, csak pókerarccal
bámulok a szemeibe, amikben folyton megcsillan egy homályos kis fény. – Az nem
vallana rám.
– Miért vagy ilyen furcsa? – Közelebb
lép, amíg bennem kezd tudatosulni, mi is történt pontosan. Elhagy a sokk, és
talán kissé dühít is, ami eljut az agyamig.
Megcsókolt, ez egy dolog, de könyörgöm!
Utána még azt hozta fel mentségének, hogy felidegesítettem, mintha... mintha az
én hibám lett volna az egész. Ilyet pedig nem játszunk, van annyi bennem, hogy
ne hagyjam cserben magamat. Nem én tehetek róla, hogy megtette, ezt ő is
kibaszott jól tudja.
– Elfáradtam. – Ennyivel le is rendezem
a dolgot, mély levegőt veszek, mintha unnám ezt az egészet, de nem. Az igazság
az, hogy annyi minden történt ma pár óra alatt, hogy nem tudok ezzel is
foglalkozni. Aludnom kell. – Menj haza. – Végül ellépek az ajtótól, egy
pillanatra a földre nézek, ahogy a kezem a kilincsre téved, majd még utoljára a
szemeibe pillantok, mielőtt kinyitnám a bejárati ajtót. – Jó éjt. – Mikor szóra
nyitja a száját, gyorsan beléfojtok minden hangot már fél lábbal a küszöb másik
oldalán.
Épphogy záródik utánam, én egyből
kulcsra is zárom az ajtót, próbálok nem visszamenni, az arcába mondani, mit
érzek pontosan. Csak arra erőltetem a lábaimat, hogy a konyha helyett a lépcső
felé vigyenek, miután megszabadulok a kinti hidegtől. Egyenesen az ágyam a cél,
ahonnan remélhetőleg holnap délelőtt még nem kell kimásznom.
***
Ezerszer átgondoltam már, mi történt
szombat este, ott volt az egész vasárnapom is, hogy teljesen rendbe tegyem a
dolgokat a fejemben. Ennyi idő elég is volt, hogy még inkább meggyőződjek róla;
én nem rontottam semmit.
Rendben, talán az, hogy egy szó nélkül
mentem el, nem volt a legjobb döntés, de kettőnk közül nem én őrjöngtem, mint
egy elmebeteg, aztán... aztán tudjuk, mi történt. Nem az én hibám volt, nem én
tehettem róla.
Nem és kész.
– Choi! – Jackson hangja az, ami a
mantraként ismétlődő mondatokat elvágja a fejemben, ennyi pedig pont elég, hogy
már ne csak álldogáljak a mosdó előtt a semmibe meredve, hanem meg is próbáljak
bejutni a pár perce még csordultig teli WC-be. Fogalmam sincs, vannak-e még
bent, őszintén nem igazán figyeltem oda, mostanában eléggé használhatatlan
vagyok. – Mindenhol ott vagy? – Konkrétan közre fognak, az egyik oldalam sem
szabad.
Balról Junior, jobbról pedig Jackson
szorít sarokba, és hiába menekülhetnék előre, pár méterre tőlünk ott állnak
Markék, akik ismét csak egymással törődnek. Bambam szavai azóta már
egymilliószor visszajöttek gondolatban, rá egyáltalán nem tudok már úgy nézni,
mint előtte.
Kedves volt, mert... talán ő az is.
– Megint nem beszél. – Jr is megszólal,
összenéznek, mindeközben az én fejemben pedig csak az pörög, hogy miért...
Miért csinálják ezt? Hiszen összevesztek Jaebummal miattam, tudják jól, ha nem
hagynak békén, akkor nem lesz minden rendben köztük.
Miért éri ez meg nekik? Miért nem tudnak
csak úgy békén hagyni?
– Talán megnémult.
– Tudok beszélni. – Túl halkan szólalok
meg, de még így is megáll az idő, mégsem szokásom bármi jelét adni, hogy nem
csak a hallgatás megy.
– Hallottad? – Ezek ketten összenéznek,
amíg Bambam egyenesen a szemeimbe mered, engem pedig megrohamoznak az emlékek.
Minden egyes hang, ami elhagyta a száját akkor, hogy nekem kéne kiállnom
magamért, és nem Jaebumnak.
Tudom, hogy igaza van, hiszen szánalmas,
hogy még ennyi idősen is valaki másnak kell ügyelnie a testi épségemre, de
egyelőre fogalmam sincs, mit tehetnék. Szóljak vissza? Üssem... üssem meg?
Jesszus, miken jár az eszem?
– Hagyjatok békén. – Nagy nehezen
elszakítom a tekintetemet a legkisebbről, és vonakodva, de Jacksonra meredek,
akinek az arcáról semmit nem tudok leolvasni. Talán kicsit ideges, meglepett,
de még ezekben sem vagyok biztos.
– Most nincs itt JB. – Ez a kijelentése
valamiért nem érint valami jól, a gyomrom görcsbe rándul, a torkom elszorul.
Mintha bennem valami menekülőre fogta volna, már nem vagyok jelen teljes
egészemben. Az agyam egy része a szombaton jár, és nem tudok mit tenni ellene,
az az este túl... túl bonyolult volt.
– Nem kell Jaebum, én is meg tudom
védeni magam. – A szavaimmal ellentétben a hangomban semmi határozottság nincs,
talán ezzel érem el, hogy ez a paraszt előttem elmosolyodik lassan, óvatosan.
– Igen? – Ahogy Junior szólal meg, a
fejem felé fordul, túl gyors és heves mozdulat, amivel elvesztem a maradék
"önbizalmamat" is. Nem tudom, hogyan érhetném el, hogy ne annak
lássanak, aminek.
– Igen – támasztom alá kis kihagyás
után, amire az ő szája is vigyorra húzódik, és összenéz Jacksonnal. Nem tudom,
mi járhat a fejükben, hogy telepatikusan éppen mit beszélnek meg egymással, de
határozottan nem tetszik. – Akkor bizonyítsd.
– Bizonyítsam? – Hirtelen bennem
rekednek az utolsó hangok, ugyanis rohadtul nem számítottam rá, hogy még
szarabbul jövök ki a dologból. Minden bizonnyal hamarosan meg fogok halni.
– Süket vagy? – Jr még a szemöldökét is
felvonja, ami miatt hirtelen a világ legostobább emberének érzem magam. Miért
nem úszom meg soha? - Pénteken suli után.
***
Nem elég, hogy a hétvégém iszonyatosan
sikerült, tegnap pedig ismét kaptam egy kicsit Jacksonékból, ráadásul nyakig
belemásztam valamibe, amiből fogadjunk, hogy törött csontokkal jövök ki, de még
itt van ez is.
Vagy háromnegyed órája itt állok az
egyik üres teremben, miközben az iskola egyetlen zongorája előtt a testnevelés
tanárom ül, és velem beszél. Igen, anyáék hamar behajtották rajtam azt az
énektanárt, és mivel nem akartam egy teljesen ismeretlen emberhez menni
egyetlen óra erejéig, a régi tanáromat pedig féltem felkeresni, itt kötöttem
ki.
Negyvenkét perce húzom szerencsétlen nő
agyát, akinek egy hangot nem tudtam eddig énekelni, de ő türelmes. Azt hiszem,
kíváncsi, mit tudok, túlságosan magamra vontam a figyelmét azzal, hogy feszengek,
és nem marak beszédnél többet produkálni.
– Youngjae, most, hogy átrágtuk magunkat
az alapokon, a múltadon, az időjáráson és a halott macskám történetén, már
nagyon akarom hallani, hogyan is énekelsz. – Még mindig kedves, mosolyog, az
ujjai pedig ismét a zongora billentyűjeire tévednek, mint az elmúlt időben vagy
ötezerszer. - Nem szeretnék kimenni innen úgy, hogy nem tudom, milyen hangod
van.
– De...
– Tudom, tudom, régen voltál tanárnál,
régen énekeltél. Tisztában vagyok vele, viszont ez nem kifogás. Skálázunk
egyet, bemelegítesz egy kicsit, és utána először kíséret nélkül meghallgatnám
mondjuk... a Honey-t? – Ahogy nem mondok semmit, alias nem kezdek a
fejcsóválásomba, ő lassan elmosolyodik, majd egy gyors torokköszörülés után
lenyom egy billentyűt.
Rám néz, pillanatokig vár, mire ismét
megcsinálja, miközben arra akar rávenni a puszta tekintetével, hogy énekeljek
végre.
Konkrétan fáj az, ahogy léket vág a
fejembe, vagy egy teljes perc kell, amíg minden újra lepörög a fejemben. Az,
hogy miért vagyok itt, hogy mit kéne csinálnom, hogy... ez egy lehetőség nekem.
Épp ezért közel negyvenhat perc után végre lehunyt szemmel bólintok.
Nem látom a reakciót, csak a zongora
ismerős hangjára ugrik görcsbe a gyomrom, és végre kijön pár hang a torkomból.
Büszke vagyok magamra, hiába robban szét a szívem lassan, viszont az első hamis
hangnál egyből elhallgatok.
A szemeim kinyílnak, kétségbeesetten
meredek az előttem ücsörgő nőre, aki csak aranyosan mosolyog.
– Semmi baj, még egyszer. – Az ő ujjai
magabiztosan mozognak, amíg az én hangom remeg, a szemeim égnek, és bármennyire
gáz lassan férfi létemre, de legszívesebben sírnék hangtalanul, amíg vége nincs
ennek az egésznek.
Nem akarom ezt csinálni.
Vagy hétszer átrágjuk magunkat ezen az
egészen, és a lábaim hiába reszketnek, hiába látja rajtam, mennyire nem akarom
ezt, akkor sem enged haza. Felsóhajt, hátradől, pedig tisztában van vele, hogy
még közel nem vagyok kész erre.
– Még nem jó.
– De igen. Izgulsz, ennél jobb nem lesz
ma még, de semmi baj. – Ölbe teszi a karjait, szigort erőltet az arcára,
bármennyire nem áll jól neki. Szavak nélkül éri el, hogy kinyissam a szám, és hatalmas
hezitálások közepette „elénekeljek” egy sort az előbb említett dalból.
Semmi köze nincs ahhoz, amilyen régen
voltam, a hangom ugrál pont úgy, ahogy a szívem is, és remeg az izgalomtól, a
nyomott feszültségtől.
Továbbra sem szól semmit, csak némán
nézi végig, ahogy a tekintetével ismét rávesz, és a szám kinyílik. Csaknem
lelki terrort tart, a mellkasomat összenyomja ez a kényszerhelyzet, és nem akarom
elhinni, hogy én tényleg... ezt csinálom.
– Nem megy. – Végül feladom, teljesen
megrökönyödve, a levegőmért kapva szólalok meg, amire válaszul csak bámul, majd
a fejét csóválja.
– Le kell győznöd azt a rossz érzést
magadban. Látszik az arcodon, mennyire feszült vagy. – A hangja lágy, szinte
simogat a hanglejtése, és csaknem meg is nyugtat. Viszont az a helyzet, hogy
ennyire zaklatottnak még soha nem éreztem magam. – Próbáljunk ki valamit. –
Előre dől, nem hagyja, hogy magamba zárkózzak, hiszen folyton beszél. Eléri,
hogy rá figyeljek, és senki másra. – Csukd be a szemed, és képzeld el, hogy ott
vagy, ahol imádsz lenni. – A szavaira mély levegőt veszek, akaratlanul is
beugrik a kép a Han-folyóról este, amikor a kivilágított várost figyeltem, a
napfelkeltét és éreztem azt a megfogalmazhatatlan nyugodtságot. Jaebum mellett.
– És most próbáld meg megint. – Suttog, nem akar megzavarni, én pedig csak
bólintok.
Csak az az este jár a fejemben, miközben
a hangszálaim megrezdülnek, mikor az első hangokat kényszerítem ki magamból, és
az emlékeimmel ellentétben a sokkal gyorsabb ritmusú dal szövege konkrétan
kirepül a számon.
Simogat a saját hangom, hirtelen úgy
érzem, ez egy olyan mély pillanat, ami teljesen megérint, és szinte fájdalmat
okoz, mikor vége.
– Erről beszéltem. –
Annyira önelégült és boldog arcot vág, hogy már csaknem átérzem, bár jelenleg
egy hatalmas, tátongó lyuk van a mellkasomban. Olyan ez, mintha egy hatalmas
súlytól szabadultam volna meg, mégis a padlóhoz ragadtak a lábaim, és
megmozdulni sem tudnék.
0 megjegyzés