Fehér liliom | 1.
május 15, 2017
Sziasztok:) Mint ígértem, az írásbelik után itt is
vagyok. Vagyis nincs teljesen vége, de az a szakmai már kit izgat:D
Youngjae
Ha bárki kérdezné, hogy jutottam el idáig,
valószínűleg én magam sem tudnék egy kerek, normális választ adni. Talán a
mindennapi szigor körülöttem, vagy a jó kisfiú szerepe az oka, amibe bele
vagyok kényszerítve.
Mindig én voltam a csendes stréber, aki ha
elneveti magát, városokkal arrébb is hallják, az, aki megcsinálja mások
leckéjét, aki általában ebéd és pénz nélkül marad. Nem, mintha ez annyira fájt
volna valaha is, nem foglalkoztam soha senkivel, mert megvoltak a magam barátai
– vagyis csak Wheein, aki már olyan, mintha a nővérem lenne.
Ő annyira elterelte a figyelmemet, hogy
alig tudok pár olyan esetet feleleveníteni a fejemben, amikor szomorú voltam.
Kétségbeesett. Tehetetlen. Ami azt illeti, ezeket az érzéseket az iskolában
miatta sikerült elkerülnöm, de otthon már nem volt velem.
Egyedül voltam a görcsbe rándult
gyomrommal, a remegéssel a kezemben, és azzal a megfelelési kényszerrel, amibe
bele tudnék fulladni. A szüleim soha nem bántottak, nem zsúfoltak áttörhetetlen
falak közé, egyszerűen csak hatalmas elvárásaik vannak. Mind a ketten vitték
valamire, akármit tettek, az arannyá vált a kezükben. Hogy a vérbe ne érezném
úgy magam, mintha soha nem lennék elég?
Évek óta ebben az önmarcangolásban élve az
embernél egyszer csak betelik a pohár főleg, ha történik valami. Valami nagy,
valami... ami sok, ami eléri, hogy robbanj. Nálam nem kellett sok, csupán az
első pofon, ami szó szerint az arcomon landolt.
Ez volt három hete, azelőtt soha nem
fordult elő, hogy bárki is kezet emeljen rám, általában a szekálásom kifulladt
pár bántó szóban, felszínes sértésben, amiket meg sem hallottam, hiszen
magamban mindig is tudtam, mennyi vagyok. Viszont az eltört bennem valamit.
A fejem bekattant, Wheein pedig
elfehéredve nézte, ahogy életemben először összetörök pár seggfej miatt. Ez
volt az a pont, amikor eldőlt, hogy ki akarok törni a ketrecemből, amiben évek
óta a buborékfóliába bugyolált lelkemet ringatom.
De hogy hogyan jött ez az ötlet, talán még
én sem tudom, talán... csak egy hirtelen jött ötlet vezérelt. Könnyen lehet,
hogy ezt egyszer még megbánom, de még nem érdekel. Csak összeszorított fogakkal
tűröm a fájdalmat, amíg az agyam a régi dolgokon pörög, és csak azt mantrázom
magamban, hogy túlélem.
Úristen, hiszen nők százezrei csinálják
végig szájhúzás nélkül! Talán én is kibírom tizenhét évesen, hogy tűkkel
szétszadizzák a vállamat.
– Hogy bírod? – Wheein hitetlen vigyora
még mindig az arcán vibrál, mintha nem akarná elhinni, hogy tényleg megteszem.
– Egész jól – suttogom elvékonyodott
hangon, amire csak halk kuncogás a válasz. Ki lettem röhögve.
– Ja, látom. Figyi, ha nagyon fáj, kérjél
szünetet. Mégis csak az első tetoválásod.
– Nem kell. – Mély levegőt véve felnézek
legjobb barátnőmre, aki néha a szeme sarkából nem a valószínűleg hulla sápadt
arcomat nézi, hanem azt, hogy éppen mit csinál a harminchoz közeli nő a
kezemmel.
Ha anyámék ezt megtudnák, még elvárnák,
hogy én ássam meg a gödröt magamnak a hátsó kertben, ahova eltemetnek. Azt
hiszem, nincs több közös strandolás és trikóban járkálás a közelükben, hacsak
nem akarok instant halált.
– Amúgy belegondoltál, hogy négy nap múlva
jelenésünk van a Fight!Box-ban? Ugye tudod, hogy az ott nagyon fájni fog? – Az
ujjával a vállam felé bök, amíg én a tetováló csajt nézem, és azon pörög az
agyam, vajon hall-e bármit is abból, amit mi ketten beszélünk. Mióta a kezébe
vette a tűt és a festéket, mintha teljesen megszűnt volna számára a külvilág.
– Nem baj. – Magam elé makogok, de hiába
nem mutatom, tudom, hogy Wheein látja, ahogy kissé elgondolkodom.
Még mindig nem akarom elhinni, hogy
belementem, bár... talán nem akkora hülyeség. Talán még hasznom is lesz az
egészből, ha meg nem, Wheein után Markot akasztom fel az ötlet miatt, mert
minimum egy törött kézzel leszek gazdagabb.
***
– Min jár az eszed, kicsi fiam? – Anya még
csak meg sem szabadult a blézerétől, a ceruzaszoknyájától, a szoros kontyától,
de már kész a vacsora, amiből először apának szed. Ő mintha itt sem lenne,
látom, mekkora szerelemmel nézi a kacsát a tányérján.
– Semmin. – A vállamat rántom, halvány
mosolyt erőltetek az arcomra, amit tudom, hogy gyanúsnak tart, épp ezért nem
úszom meg ennyivel.
– Milyen napod volt?
– Hosszú.
– Aham. – Gyanakodva figyel, de a jókedve
a szemeibe van írva, mint egy rossz kisgyerek. Komolyan, az egyikük orvos, a
másik pedig egy vállalkozás könyvelését irányítja, mégis ilyenkor úgy érzem,
sokkal inkább felnőtt vagyok náluk. Jó, mondjuk biztosan nem így viselkednének,
ha megtudnák, mit csináltam ma magammal. – És mi lesz a héten?
– Hát... Csütörtökön későn jövök majd
haza. Dolgom... van.
– Dolgod? Kivel? Hol? Meddig leszel el?
– Csak két órát maximum, de sietek haza.
Wheeinnel leszek, meg... Markkal.
– Mark? – Végre sikerül kibillentenem a
megszakíthatatlan szuggerálásából, és már azzal van elfoglalva, hogy a húst fel
tudja vágni maga előtt.
– Tudod, Wheein unokatestvére.
– Áh, tényleg. Jól van, de tényleg ne
sokáig. Tudod, hogy tanulnod kell, jövő héten nyelvvizsgád van.
– Igen, tudom. – Magam elé makogok, szinte
már verve érzem magam azért, mert ez megint fel van hozva.
Úgy tudnak erről beszélni, mintha alig
érném el a minimum követelményeket, pedig nagyon is tisztában vannak azzal,
hogy az angolhoz különös érzékem van, és elég órán figyelnem ahhoz, hogy
mindent tudjak.
Kár, hogy ez nincs így a többi tantárggyal
is.
***
A vállamon feszül kissé a bőr, mély
levegőt véve próbálom lenyugtatni magam. A szívem kiugrani készül, még mindig
nem tudom feldolgozni, hogy komolyan itt vagyok. Mintha teljesen kifordultam
volna magamból, bár az tény, hogy közel nem vagyok olyan határozott, mint mikor
betettem a lábam a tetoválószalonba, pedig már akkor sem voltam a legfényesebb
állapotomban.
Szerintem én ehhez puhány vagyok, és ha
már én is így látom, mi lesz akkor, ha rám néz a srác és abban a pillanatban
körberöhög? Ha ezt a sportot űzi, nem biztos, hogy olyan felemelő társaság lesz
a számomra, nem vagyok oda az ilyen emberekért.
Mindenesetre gondolkodás nélkül megyek
előre Wheein mellett, aki épp Markkal beszélget már azt sem tudom, miről.
Szerintem még ő is jobban szerepelne lány létére, mint én.
– Szóval Jaebum hányra is vár pontosan?
– Hogy vár? Azt se tudja, hogy megyünk. –
Mark halkan felnevet, úgy legyint, mintha semmiség lenne, én pedig kikerekedett
szemekkel meredek a hatalmas Fight!Box logóra, ami már nincs is olyan messze
tőlünk.
– Nem fog haragudni érte?
– Az egyik legjobb barátom, max engem
csapdos nyakon. – Még a vállát is megrántja, én meg csak próbálom megemészteni
azt, amit mondott.
Remek, szóval betolakodok egy ilyen vad
helyre, ahova még csak nem is vagyok hivatalos, ráadásul úgy nézek ki egy
edzőtermes, kigyúrt csávóhoz képest, mint egy kislány. Legalábbis túlzottan
annak érzem magam.
– Minden rendben? – Wheein felnevet, ahogy
felém fordulva az arcomat szuggerálja, de én inkább nem válaszolok. A szívem a
torkomba forrva dübörög, ha akarnék, sem tudnék megszólalni, valamiért annyira
rossz előérzetem van.
Egészen addig megy a levegővétel, amíg a
vörösben izzó bejáraton beteszem a lábam, és megcsapja a fülemet a halk rock, a
szememet kiszúrja a sok fehérje turmix reklám, és akaratlanul is az orromba
költözik az a tipikus edzőterem szag, amitől a hideg ráz. Tisztában vagyok
vele, hogy ezt nagyon nem nekem találták ki.
– Szia Yoona, a srácok? – Mark az, aki
megtöri a bennem tajtékzó kétségbeesést, majd egyenesen arra a huszonéves
lányra meredek, aki egy hatalmas mosollyal mered fel a gépéről a pultja mögül.
– Lent vannak. – „Lent”.
Nem szólok egy szót sem, csak követem a
határozott lépteket, amik ezek után már megfékezhetetlenek egészen addig, amíg
egy szűkebb lépcső előtt Wheein megtorpan. Először azt hiszem, tiltakozni fog,
hogy végre megjön az esze, és bevallja, hogy ez nem nekünk való, de nem. Csak
maga elé enged, konkrétan érzem a tarkómon a tekintetét, mintha azt akarná
megelőzni, hogy hanyatt-homlok meneküljek ebből tesztoszterontúltengéses
barlangból.
– Szerintem még megy az edzés, addig
üljetek majd le az egyik padra. – Egyetlen barátom unokabátyja a válla fölött
szól hátra, én pedig ismételten nem tudok megszólalni. Mitől izgulok ennyire?
Ugyan mégis mi történhet?
Ezer évnek tűnik, amíg egy hatalmas
terembe érünk, aminek a laminált padlóját néhol nagyobb szivacsok tarkítják,
padok sorakoznak a falak mellett, egy falon pedig egymás mellett sorakoznak az
ugrálókötelek felakasztva, még a plafonról is sorjában lógnak le a bokszzsákok.
Szinte már elhalva figyelem a helyet,
egyszerre leköt, mégis megijeszt, pár pillanattal később viszont már határozottan
csak a hideg ráz az egésztől. Nem is értem, hogyan, de legutoljára a bokszring
tűnik fel, amiből kettő is van, de csak az egyik van használatban jelenleg.
A tekintetem egyből odaég, nincsenek
hozzám olyan közel, mégis tisztán látom azokat a kidagadt ereket a nyakakon,
ahogy a fogvédőtől előreugrik a szájuk, a fejvédő alól kilógó pár hajtincset.
Valami oknál fogva egy idő után már csak
az egyiküket figyelem, a mozgását, amilyen magabiztossággal megy előre, majd
sorozatban többször üt. Nincs rajta egy nadrágnál több, szabad szemmel látni,
ahogy a testén mozognak az izmok, pedig nem mondanám kifejezetten szálkásnak.
Szinte vibrálnak a szemeim, már azt sem
tudom, mit nézek hirtelen, csak azt tudom, hogy nekem túl durva. Erőszakos
minden kisebb rezdülésük is, egyszerűen nem tudom a jó oldalát látni ennek a
helyzetnek.
Hiszen basszus, egymást verik, mint az
állatok, ennek tetszenie kéne?
– Ne ennyire feltűnően. – Wheein oldalba
bökve nevet fel mellettem, aminek hála észhez térek, és próbálok nagyon nem odanézni.
– A végén még ideszoksz?
– Nem, hülye. – Felháborodva nézek rá,
ugyanis még a gondolat is kiborít, hogy azt hiszi, ez tetszik nekem. – Ez...
kiábrándító.
– Ja, persze, a fejed is pont ezt tükrözi.
– Elment az eszed. – A torkomat köszörülve
nézek el róla végül, nekem igenis ez elrettentő.
Mire észbe kapok, már csak azt látom,
ahogy Mark vigyorogva elindul a ring felé, ahol már nem történik semmi, úgy
tűnik, megunták egymás püfölését. A felkaromra téved a tenyerem, ahogy a
köteleket szétfeszítve kibújnak, majd a fejvédőtől megszabadulva a szemeim
rugózni kezdenek a félmeztelen srácon.
Így, nyugodt állapotban alig látszódik pár
kocka a hasán, viszont úgy dönt, hogy ezt nem teszi közszemléletre, ugyanis
miután a fogvédő és a bokszkesztyű is az egyik üres padon landol, magára húz
egy kopott trikót.
Nem tudom, miért, de a szívem a torkomba
ugrik, amikor Mark hosszabb beszélgetésbe bonyolódik velük, majd egy pacsi után
mind a három tekintet egyenesen ránk vetül.
– Hogy mit akarsz? – Az egyik srác
értetlenül felszólal, amíg a másik felröhög, majd pár halkabb mondatváltás után
elindulnak ide. Vagyis jobban mondva Mark egy laza vállra verés után
idetaszigálja mindkettőt, és ami ennél is rosszabb, Wheein halál nyugodt.
– Rossz előérzetem van.
– Aha. – Mintha meg sem hallaná, mit
mondok, csak mered előre szinte csillogó szemekkel. Remek.
– Szóval, Wheein az unokahúgom, Youngjae
meg a legjobb barátja. Ők pedig Jinyoung és Jaebum. – Mark mutogatva magyaráz,
de mintha végig a barátait figyelné, mit reagálnak. Hát, ami azt illeti, engem
is lefoglal az, ahogy az egyikük megállás nélkül Wheeint bámulja, ez pedig
kölcsönös is. Viszont legalább tudom, miért nem lehet ezzel a nővel
kommunikálni jelenleg.
Ez elég kínos, ezek itt szemeznek
egymással, én meg azt sem tudom, merre pakoljam magam.
– Oké, akkor azt hiszem... oké. – Marknak
sem tetszik ez a jelenet, viszont próbál túllendülni ezen, és már csak ránk
figyel. – Youngjae-nek kéne segítség.
– Mark, nem vagyok edző. – A srác még csak
rám sem néz, a mellettünk állókról egyenesen az emlegetett felé fordul,
ráadásul nem tűnik valami boldognak a helyzettől.
– Nem is kell megtanítanod bokszolni, csak
önvédelemre lenne szüksége. – A jelentőségteljes szuggerálásnak hála egy
nagyobb sóhaj a végeredmény, majd az előttem álló tekintete végül rám ragad.
Nem épp visszafogottan mér végig tetőtől
talpig, amitől egyre jobban szorongok, miközben szinte megfojt az az erő, ami
ebből a gyerekből árad. Normális, hogy melegem van?
– JB. – Végül kinyújtja felém a kezét,
amit kétkedve fogadok el, és talán ez az oka, hogy egyből eltorzul kicsit az
arca. Rohadtul nem tetszik neki a határozatlanságom.
– Youngjae. – Ahogy megszorítja a kezemet,
megremeg a lábam, mint valami idióta kis libának. Könyörgöm, tizenhét vagyok,
nincs egy kis férfiasságom sem?
– Ha már az én segítségem kell, szögezzünk
le néhány dolgot. – Mindenféle ismerkedés nélkül egyből a közepénél kezdi a
dolgot, miközben a lába megindul valamerre. Reflexszerűen követem, bár vagy
háromszor is visszanézek Wheeinék felé, akik szerintem már azt sem tudják, hogy
létezem. Szerintem elég csúnyán bejön neki a gyerek, és ez nekem nagyon nem
tetszik. – Én vagyok a főnök, vagyis az van, amit én mondok. Nincs nyafogás,
nincs hiszti, ha meg elbőgöd magad, abban a szent másodpercben van kitéve a segged.
– Nem beszél valami körülményesen, de azt hiszem, ezeket jó tudni, mielőtt
elvágja a torkomat egy meggondolatlan pillanatom után. – Nem szoktam ingyen
ilyeneket elvállalni, mert a kevés időmből nem szeretek feleslegesen áldozni,
úgyhogy legyél szíves és vedd komolyan.
– Oké. – Amint sikerül megszólalnom,
hátranéz rám, majd megáll és olyan hirtelen fordul felém, hogy majdnem
nekiütközöm.
– Van bármilyen tapasztalatod?
– Nem igazán.
– Csodás. – A szemei ismét végigfutnak
rajtam, mielőtt halkan sóhajtozva inkább ismét elindul. Fogalmam sincs, mire
gondolhat, még csak sejtésem sincs, hogy egy tízes listán mennyire akar a
pokolra küldeni, de talán jobb is, ha nem tudom.
Sajnos nem hiszem, hogy jóban leszünk.
1 megjegyzés
Szia!
VálaszTörlésOlyan jó ezt a blogot megnyitni, mindig mosolyoghatnékom támad, ha meglátom a fejlécet. :-)
Tudat alatt vártam én, hogy belekezdj ebbe a ficbe is rendesen, de attól még elfelejtettem.. :-) Annyira a régebbi történeteid folytatásának a várására koncentráltam, hogy az itteni prológus elfelejtődött. Bocsi, és azért is, mert mindig felemlegetem a többi ficid. ^^
Ismét bekövetkezett az a helyzet, hogy teljesen Wheein helyébe tudom magam képzelni. Volt, amikor Jaehoba volt szerelmes, most pedig Jinyoung lett a kiválasztott. ^^ Egyek vagyunk. Kár, hogy nem ismerem a hölgyet, de ezt majd pótlom.
Szóval boksz. Hát ilyet se olvastam még. Honnan jött az ötlet? *.* A JJ Project bokszol. Jó, ezt nekem kellő nyugalomban el kell képzelnem. Ès mogorva JB lesz az önvédelmi oktató. :-) Szegény Youngjae megint egy ilyen kis ,,nyomi" karaktert kapott magának. Ez van, fura is lenne fordított felállásban.
A tetkót majd' elfelejtettem. Lesz még róla szó, hogy mit varratott magára Youngjae? Nem néztem volna ki belőle, hogy ilyet tesz. Mindegy. ^^ Izgatottan várom a folytatást.
Köszönöm, hogy olvashattam. Mindig öröm Tőled, velük olvasni. :-)
Ditta<3