Gyógyszeretet | 17.
december 09, 2016
– A csók, Jaebum? – Rajtam a sor, hogy
értetlenül nézzek rá, és itt is van a lehetetlen helyzet. Mind a ketten
teljesen elvesztve a fonalat, kétségbeesve bámulunk a másikra, és egymástól
várunk magyarázatot. Ez még sem olyan nagyon könnyű. – A csók nem zavart, te is
tudod, hogy mennyire nem... – Pár pillanatra elfordítom a tekintetemet, ugyanis
meginog az eddig sziklaszilárd határozottságom. – A baj ott volt, hogy rám
hárítottad a felelősséget. Pedig te kezdeményeztél, ráadásul másodszorra,
egyáltalán nem visszafogottan. – Ezután már nincs mit mondanom, épp ezért
csaknem lakatot is teszek a számra.
Viszont még ennyi is elég volt ahhoz,
hogy kiöljek minden hangot az előttem állóból, aki ezek szerint csak most
szembesül ezzel az egésszel. Talán benne máshogy élt a dolog?
– Sajnálom. – Ezzel az egyetlen szóval
le is rendezi a dolgot, hiába várok egy kész örökkévalóságig, akkor sem mond
többet.
Engem pedig konkrétan kiidegel, rátesz
még egy lapáttal az egészre azzal, hogy azt hiszi, ez az egy szó mindent rendbe
hoz.
– Hát persze. – Mély levegőt veszek, pár
pillanatra még a szemeimet is lehunyom, majd egy rosszalló pillantással indul
el megint a lábam. Ugyanis, ha a világvége is jön el, de én akkor is
hazamegyek.
– Várj, most... mi rosszat mondtam? –
Teljesen összezavarodva ered utánam, érzem magamon az erőteljes, durva
tekintetét, ami egy kicsit sem erőszakos. Inkább a kétségbeeséstől olyan
hatásos, hogy konkrétan megéget.
– Semmit.
– Semmit? Akkor... most miért? Youngjae!
– Ahogy én gyorsítok a lépteimen, ő úgy emeli fel a hangját, viszont nem az az
oka, hogy ideges. Szimplán csak tehetetlen. – Mégis mit akarsz? Mit mondjak?
– Mondjuk az igazat. – Most én vagyok az,
aki megáll, és kisebbet fújtatva meredek vissza rá, amit ő már nem reagál le
hitetlenkedve. Ismét belefojtottam a szót, remélem is, hogy rohadtul
elgondolkodtattam. – Hogy miért csináltad az egészet. Miért csókoltál meg,
miért magyarázkodtál utána. Hogy miért... úgy állítottad be az egészet, mintha
az én hibám lett volna. – A végén konkrétan kapok a levegő után.
A hideg, fagyos levegő után, amihez
egyértelműen kevés egy pulóver, ami most rajtam van.
– Felidegesítettél. – Ahogy ez ismét
elhagyja a száját, az én szemem tikkel egyet, de nem akadok ki. Lenyelem, mély
levegőt veszek, és igenis elengedem a dolgot, mielőtt olyat mondok, amit soha
nem tudok visszacsinálni.
– Akkor ennyi? Egy hirtelen felindulás?
– Legszívesebben annyi mindent a fejéhez vágnék, de mégsem teszem. Tekintettel
vagyok arra, hogy ő is érző, emberi lény, és igyekszem nem megbántani.
Bőven elég harc az neki, hogy egyáltalán
kérdőre vonom.
Ahogy tudatosul benne, milyen súlyos is
a helyzet, lehunyja a szemét, mintha csak visszaszámolna magában. Meg sem
moccan, szinte a saját bőrömön érzem, ahogy ő erőt gyűjt.
– Igen, egy hirtelen felindulás.
Felidegesítettél, aggódtam miattad, bűntudatom is volt, mert olyan helyre
vittelek, ahol utána még magadra is hagytalak. Haragudtam magamra, és mikor megláttam,
hogy semmi bajod, hogy otthon vagy, akkora kő esett le a szívemről, hogy már
nem számított, mit teszek vagy csinálok. – Ahogy időközben a tekintete ismét
megtalálja az enyémet, konkrétan a betonba gyökerezteti a lábaimat azzal, és a
szavaival.
– Értem. – Egyik tenyerem a nyakamra
csúszik, ahogy az agyam próbálja feldolgozni mindazt, ami elhangzott.
Végül csak a fejemet csóválom, és egy
mély levegőt véve indulnék el, de ő nem hagy. Igaz, csak épphogy megérinti a
felkaromat, de még ezzel is sikerül megállítania.
– De azt nem tudom, hogy van-e... aish.
Pontosabban mennyi volt ebben. – A szívem konkrétan kiugrik, ahogy
megválaszolja azt a kérdésem, amit még csak fel sem mertem tenni neki. „És... jelentett ez bármit is?” –
Figyelj, Youngjae. Az egyértelmű, hogy van valami furcsa és szokatlan kettőnk
közt, amivel még küzdök magamban.
– Küzdesz? – Az egészből ennyi, ami
totálisan eljut az agyamig, a többivel pedig... próbálok kezdeni valamit. Mert
azon kívül, hogy a szívem kiugrik, el fogok ájulni, és talán még a testemből is
kilépek, ez az egyetlen dolog, amit kimondhatok. – Miért küzdesz? – A vége
konkrétan motyogás, próbálom nem sértésként felfogni.
Mindeközben majdnem minden lepereg a
szemeim előtt; ahogy folyton a nyakamra járt, hogy menjek el vele, mikor
bevallottam, mit érzek iránta, az a rengeteg apróság, mosoly, és jelentéktelen
érintések... Aztán a csók. A csók, amire azt mondta, nem tudja, mennyi minden
volt benne.
Én mégis úgy éreztem, ahogy az ajtónak
nyomott, ahogy rám erőszakolta magát, amilyen hévvel nyomult, hogy ebben sok
minden volt. Több, mint amire én gondolni tudok, és több, mint amit ő be mer
vallani magának.
Ezt az egészet mégsem firtatom, mert így
is elég sok minden összekavarja a tudatomat.
– Én küzdök, mert... – Belekezd a
dologba, mégsem tudja befejezni. Én pedig mindjárt felrobbanok, ha nem kapok
magyarázatot. – Mert ott vannak Jacksonék. – Érzem, hogy saját magának okoz
fájdalmat azzal, hogy ez elhagyja a száját, amit én már le sem tudok reagálni.
Csak hatalmasra kerekedett szemekkel meredek rá, ugyanis a kép nem akar
összeállni a fejemben. – Próbáltam végig pozitívan hozzáállni, mert mikor
beszéltem velük, láttam rajtuk, hogy igyekezni fognak, mégis... a bulin is,
ahogy viselkedtek. Akkor tudatosult bennem, hogy én hiába akarom, hogy
elfogadjanak, nem fognak. – Miközben ő beszél és hadar, bennem akaratlanul is
ismétlődnek Bambam szavai. Az, hogy nekem kéne tennem azért, hogy leálljanak,
mert Jaebumra nem fognak hallgatni.
– Értem. – Még egy biccentés is telik
tőlem, ami az ő tetszését nem nyeri el, egy kisebb fintorba rándul az arca
emiatt.
– Nem, nem érted. – Még a fejét is
megcsóválja, csak ebben a kis mozdulatában látom, mennyire nehezen csinálja
ezt. Pokoli nehéz lehet párhuzamot vonni a legjobb barátai és köztem. – Nem
azért hezitálok, mert ők nem kedvelnek téged. Azért fogom vissza magam, mert...
félek, hogy bántanak. Még jobban rád szállnának, ha lenne bármi... komoly
kettőnk közt. – A vállát rántja a végén, olyan mozdulat ez, amivel a mondandója
súlyát próbálja enyhíteni. De nem, nem segít semmin a dolog.
Legszívesebben az arcába mondanám, hogy
pénteken suli után elhívtak, és ki tudja, milyen tervük van. Még azt sem tudom,
el merek-e menni, bár gyanítom, hogy a válasz nem.
Nem kockáztathatok, ha esetleg bántanak,
és ezt Jaebum megtudja, akkor... végleg egymásnak ugrasztom őket. Nem akarom,
hogy elveszítse a barátait miattam.
– Ha nem lehet komoly, akkor ne legyen
semmi. – Ahogy ez kicsúszik a számon, ő egy pillanatig a szemöldökét vonja fel,
aztán... valószínűleg leesik neki, ez mit is jelent.
– Semmi. – Még egy halvány biccentés is
összejön nekem, mikor megismétel, ami után rajta a sor, hogy egy mély levegőt
véve a földre meredjen. – Hát ez... nehezebb, mint gondoltam.
– Ez jutott.
Nehéz a csend, mind a kettőnkben
elindítja a soha el nem fogyó gondolatokat, miközben hozzám tartunk. Hazakísér,
még akkor is, hogy tudja, ott már tényleg vége, hogy én betettem a lábam a
kapun.
Súlyos percek ezek, amikben tudatosul a
fejünkben, hogy ebből talán még... lehetett is volna valami. Valami komolyabb.
Viszont így semmi esélye, hiszen ő félt Jacksonék miatt, és ami azt illeti, én
sem bízom egyikükben sem Bambamen kívül.
Talán ez így van rendjén, hogy ezt az
egészet lezárjuk. Legalább tudom, mit miért csinált, megbeszéltük, és egy
gonddal kevesebb. Nem kell azon rágódnom, hogy mi mit jelentett, mert már
úgysem számít. Egyáltalán nem számít.
– Rossz ez az egész. – Épphogy
megérkezünk, pillanatokig állunk a kapu előtt, amíg én a kulcsomat keresem, mire
megszólal. Fáj a hangja, benne van minden, amit akár még meg is ismerhettem
volna ennél is jobban. De már mindegy.
– Én is... sajnálom. – Egy semmitmondó
mosollyal nézek rá, miközben a kezeim továbbra is a táskámban kutakodnak,
viszont ahogy az ujjaim megérzik a hideg fémet, képtelen vagyok elő is venni.
Csak állok tovább félig eltűnt karral,
mint egy szerencsétlen.
– Már több mint két hónapja tartjuk a
kapcsolatot, és egy hónapja, hogy nem csak Twitteren. – Kijelenti a
nyilvánvalót, de nem folytatja, pedig tudom, hogy lenne mit mondania.
Talán tudom is, hova akar kilyukadni, de
nincs ahhoz lélekjelenlétem, hogy foglalkozzak vele. Ezzel már nem tudok.
– Lehet, nem is működött volna. – Ahogy
próbálom kicsit enyhíteni a dolog nehézségét, ő csak értetlenül néz rám,
ugyanis mindketten tudjuk, hogy ez nem teljesen igaz. Nincs így, mert most is
pattognak belőlem a szikrák, ahogy a szemeimbe néz.
– Két hónapja. – Úgy mondja, mintha
nyomatékosítani akarná a saját gondolatait, és semmissé tenni az előbbi
kijelenésemet.
– Szia, Jaebum. – Végül mély levegőt
veszek, ahogy kihúzom a kezem a táskámból, és a kulccsal nagy nehezen a zárba
találok.
Anyu itthon van, mert itt az autója is,
épp ezért nem értem, miért zárta be. Tudja, hogy a kapuval mindig meggyűlik a
bajom.
– És... – Mielőtt ismét elindulnék, a
keze a felkaromon landol megint, de most nem egy fél pillanatra. Nem ereszt el,
ezzel pedig azt éri el, hogy még vissza is nézzek rá. – Ha már nem lehet
komoly, és... semmi más sem, megeshet, hogy csak azután, hogy te bementél? –
Ahogy ő kérdez, én csak értetlenül nézem, ugyanis nem értem, mit akar ezzel a
nehezen összerakott mondattal.
Innentől már nem magyaráz, csak
tettekkel válaszol. Nem támad le, nem siet el semmit, csak egy ólomnehéz
sóhajjal fonja át a karjait a vállamon, amíg én kissé... ah, teljesen
letaglózva bámulok a semmibe a válla felett.
Átölelt, és nem enged el, ebben a kis
gesztusban pedig annyi minden benne van, mint ami még abban a csókban sem
múltkor. Épp ezért nem tudom nem viszonozni, és igaz, kissé vonakodva, de végül
beadom a derekam.
Mindkét tenyerem a hátán landol,
egyszerűen nem akarom megérteni, hogy mennyire simán megy ez az egész köztünk.
És hogy ennyire... nehéz is.
Minden olyan rövid idő alatt zajlott le,
amíg a felháborodásból őszinte beszélgetés nem lett, és kilyukadtunk ott, hogy
hiába értünk egyet abban, hogy Jacksonék miatt nem éri meg, mégsem akarjuk,
hogy ez legyen.
– Be kell mennem. – Halkan makogok,
először azt hiszem, meg sem hall, viszont mikor morogni kezd, tudom, hogy
igenis eljutott hozzá.
Mély levegőt vesz, a kezei lassan
ellazulnak rajtam, és ahogy elhajol, ahogy az arcomat nézi, tudom, hogy akar
még valamit. Valamit, amit végül nem lép meg, csak elenged, és egy szó nélkül
hagyja, hogy a remegő lábaimmal beszenvedjem magam a lakásba.
A szívem a tokromban dobog, és valami
keserű, fájdalmas érzés szorítja össze.
– Kicsikém, hát itthon? Mi a helyzet? –
Anya boldog mosollyal, kicsattanva jön ki a konyhából az ajtó csapódására,
amire válaszul csak intek, és semmi pénzért nem néznék a szemeibe. – Mi a baj?
– Semmi. – Már a lépcsőt taposom magam
alatt, ahogy bizonytalan hangon válaszolok, eszemben sincsen megállni, hogy
beszélgessek vele. Csak sietek, hogy sikerüljön a szobámban kiadni magamból
mindazt, ami most bennem összegyűlt.
A kezem reszket, a szám, a levegővételem
szokatlanul viselkedik, nekem pedig fogalmam sincs, mi történik velem. Épphogy
becsukódik utánam az ajtó, nekidőlve pásztázom a szobámat, amit lassan már alig
látok.
A látásom elhomályosul, minden szín és
forma összemosódik, miközben belül egy borzalmas érzés mar.
Miért nem tudom elengedni az egészet?
Hiszen ő csak Jaebum! Semmi olyat nem vesztettem, aminek így kéne fájnia,
hiszen egy ölelésen, két csókon és felejthetetlen beszélgetéseken kívül mást
nem kaptam. Más semmi súlyos és sorsfordító nem történt.
De akkor mégis mi ez? Miért van ez,
miért sírok?
A kezem a szám előtt landol, a szemeim
sorosan összezáródnak, és egy árva hangot nem adok ki. Csendben maradok, csak a
mellkasom szabálytalansága ad némi jelet arról, hogy nem vagyok jól.
Nagyon, nagyon nem vagyok jól.
0 megjegyzés