Gyógyszeretet | 16.
december 09, 2016
– Na, hogy ment? – Épphogy beteszem a
lábam a lakásba, anya lerohan, túl izgatott ahhoz, amit elbírok jelenleg. Nem
értem, nekem miért ilyen nehéz ez, és ők miért örülnek ennek ennyire.
Még csak nem is hallotta, ahogy
énekelek! Hogy lehet ilyen lelőhetetlen?
– Egész... tűrhetően. – Halkan mormogva
szabadulok meg a cipőmtől, mint már említettem, tényleg most érkeztem.
A tarkómra simítva próbálom megtalálni
az utat a szobámig, de drága édesanyám minden egyes léptemet követi.
– És? Ennyi? Nem mondott semmit?
– Mit kellett volna? – Egy pillanatra
megtorpanok, ahogy hátralesek rá a vállam felett.
Egyetlen édesanyám teljesen ártatlan
tekintettel bámul rám, mind a ketten tudjuk, mire céloz, és emiatt vagyok kissé
távolságtartóbb a kelleténél. Mert igen, utálom, hogy ezt rám erőltették, hogy
még faggatnak is róla, és ez az egész Jaebummal...
– Semmit. Semmit sem. – Még egy halvány
mosolyt is mutat, szinte csillog a szemeiben a bocsánatkérés, amit egy kisebb
sóhajjal fogadok el.
Ő csak jót akar nekem, ezt nem
felejthetem el.
– Ma nem vacsorázom, jó? Inkább elviszem
holnap. – Semmilyen kis motyogás az, amit kierőltetek magamból, bár ahogy a
csend fejbe kólint ezután, anyát nem igazán lepi meg. Csak hagyja, amíg a
lábaim a lépcsőig visznek, és már csaknem azt hiszem, hogy a konyhába vonult
vissza, mikor végül megköszörüli a torkát.
– Jaebum keresett téged két-három órával
ezelőtt. – Nem túl szépen éri el, hogy ne hagyjam magára, úgy tűnik, semmi áron
nem akarja, hogy így feküdjek le aludni. Biztosan lelkiismeret furdalása van,
és már mindegy neki, mivel tart itt. Nekem viszont ez már közel nem hiányzott a
mai napomból. – Megkért, hogy ne mondjam el, hogy itt járt, de...
– De? – Ahogy megáll a beszédben, én
kisebbet sóhajtok, a korlátot markolva fordulok anya felé. Már a lépcső felét
magam mögött hagytam, és csak egy egészen kicsi választ el a szobámtól, ami
jelenleg ezer fényévnek tűnik. – Miért mondtad el, ha megkért, hogy ne tegyed?
– Mert... furcsa volt. Gondoltam, jobb,
ha tudod. – Még a vállát is megrántja, mintha semmiség lenne az egész.
Lehet, neki az is, de nekem már nem
annyira. Tisztában vagyok vele, hogy anya nem mondta volna el, ha kicsattanva
az örömtől érek haza, de egészen más az egész úgy, hogy még a szél is irritált
odakint.
– És mit szeretett volna? – Azzal a
fránya sóhajtozási kényszeremmel küzdök, miközben az jár a fejemben, hogyha
valami lényegtelen dolog lett volna, akkor írt volna Twitteren. Gondolom.
– Azt nem kötötte az orromra,
zavarodottnak tűnt. – Anyám őszinte szavaira rányomja a bélyeget az
összeráncolt homloka, ami mutatja, hogy ő is csak most gondolkodott el ezen az
egészen.
– Remek. – Még egy nyűgös morgás
elhagyja a számat, mielőtt vissza nem vonulok a szobámba végleg, ahonnan csak a
fürdés miatt teszem ki a lábam.
Totálisan elfáradtam a mai nap. Az egész
énekóra, ami miatt... szinte el is feledkeztem arról, hogy Jacksonék még meg is
fenyegettek a péntekkel. Azt hiszem.
***
– Ne feledjék, a holnapi dolgozat
elmarad, mert nem leszek bent. Szakszerű helyettesítés lesz, úgyhogy senki ne
maradjon otthon. – Drága tanárom utolsó szavai ezek, miután kicsöngetnek, és
hiába tűnt el a fele társaság egyből, őt akkor sem zavarja, hogy csak pár
emberrel osztja meg a hírt.
Amíg a terem gyorsan kiürül, én még
mindig a padban ülök, és a cuccaimat próbálom összekaparni.
Nem tagadom, talán túlságosan is le
vagyok lassulva, ami azt illeti, sokat nem aludtam az éjszaka. Folyton azon
agyaltam, ami tegnap történt, ami még azelőtt Jacksonékkal, és ami még korábban
a buli után.
„Hirtelen felindulás”. Azóta is ezen
rágódom, és őszintén, kicsit dühít, hogy ő ennek nevezte ezt. Talán csak
önvédelemből, vagy csak nem volt jobb, ami az eszébe jutott. Már csak az a
kérdés... ha ez hazugság lenne, egy csinos kis megtévesztés, miért nem mondja
meg az igazat? És mi lehet a valódi ok...? De ami a legfontosabb; neki
jelentett valamit egyáltalán? Vagy lehet, csak az én naiv lelkem kerget az
őrületbe teljesen feleslegesen megint.
Hozom a formámat.
– Youngjae, egész nap téged kerestelek.
– Testnevelés tanárom konkrétan beesik az ajtón, ahogy a kilincsbe mar, csak a
fél valóját látom, ahogy bekukkant a terembe. – Lenne pár perced?
– Most végeztem – mondom lassan
felállva, most már tényleg összeszedve a cuccaimat, amit ő türelmesen néz
végig.
– Tényleg nem lenne hosszú. A tegnapról
szeretnék beszélni veled. – Egy kedves mosolyt kapok, aminek melegítenie kéne
belülről, de nem érzek mást a saját hűvösségemen kívül. Lassan már fázom
magamtól.
– Rendben. – Nagy nehezen kierőszakolok
magamból egy harmatgyenge mosolyt, ahogy a táskámat a vállamra gördítem, és a
tempómat felgyorsítva ki is indulok.
– Ami azt illeti, eléggé
elgondolkodtattál engem. – Épphogy kiteszem a lábam a teremből, újdonsült
„énektanárom” hátrál egy-két lépést, majd egyenesen a tanári felé veszi az
irányt. Lassan mozdul, szinte csigalassúsággal halad előre, én pedig kénytelen
vagyok tartani a tempót. – Nem igazán aludtam miattad az este. A férjem is megjegyezte,
hogy eléggé szórakozott vagyok.
– Sajnálom – somolygom, még én sem
tudom, pontosan, miért, de a lényeg az, hogy legalább őt megvigyorogtatom
ezzel.
– Nem kell, nem azért mondtam. –
Felsóhajt, szinte érzem a belőle áradó késztetést, hogy a vállamra tegye pár
pillanatra a kezét. – Vagy ezerszer elmondtad, hogy évek óta nem énekelsz,
célzásokat is adtál, hogy miért nem, és ez nagyon elgondolkodtatott. Tehetséges
vagy, de minden bizonnyal ezt te is hallod. Miért nem emelkedsz túl ezen a
sérülésen és kezdesz bele?
– Nem hiszem, hogy sok mindent
elérhetnék vele. Nem igazán szeretek szerepelni. – Még a vállamat is
megrándítom, miközben a folyosó járókövét bámulom. Mindenki kerülget, néhányan
még rosszallóan mormognak is a lassúságunk miatt, de alig hallom meg őket.
A szívem dübörgése elnyomja az
ilyesfajta zajokat a fejemben.
– Én csak maszek énekórákat tartok,
mikor valaki nagy nehezen rám talál, és nem akar vagyonokat költeni
énektanárra. Nem vagyok úttörő ebben a szakmában, viszont... te az éneklésben
az lehetnél. – Ahogy megtorpan, sejtem, hogy a tanári elé értünk, bár nem nézek
fel a padlóról. Össze vagyok zavarodva jelenleg, és nem kicsit. – Miért nem
keresel egy olyat, akinek a vérében is benne van a zene? Aki segít neked, mert
a te hangodhoz én kevés vagyok. – Ahogy hallom a hangján, hogy elmosolyodik,
végre felnézek rá, szinte szíven üt az a kedvesség, ami belőle árad.
– Még nem tudom.
– Azért... gondold át. Oké?
– Youngjae! – Éppen, hogy kiérek az
iskola elé, nem elég, hogy tele van a fejem az előbbi beszélgetéssel, most itt
van... aish, ő is. Az iskola kapujában, teljesen egyedül. – Azt hittem, már
elmentél. – Szinte piheg, ahogy mellém ér, még csak be sem tudom határolni,
milyen tekintettel mered rám.
– Hát, még itt vagyok, Jaebum. –
Próbálok némi életkedvet erőltetni magamra, de jelenleg ez olyan... nehezen
megy. Basszus.
– Hazakísérlek. – Határozottan kijelent
úgy, hogy még nem is kérdeztem.
Pár pillanatra a hátamra teszi a kezét,
ahogy indulásra késztet, nekem pedig áthasít a tudatomon, hogy mi jöhet még ma.
Mégis mire számíthatok? Hirtelen felbukkannak Jacksonék is, hogy ne maradjon ki
semmi a napomból?
És könyörgöm, mióta vagyok ilyen gúnyos
még magamban is?
– Hát oké. – Magam elé motyogok, meg sem
hall egy hangot sem, csak összhangban a lépteimmel szinte vezet hazafelé.
Legszívesebben megkérdezném, miért jött
el tegnap hozzánk, hogy mit szeretett volna. Hogy miért tud... úgy viselkedni a
csók óta, mintha mi sem történt volna.
– Mi az? Furcsa vagy. – Tudom, hogy a
szótlanságomra érti, ezért még csak fel sem nézek rá, egyszerűen a vállamat
rántom. – Komolyan, Youngjae, mi van? – Végül a vállamra teszi a kezét, és nem
csak pár pillanatra, mikor még jobban lehorgasztom a fejem, és meg is csóválom.
Nincs
semmi. Minden rendben, minden, minden, minden rendben.
– Fáradt vagyok – dünnyögöm a számat
húzva, viszont mikor ez a bolond még meg is állít, egy pillanatra muszáj
felsandítanom rá.
– Szomorúnak tűnsz.
– Csak kimerültem. – Egy savanyú sóhaj
szakad fel a torkomból, majd ahogy a másik keze is rajtam, pontosabban a másik
vállamon landol, már nem csak egy töredék másodpercre nézek a szemeibe.
– Miattam van? Ennyire megbántottalak? –
Meglep, hogy kezdi kapizsgálni, bár az nem túl kellemes érzés, hogy azt hiszi,
csak ő az oka.
– Nem bántottál meg. – Halk makogás az
egész, ami a fejcsóválásom mellett kifér a számon, amire csak a szemöldökét
vonja fel. Nem hisz nekem. – Figyelj, sok minden összejött, nem szeretnék most
foglalkozni semmivel.
– Sok minden összejött? És miért nem
vagy hajlandó megbeszélni az egyiket? Talán eggyel kevesebb lenne. – Őszinte
értetlenséggel bámul a szemeimbe, nekem pedig ebben a pillanatban esik le, mire
is gondol. És basszus, igenis igaza van.
Ahelyett, hogy végre kiadnám magamból az
egyik nagyobb bajomat, inkább menekülnék tovább.
– De akkor sem bántottál meg. – Az ő
kezei lassan lecsúsznak rólam, amíg én keresztbe fonom mindkét karomat magam
körül, hiszen szinte már fázom. – Tényleg nem – teszem hozzá, mikor továbbra is
látom a szemeiben; nem hisz nekem. – Engem csak... kicsit feldühítettél, és nem
értelek.
– Feldühítettelek? – Teljes meglepettség
ül ki az arcára, jelenleg épp annyira zavarom össze őt, mint fordítva. – Mégis
mivel?
– Azzal, hogy úgy állítottad be az egész
helyzetet, mintha az én hibám lett volna, mert „felidegesítettelek”. Ráadásul
teljesen indokolatlanul voltál olyan rohadt mérges. Még apámat sem hallottam
soha életemben úgy ordítani, pedig ő aztán tud. – Konkrétan csak úgy folynak a
szavak a számból, amit jelenleg nem is bánok, sőt. Jobb, mintha küszködnöm kéne
azzal, hogy nyíltan beszéljek.
– Ez zavart? Még csak nem is a... csók?
– A homlokát ráncolja ismét, most tűnik olyan zavarodottnak, mint az előbb még
én.
0 megjegyzés