Ikerláng - 15.
február 14, 2018
Csak az jár a fejemben, ahogy Jaebum az
arcomat méregette, majd csak megrázta magát, beharapta a száját, és máris témát
terelt. Én mégis tudom, hogy mire gondolt, hogy nem hülye, és hogy Markot ki kell
csináljam, mert mástól még csak nem is hallhatott róla.
Amikor iszonyatosan néztem ki, Jaebum suliban
sem volt, otthon volt betegen, és mire ismét láttam, azt a halvány sárga foltot
egy laza alapozással simán el tudtam takarni feltűnésmentesen.
Még csak az sem boldogít, hogy úgy
sikerült hazaérnem, hogy Jimék semmit nem tudtak meg, még bőven aludtak, amikor
fellógtam a szobámba. Egy tökéletes éjszaka volt egy rohadt jó társaságban, de
a vége teljesen összeugrasztotta a gyomromat.
Kedd van, jó pár nap eltelt már azóta, és
tudom, hogy a hétvégére kéne koncentrálnom, mivel jönnek Wheeinék, ráadásul egy
buliba is hivatalosak vagyunk, akkor sem igazán megy. Sokszor jut ez eszembe,
és félek, hogy tenni fognak valamit.
Mit tudom én, mit, de ha kiderül, hogy Jim
kezet emelt rám, akkor még bonyolultabb lesz minden.
– Sziasztok. – Egy mély levegőt véve lépek
be a lakásba, egyből egy nagyobb döbbenet fogad, ahogy az előszobát otthagyva a
nappaliba megyek. Látom Jinahék arcán azt, mennyire meglepődtek azon, ahogy
előre köszöntem, és még csak semmi undor vagy utálat nem volt a hangomban.
– Szia. Milyen napod volt?
– Hát... jó. – A vállamat rántom, a
homlokomat ráncolom, ugyanis nem emlékszem sok mindenre, hiába jegyzeteltem minden
órán. – Unalmas.
– Szombaton születésnapod van.
– Tudom.
– És mit szeretnél enni... vagy mi? – Jim
csak némán ülve hallgatja, ahogy a nője próbálkozik, nekem meg eszembe jut,
hogy még csak engedélyt sem kértem, pedig már a nyakamon a hétvége.
– Bocsánat, hogy csak most szólok, de Szöulból
jönne át pénteken két barátnőm hétvégére, meg... meg Jacksonék meghívtak
magukhoz szombat estére egy kisebb összejövetelre meg minden. – Hadarok, azt
figyelem, ahogy egymásra néznek, majd Jim egy nagyobbat sóhajtva, a fejét rázva
bámulja a tévét tovább. Annyira nem tud elviselni, és én annyira átérzem. – Sok
dolgom volt, elfelejt...
– Semmi baj. Jöhetnek, persze. – Jinah
torkán akadoznak a hangok, miközben folyton a párja felé pillantgat, mintha nem
tudná, mit mondjon. Mindenesetre én felhatalmazva érzem magam ahhoz, hogy egy
halk köszönömöt elmormogva inkább tovább induljak a szobámba, ahová visszahúzódhatok.
Tisztára szét vagyok ma esve.
***
– Sziasztok. – Egy halvány mosollyal
köszönök, mikor Wheein és Hwasa arca egyszerre villan be a képbe, a laptopom
pedig csak egy pillanatra, de megakad. – Holnap találkozunk.
– Ne is mondd, már tisztára kivagyunk. –
Az egyik beszél, a másik kuncog, bennem pedig kavarog az elmúlt pár nap, ugyanis
egyre inkább izgulok.
Tegnap Markkal a tanulás inkább
beszélgetés volt, és folyton azt hajtogatta, mennyi embert fogok megismerni,
ezt meg mind tudjuk, mennyire hadilában állok ezzel a témával. Mindegy, legalább
ők ott lesznek, úgy tutira könnyebb lesz.
– Jimék is belementek, bár ne számítsatok
sokra tőle. Valószínűleg levegőnek fog nézni.
– Nem baj, úgyse hozzá megyünk. – Hwasa a
vállát rántja, félig a telefonját figyelve beszél, amíg Wheein arcán a mosoly
egyre gyengédebb lesz az arcomat nézve.
– Végre találkozunk, már annyira hiányzol.
– Ti is nekem. Tiszta borzalom ez a pár
óra, mintha nem telne az idő. – A számat húzom, a tarkómra simítva pedig
villámcsapásként ér, ahogy megcsörren a telefon mellettem. Reflexszerűen nyúlok
utána, hátha a fiúk hívnak, de nem. Anya nevét látva csak leveszem a hangot, és
az ágyamra hajítva inkább visszafordulok azok felé, akik foglalkoznak is velem.
– Ki volt az?
– Senki. – Mosolyogva rántom a vállam, nem
is kérdez többet. Még csak az ő fejében sem merül fel, hátha a szüleim azok, pedig
még csak nem is tudja, milyen ritkán beszélünk. – Mindegy, Jinyounggal mi a
helyzet?
– Szerinted? Folyton egymást falják.
– Fúj.
– Hé, ne már. – Ahogy Hwasa a szemeit
forgatja, én fintorogva reagálok, ami Wheeinnek nem tetszik. Sértődötten néz
ránk felváltva, majd csak a fejét csóválja. – Nekem legalább van pasim.
– Neked mikor nincs? – Ez épphogy
kicsúszik a torkomon, hirtelen csend áll be, de még Wheein is elmosolyodik egy
kicsit.
– Nem vagytok viccesek.
***
Péntek van, én pedig a szekrényemben
pakolászok, ugyanis lassan indulnom kell. Az izgalom végigsöpör rajtam,
valahányszor arra gondolok, hogy nem sokára megérkeznek, és végre hallhatom,
ahogy ölik egymást.
Szinte már most vigyorgok, nem hiszem el,
hogy komolyan eljutottunk idáig.
– Mi a terved délutánra? – Jaebum hangja
felvillan mellettem, én pedig kissé megugrok, viszont nem tudom felkapni most a
vizet. Csak nyelek egy hatalmasat, hiszen egy hete egyáltalán nem beszéltünk,
mióta kilógtam miattuk, hiszen egy gyors köszönésnél tényleg nem futotta többre
a zsúfolt napok miatt.
Úgy viselkedik, mintha nem történt volna
akkor semmi, bár lehet, csak én érzem feszélyezve magam, mert tudom, hogy van
mit titkolnom.
– Wheeinék elé megyek a vonatállomásra.
– Oh. Már ma jönnek?
– Igen. Úgy gondolták, az életet
kiszadizzák belőlem már péntek este. – Egy halvány mosoly csúszik az arcomra,
amit ő pillanatokig csak néz, majd egy nagyobbat nyelve nekidönti a hátát a
szomszédos szekrénynek.
– És elkísérhetlek? Mármint, ha nem
zavarok meg minden. – Csak fél szemmel les felém, én pedig nem értem, honnan
jött ez a bizonytalanság belőle hirtelen. Nagyon nem ehhez vagyok szokva tőle.
– Nem zavarsz, te hülye. Gyere nyugodtan. –
Értetlenül mosolygok rá, ami átragad rá is, majd csak a levegőért kap, mintha
ezzel nyugtatná magát a szavai helyett. – Biztos örülni fognak neked, Wheein
már úgy is nagyon meg akart ismerni.
– Oké.
– Mi van veled?
– Mi lenne?
– Fura vagy. – A homlokomat ráncolva
csukom be a szekrényemet, szinte egyszerre indul meg a lábunk, miután realizálódik
benne, hogy befejeztem a szenvedést a könyveimmel. – Meg csendes. Már pár perce
a közelemben vagy, mégsem lőttél el egyetlen egoista poént sem.
– Így keltem. – A vállát rántja, én pedig
most először találkozom a hisztis énjével, aki lehet, most egy pillanat alatt
ki tudnék borítani. Ráadásul kicsit, olyan, mintha nem lenne teljesen őszinte,
hiszen láttam ma, ahogy Jacksonnal ismét meghódították a folyosókat szünetben. –
És... mire számíthatok? Mármint milyenek?
– A lányok? – Ahogy kiérünk a most
meglepően meleg levegőre, felé szökik a tekintetem, és csak azon kattogok,
miért kérdezte ezt így. Kezd olyan érzésem lenni, hogy velük van baja. – Wheein
az anyámat fogja játszani, Hwasa meg egy kicsit keményebb, de szerintem jól ki
fogsz jönni velük. Ugyanolyan kiállhatatlan a humoruk, mint neked.
– És akkor ti barátok vagytok, ugye?
– Igen, még mindig. – A szemöldökeimet
összevonva meredek magam elé, majd egy mosolyt erőltetve magamra az oldalába
bökök. – Mi van? Csak nem félsz, hogy lecsapnak a kezedről?
– Egy kicsit. – Ő lefagy a szavaimtól,
majd csak egy félvigyort enged el egy nagyobb sóhajjal együtt, ami végképp
betesz.
Jaebum parázna a legjobb barátaimtól?
Már vagy tíz perce itt vagyunk, én pedig
egyre nagyobb izgalommal kapkodom a tekintetemet az emberek közt hiába tudom,
hogy még nincsenek itt. A számat rágom, és fél pillanatokra, de őt nézem a
szemem sarkából, ugyanis életemben nem láttam még ilyen feszültnek. Sőt, talán
még egyszer sem mutatta volna más oldalát a lazaságon kívül, mióta ismerem.
– Jaebum, szedd össze magad.
– Mi? – Ahogy végül feladom, és nyíltan
szuggerálni kezdem, ő értetlenül néz felém, mintha fogalma sem lenne arról, miről
beszélek.
– Megfulladok a belőled áradó
feszültségtől.
– Nem vagyok az.
– Persze, nekem meg van egy minipopsztár
énem, mint Hannah Montananak. – Erre már csak mosolyog, majd beáll a csend
kettőnk között, mikor az egyik hangszóróból felsikít egy női hang, miszerint hamarosan
befut a Szöuli vonat, az én gyomrom pedig a torkomba ugrik ismét.
Mintha a vér szánkózna az agyam és a
szívem közt, ahogy telnek a percek, meghallom azt az ismerős hangot, amitől
szinte sírni lenne kedvem. A vonat beáll, az emberek pedig ömleni kezdenek a
mozdonyokból, az én szemem pedig vibrál a sok ismeretlen arc között.
– Úristen, Sunshine! – Ahogy meghallom
Wheein hangját, egy kilencven fokos fordulatot véve egyenesen feléjük fordulok,
és meglátom, ahogy két nagy táskával sietnek felém. Szinte egyszerre dobják le
Hwasával a földre a nem kicsi csomagot, és ugarnak a nyakamba úgy, hogy mind a
hármunk szíve csaknem kiugrik.
– Azt hittem, belehalok a hiányodba. – Hwasa
rövid fekete haja száll a levegőben, ahogy végre elereszt, de egyikük sem
engedi el a kezem. Komolyan olyan, mintha évek óta nem találkoztunk volna.
– Eszel te rendesen, úristen, de lefogytál,
pedig alapból nem voltál vastag gyerek. Ezt Skypeon nem láttam. – Ez épphogy
fennhangon kiesik Wheein száján, én csak a szemeimet forgatva fordulok Jaebum
felé, aki szinte képes lenne felrobbanni jelenleg.
Úgy teszek, mintha észre sem venném, és a
kezénél fogva húzom ide, belekarolva pedig kicsit meg is szorítom az alkarját
jelezve, hogy szedje össze magát.
– Szóval ő Hwasa, róla meg tutira kitaláltad
már, hogy Wheein. – A számat beharapva nézem az arcát, ahogy egy halvány
mosolyt elenged, majd biccent egyet, de minden mozdulata olyan, mintha
kínszenvedés lenne.
– Sziasztok.
– Te vagy Jaebum? Youngjae mondta, hogy
helyes vagy, de most meglepődtem. – Ahogy Wheein beszél, Hwasa felnevet, viszont
a kijelentése miatt Jaebum egy kissé lefagy, és csak egy fél pillantást enged
meg felém.
– Ne figyelj rájuk. Én nem mondtam ilyet.
– Bepánikolva szinte elvágom a legjobb barátaim torkát a puszta tekintetemmel,
majd csak egy mély levegőt véve próbálok nem a föld alá süllyedni. – Jinyoung
biztos el lenne ragadtatva, ha ezt hallotta volna tőled.
– Hé, lehet, hogy a pasim, de attól még
van szemem.
– Persze.
– Van barátod?
– Neki mikor nincs? – Ahogy Jaebum
meglepődve kérdez, Hwasa legyintve válaszol, ami végül, hatalmas meglepetésemre
egy őszinte mosolyt képes kicsalni ettől a tömény feszültségből mellettem. –
Komolyan, szerintem többet volt párkapcsolatban, mint egyedül.
– Hé, ne már. Ezt tök okés, ez van, ha
valaki szép. Amúgy is, ezt úgy mondod Hwasa, mintha neked nem lenne már egy két
éves kapcsolatod.
0 megjegyzés