Gyógyszeretet | 19.
december 09, 2016
Kezdek visszarázódni a régi életembe.
Nem beszélek senkivel, csak miután hazaértem, hiszen Jaebum nem keres meg két
óra között, nem kísér haza.
Minden napom ismét olyan monoton, mint
másfél hónapja, és hiába hiányzik iszonyatosan a vele töltött idő, tudom, hogy
bele kell törődnöm ebbe az egészbe. Nehéz, jelenleg szinte lehetetlennek tűnik,
hiszen sokszor látom őt szünetekben, de reménykedem.
Ha máshogy nem, vége lesz az évnek,
egyáltalán semmi közöm nem lesz hozzá utána, és el fogom tudni engedni azokat
az érzelmeket, amiket iránta táplálok. Mert, hogy őszinte legyek, egyelőre ez
nem igazán fog összejönni.
Túl sok minden történt ahhoz, hogy el
tudjam felejteni. Még túl sok mindent jelent.
Kicsit már szánalmas, hogy még mindig
ezen lovagolok, pedig talán itt már nem kéne. Az iskolának el kéne terelnie a
gondolataimat, de pont fordítva történik. Minden, ami nekem felelősség,
hátraszorul a hülye problémáim miatt.
Annyi boldogít, hogy a hétfői dolgozatom
tökéletesre sikeredett, ami ezer százalék, hogy négyes nem lett volna, ha
Jaebum elráncigál hétvégén. Legalább ennyi pozitív van ebben az egészben.
Itt ülök most is az iskolában, a padon a
táskámat szorongatva, ugyanis tesi van, és egészen „véletlenül” otthon hagytam
a felszerelésemet. Máskor általában kapok érte legalább egy rosszalló morgást,
egy szemforgatást, de most csak egy halvány mosollyal le is volt rendezve.
Amíg a többiek kosaraznak, ő itt
gubbaszt mellettem most is, és annyira benne van a levegőben, hogy valamit
mondani akar, már azt is tudom, mit. A múltkori énekóra után, amit adott nekem,
szóba sem jött ez az egész. Persze azt az egy alkalmat leszámítva, mikor
elkísértette magát a tanáriig, és megpróbált rábeszélni arra, hogy járjak egy
komolyabb tanárhoz.
– Azért kivételeztem veled most,
remélem, tudod. – A nagy semmiből szólal meg, halványan mosolyog, de egyáltalán
nem néz rám.
– Tudom.
– Azt is tudod, miért.
– Igen. – Helyeselek, de nem fejtek ki
semmit. Teljesen felesleges lenne, emellett pedig nem akarok erről beszélni.
– Az a csoda, ami a torkodban van, nincs
megbecsülve. – Egy halk sóhajt elereszt, majd szadista módon a sípjába fúj, ami
miatt nem csak én lépek ki a testemből. Borzalmas hangja van. – Ha meglenne,
képeznéd.
– Nincs miért foglalkoznom vele. – Még a
vállamat is megrántom, próbálok nem olyan érdektelenséget mutatni, mint akkor,
mikor az anyám nem hagy élni.
– Tehetséges vagy, hidd el, hogy ezt
nagyon bánni fogod.
– Mintha anyát hallanám...
– Ezt még rengeteg embertől fogod
hallani, mert igazunk is van.
***
A drága testnevelés tanárom piszkálása
után természetes, hogy ismét eszembe jut minden. Szó szerint minden a múltkori
próbáról, és arról, hogy... ah, Jaebum is mennyire hallani akarta még, hogyan
énekelek.
Összekaptam magam, hiszen pár órára
magamba is zuhantam amiatt, és azon agyaltam, tényleg vesztek-e ezzel az
egésszel. Hogy hagyom elúszni... aish.
Mindegy is, már túltettem magam ezen az
egészen, és elengedtem, mint minden mást.
– Anyád kezd hisztis lenni. – Apa az
orra alatt morogva menekül ki a konyhából, ahol anya már két órája van talpon,
és hiába mondjuk neki, hogy pihenjen le egy kicsit, hajthatatlan.
– Hagyd rá, apa.
– Én hagynám, de minden levegővételembe
beleköt. – Fájdalmasan nyögve rogy le mellém a kanapéra. – Amikor veled volt
terhes, akkor ez nem tűnt fel, alapból tizenhét volt és még kislányosan nyűgös.
De most. Már elszoktam tőle.
– Hát, ezt te vállaltad. – Még egy
szemét kis mosoly is elterül az arcomon, ugyanis élvezem, hogy kimaradok a
hisztiből. Kívülről nézve még élvezhető is.
– Ne hányd a szememre, nekem is lenne
mit.
– Ezt hogy érted? – A szívem furcsán
dobban erre a megjegyzésére, de megpróbálom nem kimutatni.
– Úgy, ahogy te is. – Felém sandít,
ebben a kis mozdulatában pedig benne van minden. Tudom, hogy ő is az éneklésre
gondol, ami miatt már rá sem ismerek a saját apámra.
Anya mindig tett megjegyzéseket,
miszerint apa is szokott csak és kizárólag neki mondani ezzel kapcsolatban
dolgokat, de nekem még soha. És most ez megtörtént, én pedig le vagyok
döbbenve.
– Mindegy – makogom csak és kizárólag a
tévét szuggerálva.
– És... Jaebum?
– Mi? – Most már végképp le vagyok
sokkolva.
Hüledezve meredek magam elé, próbálok
némi levegőt a tüdőmbe juttatni, de rohadjak meg, nem olyan könnyű ez.
– Jaebummal mi van? – A torkát
köszörüli, olyan nehezen és nyögvenyelősen morog, hogy már csaknem én érzem azt
a kellemetlen szájízt.
Ezer kérdés megrohamoz, nem értek
semmit, mintha anyám egy kicsit mogorva pasi testébe szorult volna, aki
történetesen az apám.
Mi a halál van?
– Mi... Mi lenne? – Lejjebb csúszom a
kanapén, az arcom lángol, a zavaromtól nem is tudok normálisan beszélni. Halk
vagyok, mert félek, hogy megremeg a hangom.
– Nem tudom, a... barátod, nem? – A
kínos csendet egy még kínosabb kérdés szakítja meg, ami nagyon nem használ a
szívemnek. – Mármint a... pasid vagy... mi.
– Mi? Nem, apa. – Fizikai fájdalmat okoz
az a kelletlen nyögés, ami a kínomtól kicsúszik a számon, már a fél arcomat
takarva. – Jesszus.
– Én azt hittem...
– Nem beszélek vele. – Az ezer százalék,
hogy vérvörös fejem elől el sem veszem a kézfejemet, legszívesebben fognám
magam, és elvonulnék a szobámba.
Ez az egész helyzet természetellenes.
– Anyád nem mondta. – Morog, mint
mindig, de ez most más. Ebben van valami furcsa, bár ez a beszélgetés alapjában
nem megszokott. – És... miért?
Teljes mértékben felém fordul, viszont
mikor rászánom magam, és a szemébe nézek, ő inkább elnéz.
Annyira értékelem, hogy ilyen figyelmes,
és tényleg, életemben először igazán nyit is felém. Talán anyának köszönhető,
sőt... hh, biztosan. Egyelőre nem tudom, örüljek-e ennek.
Emlékszem, apa régen milyen
távolságtartó volt, és valahányszor egy fél szóban is felmerült az érdeklődésem
szerelem terén, ő elvonult. Morgott, rosszallóan nézett és a száját húzta.
– Jacksonék.
– Jackson. – Konkrétan megijeszt az,
mennyi elfojtott indulat van ebben az egy szavában.
Eddig is ki nem állhatta őket, hiszen
mégis csak bántottak engem, és a gyereke vagyok, de ez akkor is... annyira
megszokhatatlan. Velem szemben soha nem volt védelmező, legalábbis előttem nem.
***
A tegnapi beszélgetés után apámmal már
azt hittem, ennél hajtépősebb nem lehet ez a hét. De mégis, mert miért ne, pont
ma jött be hozzánk az igazgatóhelyettes, hogy felügyelje az órát.
Ez máskor nem lenne dráma, nem is
foglalkoznék vele, de most iszonyatosan bosszant. Írnom kell, rohadt sokat
jegyzetelnem, amit később meg fogok köszönni, de most semmi erőm nincsen hozzá.
– Igen? – Egy erőteljes kopogás után az
igazgatóhelyettes az, aki megszólal, hogy maga a tanár ne álljon le a szöveg
hadarásával.
– Choi Youngjae? Őt keresem. – Egyenesen
az igazgató szólal meg, ami miatt szó szerint meghűl a levegő az egész rohadt
teremben.
Az én nevemet mondta, rohadtul nem
másét!
– Itt van. – Végül a tanárom felém bök,
én pedig teljesen kétségbeesve meredek az ajtóban álló igazgatóra.
Zakó van rajta, ing, szinte ide érzem a
Calvin Kleines parfümje illatát. Más helyzetekkel ellentétben most nagyon
szigorúnak tűnik, és egy csöppet sem nyugodt.
–Igazgatói! – Épphogy találkozik a
tekintetünk, türelmetlenül morran fel.
Még egy rosszalló pillantást küld felém,
és kimegy, én pedig az igazgatóhelyettessel együtt állok fel, aki annyira sem
tudja, mi történik, mint én.
Értetlenül nézünk össze, a kicsi nő még
a copfját is megigazítja, ahogy kifelé indul. Elnézést kér a tanártól, és engem
előre engedve terelget ki.
– Mit csináltál? – Teljesen ledöbbenve
kérdez, a hangjával ellentétben határozott léptekkel veszi célba az igazgatóit.
– Nem tudom.
– Jaejung! – Alig várja meg a válaszom,
egyből az igazgató után szól, aki hátrafordul, rám sem néz. Tiszta ideg az
egész ember úgy, ahogy van. – Mi történt?
– Az irodában elmondom. – Csak ennyit
vet ide, majd indul is tovább, mi pedig minden türelmetlen léptét követjük.
Csendben tesszük meg a félfolyosónyi
utat, majd a titkárság ajtajában megáll. Megvárja, amíg teljesen beérjük, csak
ezután nyit be, továbbra is teljesen némán.
Az igazgatóhelyettes már nyitná a
száját, viszont ahogy a szemünk elé tárul, mi folyik itt, benne is megragadnak
a hangok.
A fal mellett ül Mark és Yugyeom, Bambam
az íróasztal mellett álldogál, és... és itt van Jaebum. A tekintetünk egyből
találkozik, ezer százalék, hogy az ő szíve is épp úgy hagy ki egy teljes
ütemet, mint az enyém. Látom az arcán az egészet, hogy mit gondol, hogy valami
nagyon nincsen rendben.
Egy kész örökkévalóság, mire a
tekintetem elszakad az övéből, és hiába érzem, hogy még mindig bámul, próbálok
nem foglalkozni vele.
Istenem, mi történik velem? Leesek a
lábaimról, pedig csak egy légtérbe kerültem vele! Olyan hatással van rám csupán
a nézése ennyi idő távollét után, hogy nem kapok rendesen levegőt.
– Youngjae, nem ide. – Ahogy szinte
lecövekelek, Jaejung megszólal, majd behesseget az irodájába.
Konkrétan érzem a bőrömön, hogy mindannyian
engem figyelnek, és még azután is az ajtóra merednek, miután becsukódik
utánunk.
Ha odakint leblokkoltam, akkor most
egyenesen teljesen... kiléptem a testemből. Az igazgató íróasztala előtt
Jackson ül Juniorral karöltve, amíg Yoona igazgatóhelyettes már gyanakodva
méregeti mindkettőt.
Nagyobbakat nyelve foglalom el a
harmadik széket a fiúk mellett, amíg az igazgató elénk ül, és teljesen
leterhelve könyököl az asztalra.
– Ugye tudjátok mind, miért vagytok itt?
– Nem. – A szívemmel küzdve válaszolok, mert
senki más nem nyitja ki a száját.
– És azt tudjátok, hogy az iskola minden
területén, a folyosókon, a termekben kamerák vannak kihelyezve? Erről van
minden terem ajtóra és a kapura is kitéve ezer plakát. Ezek működnek, a
harmadikon, a másodikon... az alagsorban. – Az utolsó szónál leblokkolok, és
eszembe jut. Jacksonék megvertek, bántottak, és ezt... videóra vették? – Vagyis
csak az alagsornál a lépcsőknél. A lényeg az, hogy a szokásos havi felvétel
ellenőrzést csináltuk, úgyhogy a gondnokok végig néztek minden egyes videót.
– Fiúk? – Yoona hitetlenül szól közbe,
kezdi gyanítani, miről is van szó.
Mindeközben én szédülök, és csak azon
jár a fejem, hogy ez most egy lehetőség nekem. Ha bemártom őket, végleg
megszabadulok tőlük, és minden nyugodt és békés lesz utána.
0 megjegyzés