Szerda lévén szinte minden egyes percem az érettségi körül forog, hiszen talán ez a legkeményebb napom. Dupla törim és dupla matekom van, és arról ne is beszéljünk, hogy a napom vége Markkal és az irodalommal ér véget.

Én mégsem utálom, jó érzés kicsit benne lenni abban a hajtásban, ami viszi előre ezt az egy helyben toporgást, ráadásul húz is előre a többiek kitartása, hiszen a régi sulimmal ellentétben itt mindenki céltudatosan küzd és tanul.

Lehet, az osztályommal nem nagyon hangzik el köztünk egy reggeli köszönésnél több, de ezt szeretem bennük. Nem húznak vissza a felesleges nyafogással, ami Szöulban mindennapos volt.

– Hát akkor, azt hiszem ennyi is volt. – Először a csengő, majd az irodalom tanárom hangja ránt vissza, csak némán figyelem, ahogy mindenki egyből szedelőzködik, hogy eltűnjön innen.

Kicsit kétségbeesem, mivel az utolsó tíz percet a saját fejemben töltöttem, és lemaradtam talán a lényegről. Lemondóan fújok egyet, majd miután mindent a táskámba söprök, a hajamba túrva állok fel a padomból.

– Youngjae, idejönne egy kicsit? – Már épp az ajtó felé indulnék, mikor Hyungsik, a tanárom megzavar.

Megállok egy pillanatra, majd a saját gondolataimmal küzdve felé visznek a lábaim. Fogalmam sincs, mit akar, nekem már az is új, hogy megjegyezte a nevemet, ugyanis külön nem igazán szoktak velem foglalkozni az itteni tanárok.

– Öh, igen?

– Az előző dolgozatáról lenne szó. – A homlokát ráncolva néz fel rám a székéből, ahogy megállok mellette, majd csak lázasan kezd kutakodni a hatalmas papírkötegben maga előtt.

– A beadandóról?

– Igen, a házidolgozatról. – Végül felsóhajt, bennem pedig eluralkodik valami rossz, talán bepánikolok egy kicsit. Alaptalan, tudom, de mégis mire gondolhatnék? Két hete adtuk be, de még csak ki se javította mindet, mégis mi baj lehetne vele? – Tudom, hogy lassan haladok velük, sajnálom. Csak sok a dolgom. – A fejét rázza, csak nem találja a nevemet, amíg én csak türelmetlenül állok.

– Értem.

– De meg is van. Szóval. – Beleolvas egy kicsit, majd egy mély levegőt véve maga elé teszi egy erősebb mozdulattal, végül ismét felém fordul. Néz pillanatokig, még csak behatárolni sem tudom, mi jár a fejében, egyedül csak akkor változik át az arca, mikor a dolgozatom felé bök. – Ez iszonyat jó lett. Egyedül írta?

– Igen. – A homlokomat ráncolom, ugyanis mindenre számítottam, csak erre nem. – Nincs nagyon más segítségét kérnem itt, úgyhogy igen.

– Talán az elmúlt öt évem alatt nem olvastam ilyen jól megfogalmazott, izgalmas beadandót ebben a témában. A helyesírása is majdnem tökéletes, a bekezdések a helyén vannak, szép a lezárása. Nem hittem el, hogy ez egy ilyen fiatal fiú kezéből jött ki. – Hyungsik elismerően ingatja a fejét, miközben beszél, ami talán jobban ledöbbent, mint az, amit mond.

Soha nem hívtak félre, hogy egyáltalán megdicsérjék és elismerjék azt, amibe sok munkám van benne. Ilyen, mikor jólesik? Szuper, szóval ezt is megéltem az iskolás éveim alatt.

– Örülök, hogy így látja. Igyekeztem.

– Igen, azt látom. Szeretném majd egy versenyre vinni, ha benne lenne.

– Versenyre?

– Igen. Biztosan megállná ott a helyét. – A végén még el is mosolyodik, az én szívem pedig kihagy egy ütemet attól a tekintettől, ami az arcomra ég. Jesszusom, akarom én ezt? – Tudom, hogy lassan érettségi és rengeteg a tanulnivaló, de ha tovább akar tanulni, az biztosan jól mutatna a jelentkezése mellett.

***

A telefon kattog a fülemnél, miközben az irodalom tanárom szavai kavarognak bennem. Tegnap óta csak ez jár a fejemben, bár ez a tárgy soha nem érdekelt igazán, úgyhogy ez a lehetőség most sem mozgatott meg annyira, de talán nem mondott hülyeséget.

Az egyetemek biztosan szívesebben felfigyelnek rám, ha látják, hogy több dologban is benne a kezem a zenén kívül.

– Na, szia. – Wheein boldog hangja fogad, majd egy nagyobb ásítása, ami miatt nekem is muszáj. – Miújság? Miért nem Skypeolunk?

– Mert nincs kedvem bekapcsolni a gépet. Késő van. – A hajamba túrva fekszem hanyatt az ágyamon, miközben a tekintetem a plafonra ég, ami talán még inkább elálmosít. – Hogy vagy? Van valami újdonság?

– Velem nem igazán, viszont mióta elmentél, ijesztően sok a dráma a suliban. Képzeld, egy végzőst kirúgtak, mert az alagsori mosdóban cigizésre vett rá két gólyát, meg állítólag a tesi tanárt rajtakapták az egyik titkárnővel a fiúöltözőben.

– Ne már. Most komolyan?

– Esküszöm, Solarékkal azt sem tudjuk, merre kapjuk a fejünket. – A végén halkan felkuncog, szinte vibrálok belül ettől a megnyugtató hangsúlytól. Hiányoznak, de még másfél hét, mire jönnek, kibírom én azt? – És veled mi a helyzet? Ugye nem tanulsz folyton?

– Csak annyit, amennyit muszáj, de kifizetődik. A nyelvtan tanárom versenyre akar vinni, ma már valami felkészítőn is voltam. Bár még mindig nem tudom, akarom-e.

– Mégis mi van veled ott Boryeongban? Te vagy még az egyáltalán?

– Otthon is tanultam.

– Ja, egy elég jó átlagért, nem kitűnőért. – A hangjába reményvesztettség költözik, ami akaratlanul is megnevettet egy kicsit.

– Hát itt nincs más dolgom, meg... lehetőségem sem.

– Miért? Jimék még mindig bezárnak?

– Hát nem igazán. – Elgondolkozva nyúlok a homlokomhoz, még csak tippem sincs, Jinahval mikor találkoztam utoljára itthon. Talán hétfőn, azt hiszem. – Inkább csak Jim, eléggé keményen fog.

– De hát tök jól tanulsz. Komolyan, Hwasával megérkezünk, megneveljük. – Ahogy a halál komoly hangját ezek a szavak kísérik, már egy kelletlen nyögés mellett döntök, amivel a tudtára is adom, mennyire nem akarom.

Az a gáz, hogy ki is nézem belőlük, sőt már szinte látom magam előtt, hogy kiforgatják magából ezt a várost.

– Kérlek, ne. Már így mindenhol csak dátumokat meg fogalmakat látok magam előtt, ne fokozzátok.

– De szoktál azért lazítani is amúgy?

– Persze. – Értetlenül bámulok fel, majd csak a torkomat köszörülöm, mikor hitetlenül felmorran. – Például sokat beszélek Jaebummal is. El szokott hívni enni meg ilyenek.

– Oh. – Meglepődve csak ennyi csúszik ki a száján, de érzem rajta, ahogy mosolyog. Még látnom sem kell, tökéletesen tisztában vagyok azzal, milyen arcot vág. – Mostanában sokat vagy vele.

– Jó vele lenni. – A vállamat rántom, miközben a nyakamra simítva egy pillanatra beharapom a számat, bár nem tudom, miért érzem ilyen furcsának, hogy ezt mondom. Hiszen mi tulajdonképpen már... barátok vagyunk, nem? – Teljesen eltereli a figyelmemet mindenről.

– Közel kerültetek egymáshoz?

– Hát... mi? Nem tudom. Mi? – Belezavarodom abba, ahogy a nyelvem megbotlik a hangomban, eléggé váratlanul ér Wheein kérdése. Mintha fejbe vágott volna, és még csak nem is értem, honnan jött ez neki. – Miért?

– Hát csak minden alkalommal felhozod, mikor beszélünk.

– Oh. – Most rajtam a sor, hogy meghökkenjek, ugyanis ez nekem nem tűnt fel, viszont visszatekintve talán van benne valami. – Nem is vettem észre.

– Nem baj, jó látni, hogy boldog vagy legalább mellette abban a pokolban. Épp itt az ideje, hogy megismerjem végre. – Hallom a hangján, ahogy az előbbi ingerültséget elhagyva csak vigyorog, majd felkuncog ismét, és még csak megfejteni sem tudom, miért teszi. – Mire számítsak?

– Jacksontól utánozhatatlan lazaságra, Marktól talán az ijesztően éles eszére, Jaebumnak meg az egoja elviselhetetlen.

– Nem baj, még nem ismernek engem. Majd én rendet teszek Boryeongban.

***

– Youngjae, hol voltál tegnap este?

– A szobámban.

– Mármint azelőtt, hogy hazaértél volna. – Félig a mosdókagyló felé hajolva épp a gyűrött arcommal próbálok kezdeni valamit, mikor Jim türelmetlen hangja akar megzavarni. Viszont nem megy neki, még csak felé sem nézek, lefoglal az, hogy ne késsek el a suliból.

Már péntek van, nem akarom elrontani ezt a majdnem tökéletes hetet egy igazolatlannal.

– Hát négykor végeztem, és fél ötkor már itthon voltam. Az nem este.

– Csütörtökön háromkor végzel.

– Mi van, már az órarendemet is kívülről fújod? – Csak fél szemmel lesek felé, majd miután nyugtázom magamban a tehetetlenségét, egy nagy sóhajjal nyitom meg a csapot, hogy arcot mossak. Olyan jó lenne, ha már megcsinálták volna a saját fürdőmet, és akkor most nem mennénk falnak egymástól megint. – Mindegy. Muszáj így kezdeni a reggelt?

– Én csak tudni akarom, hol jársz, hogy beszámolhassak a szüleidnek.

– Oké, tizennyolc leszek, miért nem tőlem kérdezik? – Értetlenül nézek felé, majd a törölközőért nyúlva igyekszem a kellemetlen anyagba rejteni a halvány indulatomat. – Ha meg ennyire tudni akarod, bent tartott az irodalomtanárom.

– Miért?

– Mert valami idióta versenyre akar vinni, és felkészítőt tartott nekem meg két másik évfolyamtársamnak. – A szemeimet forgatom, épp annyira kezelem őt nehezen, mint ő engem. Ez így nincs jól, egyáltalán nem akarok már korán reggel ordibálni. – De mindegy.

– Értem.

– Látod az eredményeimet, tudtommal emailt kapsz róluk. Miért vagy ennyire meglepve? – Kissé elhamarkodottan reagálom le a belőle áradó hitetlenséget, amire csak halkan morran egyet.

A szemöldökömet felvonva fordulok felé, kissé talán meglepődök azon, hogy épp olyan fejet vág, mint én. Igen, határozottan nem kedveljük egymást, sőt képes lennék megkockáztatni, hogyha az apám lenne, már rég kinyírtuk volna a másikat.

– Mára legyél itthon időben.

– De ma péntek van. Ez az egyetlen nap, ami tanulás nélkül az enyém.

– Nem érdekel. Fél négyre legyél itthon.

– De...

– Azt mondtam, legyél itthon. – Végül kissé felemeli a hangját, majd inkább itt hagy hitetlenül morogva saját magának, én pedig egy ideges mozdulattal vágom a mosdókagylónak a törölközőt, mielőtt Jim után mennék a szokásos ajtócsapkodásért.

Fogalmam sincs, mégis mivel érdemeltem ki azt, hogy így kezel, hogy egyáltalán mivel borítom ki folyamatosan. Ráadásul ez az az egy nap, amikor a fiúkkal lehetek egy kicsit, Jaebummal is csak fél órát beszélhetek néha, amíg hazakísér. Én ezt nem fogom tűrni, érzem, hogy hamarosan ki fogok borulni, és még csak az sem fog érdekelni, ha pofon lesz a vége.

Akkor üssön meg, nem érdekel, de én kiállok magamért.

– Youngjae! Hé, ne siess már annyira. – Mark hangja egészen csak akkor jut el a tudatomig, mikor mellém érve szinte kirántja a fülemből a fülhallgatót.

Épp a következő órámra sietek, ugyanis leragadtam a mosdóban, és fogalmam sincs, mennyi időm van a becsöngőig. Ez a nap kész katasztrófa, nem elég, hogy Jim már reggel háromnegyed hétkor teljesen kiakasztott, de még így is benyeltem két dolgozatot, amiről úgy tűnik, elfeledkeztem.

Én csak haza akarok menni és meghalni addig, amíg nem rendeződik ez a zűrzavar körülöttem.

– Szia. – Végül egy halvány mosollyal is köszönök, nem lassítok a tempómon, viszont ő tartja a lépést. – Miújság?

– Egész nap téged kerestünk a srácokkal, úgy megörültem, hogy végre megtaláltalak. – Teljesen eltörpülök az ő vigyora mellett, ahogy teljesen a tudtomra adja, hogy minden szava igenis őszinte. Aish, lehet, hogy Jackson és Jaebum jönnek Szöulba, de ő? Mark hiányozni fog, azt hiszem. – Csak el szerettünk volna hívni valahova.

– Oh. Ma nem jó, bocsánat.

– Jó, tudom, hogy fél hatig zenélsz az alagsorban, épp ezért egy későbbi közös sörözésre gondoltunk vagy valami. Tudod, beülni egy csendesebb helyre beszélgetni vagy az egyik parkba menni.

– Nagyon kedvesek vagytok, de még így se megy. – Teljesen elkedvtelenedve húzom a számat, hiszen jelenleg minden hezitálás nélkül belementem volna, csak ne kelljen hazamennem. És igen, én mellettük is jól érzem magam. – Majd máskor, ha lesz rá lehetőség.

– Miért? Péntek este lesz. Mi dolgod van?

– Hát... – A vállamat rántom, és ahogy a szemeibe nézek, már nem tudom kimondani. Látom a tekintetében, az átváltozott arcán, hogy tudja ő nagyon jól, ami egy kicsit megijeszt. Komolyan veszélyes, hogy egy nézésemből levágja a dolgokat. – Mindegy. Majd máskor.

– De Jim nem engedi vagy mi?

– Szigorú.

– Hát már ne haragudj, de benne vagy az évfolyam tíz legjobbjában. Hova akar ennél többet? – Értetlenül méregeti az arcomat, miközben én csak egy halvány mosolyt erőltetek magamra, hogy túllendüljünk végre ezen. Nincs miről beszélni sajnos.

– Csak nem akarja, hogy ellustuljak. Ennyi.