Ikerláng - 14.
február 09, 2018
Már késő este van, én pedig itt állok
a konyha kellős közepén a pultnak támaszkodva, a vacsora maradékát tömve
magamba, amit Jinah tett nekem félre, ugyanis ismét nem velük ettem.
Jim pontban fél négykor a kanapén ülve
várt rám, vagyis inkább tévét nézett, viszont teljesen egyértelmű volt, hogy
csak azért szobrozik ott, hogyha esetleg kések, a fejemhez vághassa. Fel is
bosszantottam magam, ahogy köszönt, én csak grimaszolva vágtam vissza egy halk
morgást, amit talán észre se vett.
Azóta a szobámban ültem a füzeteim
felett néha Wheeinnel és a lányokkal beszélve, és már azt hittem, belepusztulok
abba, hogy nem ehetek. Órákig várnom kellett, hogy végre elmenjenek aludni, és
lejöhessek úgy, hogy ne legyen társaságom, amíg bánatevést tartok.
Komolyan szánalmas lehetek.
Az egyik kezemmel a szétboncolt
kacsát tömöm a számba, amíg a másikkal az Instagramot pörgetem magam előtt, de
még csak fel sem fogom, mit látok. Ennél talán csak az a rosszabb, hogyha
elfogy a kaja, teljesen magamra maradok, ugyanis annyira se vagyok fáradt, mint
jelenleg boldog.
Nem hiszem el, hogy amikor végre tök
jól alakulnak a dolgok és kezdek belerázódni az itteni dolgokba, Jim mindig
csinál valamit, amivel teljesen felbosszant.
A fejemet csóválom a lehetetlen gondolataimra,
a sértő megjegyzések idegesen követik egymást a fejemben a nagybátyám felé,
viszont mikor hirtelen elsötétül a kép, majd valami irritálóan hangos csörgésbe
kezd, a szívem szinte kiugrik a helyéről.
Kell pár pillanat, mire felismerem a
Messenger színeit, majd Jaebum nevét a kijelzőn, ami miatt még nagyobbra nő a
szívem a torkomba csúszva. Kapkodva nyúlok felé, és idegesen fogadom a hívást,
mielőtt még fent bármelyikük felébredne rá.
A rohadt életbe, de megijedtem.
– Jaebum?
– Hát szevasz. – Az a tőle
megszokott, furcsa hangszín köszönt, amiből csöpög a vigyora, hirtelen még csak
megszólalni sem tudok miatta. – Mit csinálsz?
– Épp az életemért küzdök. Lehet,
hogy a fél utca felkelt most miattad. – Idegesen suttogva korholok, amíg ő
hangosan felnevet, szinte már látom is magam előtt, ahogy eltűnnek a szemei a
jókedvétől. Legalább ő jól érzi magát. – Miért hívtál? Már negyed tizenkettő
van.
– Csak láttam, hogy elérhető vagy, és
gondoltam felhívlak. Tudod, hogy megkérdezzem, kilógsz-e velünk a nagybátyád
háta mögött minden létező szabályt megszegve vagy valami.
– Mi? Elment az eszed? – Leblokkolva
meredek magam elé, még csak egy pillanatra sem jut eszembe, hogy esetleg
viccel. Ismerem már annyira, hogy tudjam, mennyire komolyan gondolja. – És ez
mégis honnan jött?
– Mark mondta, hogy Jim nem engedett
el ma sehova, és tíz perce már azzal hergeljük magunkat, hogy kiszabadítunk a
tornyából.
– Betegek vagytok.
– Miért? Egyszerre három herceged is
lenne. – Ahogy ez elhagyja a száját, hallom, ahogy Jackson gyomorból nevet fel,
majd Mark hangja vág utat magának, de nem értem, mit mond. – De ne aggódj, nem
kell mindegyikünket megcsókolnod a végén. Velem kezded, és hidd el, utána a többiekre
rá sem akarsz majd nézni.
– Jaebum, mennyit ittatok? – Ahogy ők
ismét felnevetnek, én csak egy lemondó sóhajjal döntöm a homlokomat a szabad
kezembe, de még így sem tudom visszatartani az idióta vigyoromat.
Ez az ember teljesen elmebeteg.
– Semennyit. Csak jó lett volna, ha
te is jössz, és épp rólad beszéltünk. Nem mellesleg komolyan gondoltuk a
kilógós részét a dolognak, úgyhogy jó lenne, ha válaszolnál.
– Nem mehetek el. Amilyen az én
formám, simán lebuknék, azt meg se Jimék, se én nem akarnám.
– Nem fogsz, hazaérsz, mielőtt
felkelnének. Na, ne kelljen könyörögnöm.
– Jaebum...
– A suli előtt éjfélkor. Ez az utolsó
ajánlatom. – Félbevágja az el nem kezdett mondatomat, ami egy pillanat alatt
belém fojt mindent, és nem tudok ellenkezni. Igen, menni akarok, és jó érzés lenne
tilosban járni, ha Jimet kiakaszthatom, de mégis rettegek attól, hogy mi van,
ha rájön.
Mégis mi lenne a vége? Megverne?
Eltiltana szó szerint mindentől?
Számítana ez... bármit is?
– Jó, oké. Legyen. Akkor a suli
előtt.
– Szuper. Akkor éjfélkor. És tudod, én
leszek az a fehér lovon.
A belsőm remeg az izgalomtól, hiszen
úgy elkészülni a tompa fények mellett, hogy ők ne kelljenek fel talán az egyik
legveszélyesebb dolog volt, amit eddig csináltam. Mégis rohadt jól esett bezárni
magam mögött az ajtót és elindulni halál egyedül az egyik kedvenc, tőlem bőven
nagyobb, hófehér pulóveremben, úgy, hogy nincs velem senki.
Szöulban talán nem ment volna, de a
város ennek a része annyira kihalt, hogy még az éjszakai buszon is egyedül
vagyok jelenleg. A felsőm ujját markolászom, talán egy kicsit izgulok ettől az
egésztől.
Nagyon jólesett, hogy gondoltak rám, és
képesek lennének elviselni ennek az egésznek a következményeit. Komolyan úgy
érzem, hogy a barátjukként néznek rám, még soha semmiben nem voltam ennyire biztos.
A torkomban dübörgő szívemmel küzdök,
a számat harapdálva állok fel az ülésből és jelzek, miszerint a következő
megállónál inkább leszállnék. Mintha soha nem érnénk oda, szinte minden
másodperc órának tűnik, talán ez az oka, hogy szinte reszketve szívom be a
friss levegőt, mikor otthagyom azt a párát a buszon.
A hajamat túrva nézek körül, ahogy a
talpam találkozik a betonnal, csak néhány lámpa ég egy halvány kis fényt adva,
de még ez is elég ahhoz, hogy meglássak egyetlen egy alakot az út túloldalán a suli
kerítésének támaszkodva.
Hirtelen kissé összezavar, hogy
egyedül van, és még csak az sem biztos, hogy Jacksonék közül valaki. Csak a
homlokomat ráncolom, viszont ahogy közelebb érek, talán megérzi, és lassan
felemeli a fejét a telefonjából, én pedig a mai este folyamán sokadjára
döbbenek le.
Jaebum az iszonyat bő ruhákban, azzal
a sapkával a fején, amiről a kétezres évek eleje jut eszembe, hirtelen még csak
rá sem ismerek.
– A többiek?
– Épp minket várnak.
– Húha, és hol a ló? – Nagyokat pislogva
mérem végig megint, amire ő csak elmosolyodik, majd mély levegőt véve karolja
át a vállamat, magához húzva indul meg a belváros felé, ami innen pár utcányira
van csak.
– Jacksonékkal maradt, azt mondta,
nem akar jönni. – Ahogy ez kicsúszik a száján, én halkan felnevetek, miközben
fél szemmel a ruháját figyelem még így is. Egy szűk farmer vagy feszes zakó
sincs sehol, amiket annyira megszoktam tőle a suliban. – Örülök, hogy jöttél.
– Hát én is, megleptél.
– Én? Mivel?
– Hát... Így nézne ki Im Jaebum, ha
nem egyenruhában feszít?
– Ja. Igen, néha egy kicsit más
vagyok, mint ott bent. Nem szeretem mindig a bőrdzsekit és a szaggatott
farmert. – Végül a száját beharapva néz felém, a szemeiben ott villog a hozzá
tartozó pimaszsága, majd csak szorít egyet a vállamon, amitől feljönnek a
múltkori emlékeim. Erre rá fog szokni?
Nem, mintha baj lenne, csak... furcsa.
Még Wheeinék sem szoktak ilyen gyakran hozzám érni, bár úgy tűnik, neki erre
igénye van.
– Tiszta old school, nagyon tetszik.
Főleg a sapkád, igazán adhatnál egyet, ha van több.
– Először add a csókot a megmentésedért,
utána a tiéd lehet. Valamit valamiért.
Már a harmadik kisebb bárba jövünk
be, ugyanis az előző kettő egy idő után túl zsúfolt lett. Mark megmaradna egy
helyen, Jaebumnak is mindegy, csak beszélgessünk, viszont Jackson állandóan
csinálni akar valami újat.
Mi csak megyünk utána, egyikünknek sem
gond, hogy húz magával, de még így sem tudom, hogy kötünk ki végül itt. A
többihez képest elég visszafogott, egy nagyobb bárpult van a kellős közepén, az
egyik sarokban pedig egy pódiumra emelt üres mikrofon, ahol valószínűleg
élőzene szokott menni néha.
– Ott egy. – Mark tereli el a
figyelmemet a berendezésről, ahogy gyorsvágtában siet oda, és foglalja be az
utolsó üres asztalt, és egy büszke mosollyal jutalmazza meg magát a dologért.
Az egyik oldalára telepszem, Jackson a
másik oldalamra, Jaebum pedig elém, és épphogy levegőhöz jutnánk, egy
platinaszőke harmincas nő áll meg mellettünk. Csak köszön, ledob egy itallapot,
amihez még csak hozzá se nyúlunk egy darabig.
– Ide többet kéne jönni.
– Az előző kettőre is ezt mondtad,
mégse bírtad fél óránál tovább. – Ahogy Jackson sóhajtozva néz körbe, Jaebum
csak a szemeit forgatva szólja le, ami Markból egy hatalmas vigyort csalogat
elő. Ezek ketten folyton szívják egymás vérét, és sokszor már csak arra megy ki
a játék, melyikük tud nagyobbat mondani.
– Szerintem tökéletes mára. Szerencsétlen
Youngjae az életét kockáztatja, nem kéne a fél városon átráncigálni megint.
– Én élveztem, nem tudtam, hogy
ekkora az élet a belvárosban. Jimék környékén olyan, mint egy temetőben. – Mark
hangját az enyém váltja, majd csak egy széles mosolyt váltunk, ahogy Jackson és
Jaebum egyszerre morrannak fel és kezdenek beszélni folyton ellent mondva
egymásnak.
Nem tudom, hogy csinálják, mivel még
én se értem, miről van szó egyáltalán.
– Megint elvesztettük őket. – Mark
halkan felkuncogva nyitja ki inkább az itallapot, de olyan, mintha fel sem
fogná, mit olvas.
Eltelik öt, tíz, húsz perc, majd már
csaknem háromnegyed óra, a telefonom szerint pedig már lassan hajnali negyed
három van, én mégsem vagyok fáradt. Már csak azt veszem észre, hogy nincs
visszaút, mindenki azt nyögi be, ami épp az eszébe jut. Eléggé meg is lep,
mikor megtudom, hogy Jackson hat nyelven beszél, Mark imád táncolni, Jaebum pedig
él-hal a macskákért.
Egyikükből se nézném ki egyiket se.
– Szép estét mindenkinek, már hajnali
három van, és tudjátok, mit jelent ez? – Egy férfi hangja üvölt bele a
mikrofonba, ahová az egész helyiség egy emberként fordul, mindenki azt a sarkot
figyeli, ami most hirtelen sokkal nagyobbnak tűnik, mint amilyennek először láttam.
– Karaoke egészen zárásig. Első vállalkozók?
– Jézusom, menjünk. – Jackson teljesen
belelkesülve fordul felénk, mind a hármunkon végignéz, majd a tekintete
megállapodik rajtam. Nekem pedig a torkomba ugrik a szívem. – Youngjae, gyere.
– Hé, de... – Még csak ellenkezni sem
tudok, a csuklómat megragadva ránt fel és visz maga után, egy pillanattal
később pedig már egy mikrofont nyomnak a kezembe. – Le fogunk égni.
– Ez a lényege. – A hatalmas vigyora
félig átragad rám, majd miután a csávó füléhez hajolva suttog valamit, felcseng
az intro.
– Ez nem igaz. – Ahogy felismerem az
ismerős dallamot, egy kínos mosollyal nyomom a mikrofont markoló kézfejemet a
homlokomnak, hátha eltűnhetek innen. Érzem, ahogy mindenki bámul, hátul pedig ez egyik asztalnál hangosan felröhögnek. – Britney Spears, Jackson?
– Oh, Baby, Baby. – Válaszként már
csak a boldog arca fogad, ahogy felém fordulva szakad ki a torkából az első
sor, belőlem pedig kifakad a röhögés, amit még annak ellenére is hall mindenki,
hogy eltartom az arcomtól a mikrofont.
Telik az idő, Jackson már az első
refrénen is túlvan, mire elhallgat, és engem szuggerálva várja, hogy belekezdjek.
Kínomban az egyetlen mikrofonállványra támaszkodva próbálok énekelni, de még túl
kell esnem egy kisebb röhögőgörcsön, hogy tiszta hang is kijöjjön a számon.
A tekintetem találkozik Jacksonéval,
akinek a jókedve mellé az az utánozhatatlan meghökkenés is társul, majd a csípőjét
rázva jön közelebb. A vállamra támasztja a könyökét, felismerhetetlenül
affektál, az én tekintetem pedig az emberekre téved, akiknek épp olyan zavarba
ejtő az egész, mint nekem.
Nem tudom, melyik gázabb, hogy
iszonyatosan élvezem, vagy az, hogy a súgógépet sem kell figyelnem, mert
kívülről tudom az egész szöveget, ami Jacksonnak is feltűnik. Szinte egymásnak
énekeljük végig, az utolsó hangok után pedig hatalmas taps fogad, meg egy-két irreális
bekiabálás, amit még csak értelmezni sem tudok.
– Ez... rohadt jó volt! Menjünk
máskor is, légyszi. – Totálisan belelkesülve hadarok Jaebumnak, aki egy levakarhatatlan
vigyorral sétál mellettem. Markéktól még ott a bárnál elköszöntünk, egészen
zárásig maradtunk, úgyhogy hajnali ötkor már kiraktak minket.
Ő viszont úgy döntött, elkísér
legalább a suliig, ahol felrak a buszra, ami már csak egy fél utcányira van.
– Örülök, hogy jól érezted magad. – Ismét
a fogai közé kerül a szája, majd ahogy egy mély levegőt véve a vállam
leereszkedik az újabb boldogsághullámom után, átkarol. Már csaknem világos van,
a szemei pedig alig látszódnak ki a sapkája alól, amit a legszívesebben most
levennék róla, de a kezem nem mer megmozdulni. – Brutális énekhangod van.
– Oh... köszönöm. – Meglepődve
meredek magam elé, viszont ahogy az ujjai megfeszülnek a pulóveremen, a
tekintetem ismét az arcára ég. – Pedig ha most hallott volna az énektanárom,
letagadott volna.
– Hát nem tudom, még így is nagyszínpadon
lett volna a helyed.
– Dehogy. – Zavartan bámulok le a
lábaimra, ahogy a saját felkaromra simítva próbálok kezdeni valamit a
melegséggel az arcomban.
– Látszott, hogy nagyon jól érzed
magad mikrofonnal a kezedben. Szerintem most láttalak először igazán
önmagadnak. – A hangja kissé már rekedt, amibe belezsibbad a fülem, még a hideg
is kiráz egy egészen kicsit. – Többet énekelhetnél.
– Tudom. Mióta itt vagyok, nem volt rá
nagyon alkalmam. – A vállamat rántva állok meg, amikor Jaebum is, csak ekkor emelem
fel a fejem, hogy körülnézzek. A buszmegállóba értünk, de én még nagyon nem akarok
hazamenni. Nem akarom, hogy ennek vége legyen. – Jó volt veletek lenni,
köszönöm.
– Én is élveztem. – Lassan enged el,
elém áll, alig találom a tekintetét a sapkája miatt. – Ráadásul Jacksonék
kedvelnek, úgyhogy innentől nem nagyon fogod tudni levakarni magadról egyiket
se.
– Én is őket, úgyhogy nem baj. – A
fejemet oldalra biccentve mosolyodom el, ami egy kicsit átragad rá is, viszont
pillanatokkal később eltűnik az arcáról. Csak szétnyílik a szája, majd hatalmas
sóhaj után félrenéz. – Mi az?
– Aranyos voltál. – Végül egy
féloldalas vigyorral néz a szemeimbe ismét, bennem pedig megakad a levegő a meglepetéstől.
Miért mond ilyet? Mi van velem?
Még szóra nyitja a száját, látom,
hogy mondani akar valamit, de végül nem teszi. Csak mozdul, lassan, de iszonyat
mennyiségű határozottsággal karolja át a vállam és ölel meg, amitől végleg elveszek
egy kicsit.
– O... oké. – Halkan motyogva emelem
a kezem és viszonzom ezt a szokatlan gesztust, ami mégis annyira jólesik.
Utoljára Wheeinék öleltek meg, mikor elköszöntünk egymástól a vonatállomáson,
nem is sejtettem, hogy ez ennyire hiányzik.
– Vigyázz magadra, rendben?
– Oké. – A homlokomat ráncolom, majd
ahogy szinte robban bennem az az értetlenséggel járó kíváncsiság, hátrébb hajolva
nézek a szemeibe. Lassan elereszt, tartja a tekintetemet, de az égvilágon
semmit nem tudok kiolvasni belőle. – De miért mondod ezt? – Ez épphogy kiesik a
számon, ő egyből az arcomra néz, oda, ahol pár hete még egy hatalmas lilafolt
volt.
Bennem reked minden hang, a vér szó
szerint kifut az arcomból, ahogy ösztönösen érintem meg a helyét, ő pedig egy
pillanat alatt elkomorodik. Nem értem, mi történik, hogy mégis mit kéne tennem
vagy mondanom, egyszerűen csak végigszánt rajtam a pánik.
Jaebum... Jaebum tudja?!
0 megjegyzés