Gyógyszeretet | 18.
december 09, 2016
Nem vagyok teljesen önmagam, ezt tudom.
Az elmúlt napokban nem igazán tudtam kikapcsolni az agyamat, ugyanis folyton
azon a beszélgetésen pörgött. Azon, hogy ezek szerint ő is érez irántam
valamit.
Pár hete, hónapja, ha valaki ezt mondta
volna, körberöhögöm, de most, annyi mindenen túl talán így is van. Ahogy
viselkedett, amit mondott, aish, ahogy elköszönt. Neki is ilyen rossz lehet ez a
helyzet?
Ennek az egésznek meg kéne nyugtatnia,
de az a helyzet, hogy ennél rosszabb már nem is lehetne. Hiszen úgy, hogy csak
én érzek többet, nem lett volna probléma, már évek óta így ment úgyis. Viszont
most tudom, hogy lehetne valami, valami... komoly köztünk, de az mégsem, mert
ott vannak Jacksonék.
Jaebum nem akarja, hogy bajom essen, én
pedig nem bízom bennük. Bármit ígérhetnek neki, mind a ketten tudjuk, hogy
úgysem tartják majd be. Nem fognak rólam leszállni, és csak még inkább ki
lennének élezve, ha én és JB tényleg... ah. Miért kell ennyire
túlbonyolítaniuk?
– Youngjae, lassan felnőtt, és nem kéne
szólnom, de ez fontos anyagrész. Ha nem ír, lemarad. – A tanárom hangja zökkent
vissza a való világba, eléri, hogy ne csak a nehéz gondolataimmal mérgezzem
magam.
Válaszul csak biccentek, és hiába nem
csinálok többet annál, hogy a kezembe veszem a tollat, ő visszafordul az
osztály felé. Nem érdekel ez a rohadt felesleges óra, egyszerűen annyira el van
havazva a fejem a gondjaimmal, hogy nem is tudok felfogni mást.
Így telik el a maradék húsz perc is,
hogy én csak ülök és bámulok ki a fejemből, viszont mikor megszólal a csengő,
képes vagyok egy megkönnyebbült sóhajt is kicsikarni magamból.
– Hétvégén tanuljanak, jövő héten
dolgozat. – Az először üres szavakra oda sem hederítek, miközben a táskámba
pakolok, viszont hirtelen fejbe kólint valami. Jön a hétvége. Péntek van.
Péntek.
Jacksonék rohadtul ki fognak nyírni!
Komolyan, ezt mégis hogy felejthettem el? Életbe maradok majd egyáltalán?
A táskám a vállamon landol, és ahogy a
lépteim visznek előre, úgy pörög az agyam is, miszerint mégis hogy... hogy
úszhatnám meg ezt az egészet?
Az arcomat dörzsölöm, az emberek közt
szlalomozok, és addig fel sem fogom, merre visz a lábam, amíg meg nem csap a kinti,
kellemetlen hideg. Egyetlen pulóver van rajtam, ami egyértelműen kevés, de nem
érdekel, hogy őszinte legyek. Egyben haza kéne érnem, mielőtt olyanokba botlok
bele, akikbe rohadtul nem kéne.
– Youngjae! – Egy erőteljes, kicsit
ismerős hang jut el hozzám, és talán nem kéne, a nevemet hallva mégis odakapom
a fejem. Bambam az, ott áll a kapuban, és úgy mered rám, hogy még behatárolni
sem tudom.
Biccent a fejével, látom, hogy nagyon
óvatos, és itt, ebben a pillanatban érzem; nem bízom benne. Mindig Jacksonékkal
van, és ha...?
Addig bámul rám szinte könyörögve a
tekintetével, amíg végül felé nem visz a lábam, amit ő csak egy megnyugodott
sóhajjal értékel. Épphogy mellé érek, ő el is indul, és fogalmam sincs, miért,
de követem.
– Hova megyünk? – Túlságosan
bizonytalanul cseng fel a hangom, most először örülök annak, hogy ő ennyivel
kisebb nálam. Nem szól le, nem szórakozik rajta. Figyelembe sem veszi.
– Beszélnünk kell. – Felém pillant,
miközben összehúzza magán a dzsekijét, ebben a kis mozdulatban ezerszer több
érzelmet látok, mint amit múltkor mutatott.
– Miért? – Nem akadok fenn azon, hogy
egy számomra ismeretlen irányba visz, hiszen kezdi felkelteni az érdeklődésemet.
– Mert Jacksonék furcsán viselkednek.
– És nekem ehhez mi közöm? – Mind a
ketten a homlokunkat ráncoljuk; ő a gondolkodástól, én pedig azért, mert
egyáltalán nem értem.
– Mert miattad van. Összevesztek JB-vel,
és...
– Mégis miért? – Már a szemöldököm is
felszalad, értetlenül bámulok előre. Miért mondja el ezt nekem? Hiszen
Jaebummal nem beszélek már egyáltalán.
– Miattad. – Ismét ezt a szót kapom, ami
másodjára már nem esik olyan jól.
Komolyan, egyikükhöz sincs semmi közöm –
most már –, mégis rajtam megy a rohadt marakodás. Kinek van ehhez idegzete?
– De miért? Jaebum nem mondta neki, hogy
már nem beszélünk? Jacksonnak nem kéne még mindig ezen lovagolnia.
– Nem Jackson ugrott neki JB-nek. Pont
fordítva. – Olyan visszafogottan és halkan árulja ezt el, hogy csak pislogok,
és próbálom feldolgozni azt, amit mondott.
– Mi?
– Jaebum kiakadt Jr-re és Jacksonra,
miután megtudta valahonnan, hogy
találkozni akartak veled ma délután. – Annyira furcsán mondja azt az egyetlen
szót, hogy egyből tudom; ő árulta el. Bambam volt, ő mondta el a dolgot.
– És? – Csaknem elnyomja a hatalmas
nyelésem ezt az egy szót, de ő így is meghallja.
– Mondott sok... mindent. Konkrétan, szó
szerint mindent. – Elhallgat, mintha magában küzdene egy kicsit, ez engem pedig
kicsinál. Leküzdhetetlen a kíváncsiságom jelenleg, és érzem, hogy kezd
eluralkodni rajtam.
– De mégis mit? – A türelmetlenség
teljesen kihallatszik a szavaimból, amitől kissé talán meg is illetődik, de nem
veszi magára. Túl határozottnak tűnik tizenöt éves létére.
– Mindent,
Youngjae. – Egy fél pillanatra néz csak rám, de ennyi bőven elég ahhoz, hogy
lássam rajta; nehezen beszél erről. Biztosan zavarban van, emiatt pedig már
jobb is, ha nem mondja ki. – Jacksonék azért voltak ennyire kiakadva rád így
utólag is, mert azt sem tudták eddig, hogy te és Jaebum hogy kezdtetek el
beszélni. Csak úgy hirtelen, egyik nap kijelentette, hogy azért nem jön velünk
a városba, mert téged kísér haza. – Ezt az egészet hallva szinte érzem, ahogy
minden életkedvem elhagy lassan, teljesen.
– Ez de hülye. – Nyögöm félig az arcomat
takarva, ebben a pillanatban értem meg, hogy Jr-ék miért vannak tökre
kikészülve. Hiszen be sem lett nekik ez vezetve, csak hirtelen a fejükre
zúdította az a bolond.
Nagyon nem így kellett volna.
– Igen, az. – Bambam helyesel, egy
halvány mosoly is szétterül az arcán, ami egészen enyhíti a feszültséget. –
Viszont már tudunk mindent, mert elmondta. Vagyis inkább elüvöltötte egy erős
túlzással, de ez mindegy. – Megrántja a vállát, a nyakára simít, tudom, hogy
ezer dolgot akar mondani. Szinte mindent. – Arról beszéltünk Yugyeomékkal, hogy
ez mennyire furcsa... Mármint, hogy pont neked írt akkor Twitteren. Biztos
megállt a szíved, mikor először találkoztatok.
– Még most is küzdök vele. – Kissé elviccelem
a dolgot, nem akarok minden egyes szót vérkomolyan gondolni. Épp eleget
kínoztam magamat. – De túlélem.
– Most nagyon lebutítva a dolgot, azt is
elmondta, hogy ti tényleg nem jártok, de volt... valami. – Nem mondja ki, de teljesen világos, hogy a csókra gondol,
ami így jobb is. A végén még én is zavarba jövök, ami egy ilyen „kicsi fiú”
előtt eléggé gáz lenne. – JB vérig van sértve. Eddig is voltak apró
veszekedések, nagyon kicsi összeszólalkozások, de hogy napok óta ne szóljanak
egymáshoz, olyan még nem.
– Nem kéne miattam lennie. – Halkan
beszélek, majdnem, hogy makogok, ugyanis kicsit sem vagyok megnyugodva. Ez
rohadtul nem esik jól a lelkemnek.
– Neked most komolyan lelkiismeret
furdalásod van? – Úgy néz rám, mintha megőrültem volna, bár nem igazán veszem
magamra. Jaebum is ezerszer bámult ilyen tekintettel rám. – Figyelj, ők csak
Jacksonék. Túl fontosak egymásnak ahhoz, hogy egy ilyen hülyeség közéjük
álljon. Csak mindannyian rohadt makacsok annak ellenére, hogy egyértelműen
JB-nek van igaza.
– Mindegy. – Végül a vállamat rántom, az
ezután következő csend pedig ráébreszt arra, hogy már kezd sajogni a lábam. Már
azt sem tudom, merre vagyunk.
– Tudod, hogy kibékülnek, ne érezd
rosszul magad tőle.
– Tudom.
– De akkor mi a baj? – A karomba bök a
könyökével, alig érzem meg, de mégis figyelemfelkeltő ez a kis mozdulata.
– Semmi. Mi lenne? Kibékülnek, és minden
olyan lesz, mint régen.
– Nem lesz olyan, mert ti nem fogtok
beszélni. – Ez a hirtelen, kicsit talán meggondolatlan megjegyzése eléri, hogy
fintorba ránduljon az arcom. Nem is tudok mit válaszolni, hiszen nem lehet erre
úgy reagálni, hogy ne tűnjek rohadtul elkenődöttnek. – Á, értem. – Pár
pillanatig csendben marad, úgy tűnik, a hallgatásom jobb választ adott neki
minden másnál. – Szóval ez a baj.
– Nem, nincsen baj. Egyáltalán.
– Hát persze. – Annyira meg akarom őt
győzni, hogy semmi haszna, hiszen teljesen átlát rajtam.
Ezután nem is mond semmit, csak magába
fordulva sétál, talán egy egészen kicsit „megbántottam”, vagy nem is tudom
azzal, hogy nem voltam őszinte. Elmondhatnám neki a nyilvánvalót, de valahogy
mégsem, és ez... ez rosszul esett neki.
De már mindegy, elhagyta a számat, és
nem is érzek késztetést arra, hogy a tudtára adjam, mennyire is vagyok
nyomorultul.
– Akkor Jacksonék nem is... vártak ma
rám? – Hatalmas hallgatás után nyögöm ezt ki, de egyáltalán nem kellemetlen a
helyzet. Nem értem kínosnak azt, hogy rákérdezek.
– Nem, és nem hiszem, hogy tartanod kéne
tőlük továbbra is.
– Ezt hogy érted? – Összenézünk,
ugyanabban a szent pillanatban fordulunk egymás felé, ami után kicsit úgy
érzem, hogy van köztünk valami furcsa összhang.
Bambam teljesen más, mint amilyennek
először gondoltam.
– Úgy, hogy hiába nem beszéltek JB-vel
többet, ő akkor sem fogja hagyni, hogy bántsanak téged.
***
A hétvégém rohadt lassan telt, semmit
nem csináltam azon kívül, hogy hétfőre tanultam, amit már álmomból felkelve is
el tudnék mondani hibátlanul.
Rég éreztem utoljára ekkora késztetést
arra, hogy tanuljak, és furcsa, de jól esett. Nem agyaltam folyton azon, ami
Bambammel történt, nem pörögtem az elmúlt hosszú napokon, az elmúlt egy héten,
azon a rengeteg dolgon, ami a csók óta történt.
– Anya, itthon vagy?
– Igen, kicsikém! – Épphogy beteszem a
lábam a lakásba, egyből kapom a választ, majd a boldogan dudorászó édesanyám
sasszézik ki a konyhából egy tállal a kezében, amiben valamit nagyon keverget.
– Na, mi a helyzet? Eléggé gondtalan a hangod.
– Hibátlan lett a dolgozatom.
– Ki is javította?
– Miután beadtam. – Nagyobbat sóhajtva
rúgom le a cipőimet, és az arcomat dörzsölve csoszogok el a kanapéig, amire szó
szerint ledobom magam.
– Ügyes vagy. – Az egyik kezét
kiszabadítja, ahogy elhalad mögöttem, megveregeti a vállamat, szinte ezer
százalék, hogy vigyorog. – Ugye emlékszel, hogy jövő héten pénteken elutazunk
apáddal? Vasárnap jövünk haza.
– Hova mentek? – Teljesen ledöbbenve
nézek hátra a vállam felett, de már nem látom, ugyanis visszavonult a konyhába.
Mostanában egyre több mindent felejt el
közölni, kezd az agyára menni a terhessége.
– Hát a barátnőmhöz Busanba.
0 megjegyzés