Ikerláng - 16.
február 14, 2018
Igaz, hogy beletelt jó pár percbe, de
Jaebum lassan felengedett, én pedig rá sem ismerek. Csak sétál mellettem a
lányokkal beszélgetve, és az elmúlt másfél óra alatt most látom először az
igazi énjét a mai nap.
Komolyan, az a robbanásközeli állapota
ijesztő volt.
– Amúgy hívjatok inkább JB-nek. Minden barátom
így hív, ezt jobban szeretem. – Már félig elveszítem a fonalat, de ez a mondat
eléggé felkelti a figyelmemet. A homlokomat ráncolom, miközben értetlenül bámulom
a betont a lábam alatt.
– Akkor nekem miért Jaebumnak kell hívjalak?
– És itt jut eszembe, hogy tulajdonképpen csak én szólítom a rendes nevén. Jackson,
Mark, mindenki a suliban, aki néha beszél vele, csak és kizárólag JB-nek hívja,
azt hiszem, én vagyok az egyetlen, akinek ezt... megengedi? Fura.
– És te miért nem mondtad, hogy Sunshine
vagy?
– Mert ez az ő agyszüleményük, tőlük
kérdezd. – Mentegetőzve bökök a lányok felé, akik csak kíváncsian nézik végig a
szemük sarkából, ahogy Jaebum keze mozdul, és azzal a teljesen megszokott mozdulattal
karolja át a vállamat.
– Mindig mosolyogsz és nevetsz. Te maga vagy
a fény, Youngjae, szerintem ezt nem kéne túlmagyarázni. Egyértelmű.
Mély levegőt véve nyitok be a kívülről
napsárga lakásba, miközben a gyomrommal küzdve nézek hátra a lányokra. Jaebum
még a suli közelében levált azzal a szöveggel, hogy Jacksonnál alszanak ma, és
segítenek előkészíteni a lakást a holnapi bulira.
– Szóval, ne lepődjetek meg, ha felénk se
néznek, meg azon se, ha túl kedvesek lesznek. Ez itt szokás.
– Csúcs, majd próbálom nem kinyírni a
szemeimmel. – Wheein halkan morog, viszont egyből elhallgat, ahogy Jinah a tűsakrújában
topogva szinte elénk siet.
– Sziasztok. – Egy ezer wattos vigyorral néz
a lányokra, akik kicsit kisebb lelkesedéssel, de viszonozzák a dolgot. Én
mindaddig csak elveszem tőlük a táskákat, és amíg ők bemutatkoznak, én felfelé
veszem az irányt.
Nem kell pár másodperc, mire már hallom,
ahogy halkan sutyorogva már mögöttem vannak, valószínűleg elég hamar lepattintották
egymást.
– Ez a ház nagyon szép.
– Tudom. – Egy mély levegőt véve már lépcsőt
taposom magam alatt, majd ahogy felérünk nagy nehezen a szobámig, egy
pillanatra megállok a kilincset markolva.
Nem értem, Jim miért nem jött elénk
köszönni, ahogy azt sem, hogy Jinah miért volt megint olyan nagyon közvetlen.
Komolyan, egyiktől jobban kiráz a hideg, mint a másiktól.
– Uh, ez igen. – Hwasa a száját eltátva
jön utánam, majd egy nemes mozdulattal az ágyamra dobja magát, Wheein pedig
kérdés nélkül követi őt. Én pedig a fotelba dobom a táskájukat, majd az
íróasztalom alatt virító dobozra lesek.
Egyből tudom, hogy az a felfújható matrac az,
amit még Jimtől kértem tegnap, kicsit megnyugszom tőle, hogy volt, és nem
hárman kell nyomorogjunk azon az ágyon.
– Egész kellemes ez a hely ahhoz képest,
hogy ők milyenek.
– Ne is mondd.
– De ahogy elnéztem, van miért kiegyensúlyozottnak
lenned.
– Miért? – A homlokomat ráncolva nézek
Wheeinre, amíg Hwasa a párnámba borulva sóhajtozik.
– Jaebum iszonyat jó pasi. Te hogy nem
melegedtél be mellette?
– Idióta. – Egy ostoba vigyorral fordulok
vissza a matrac felé, amit nagy nehezen, de kiszenvedek a helyéről, hogy legalább
ez ne az utolsó pillanatra maradjon. – Amúgy még nem meséltem, de előző héten
szombaton kiszöktettek éjszaka.
– Nem mondod.
– Hát azért a csávóért én tigrtisekkel is
megküzdenék. – Amíg Hwasa hitetlenkedik, Wheein a plafont bámulva fúj egyet,
majd csak felkuncog, ahogy neki dobom az egyik pulóveremet, ami az íróasztalomra
volt hajtogatva.
– Ne már.
– Amúgy fura egy kicsit. – Hwasa
felkönyökölve néz rám, majd Wheein hajával játszva a vállát rántja. – Olyan...
nem is tudom.
– Ja, most egy kicsit feszült volt. De
soha nem szokott ilyen lenni, pimasz meg... egoista.
– Nem arra gondoltam.
– Hanem?
– Inkább arra, hogy úgy volt rajtad a keze
végig, mintha birtokolna vagy folyton védene. – Wheein az, aki ezt végül
kinyögi, én pedig hirtelen nem jutok szóhoz. Mi? Ezt én nem vettem észre.
– És ez... rossz dolog?
– Heves dolog. – A homlokát ráncolva néz a
szemeimbe, majd egy lassú mosoly terül szét az arcán. – Egyszerre mozdultatok,
ha ő nevetett, te is, ha te jobbra mentél, akkor ő is.
– Nem... dehogy. – A hajamat kisöpörve az
arcomból értetlenül bámulok le magam elé, még csak véletlenül sem nézek vissza
rájuk. Én nem hinném, hogy ez így lenne, azt észrevettem volna. Nem? – Csak egy
hullámhosszon vagyunk.
– Igen, azt észrevettük. – Hwasa
felsóhajt, majd egy elnyújtott nyögéssel a tudtunkra adja, hogy ideje a
témaváltásnak. – Szóval, akkor mit eszünk?
***
A tegnap este úgy telt, ahogy már
nagyon-nagyon rég. Az egészet végigröhögtük, egymás után kapcsoltuk be a rosszabbnál
rosszabb filmeket, de egyiket sem figyeltük az első fél óra után. Annyi mindent
kellett megbeszélnünk, hogy egyszerűen nem tudtunk nem egymásra figyelni.
Már csak Solar és Moonbyul hiányzik.
Már korán reggel felébresztettek, hogy
felköszöntsenek, egy névre szóló mikrofont adtak, ami annyira meghatott, hogy
nem nagyon tudtam megszólalni. Szerintem soha éketemben nem kaptam még ilyen
személyes ajándékot senkitől.
– Na, ez jó lesz? Vagy ez? – Hwasa már a
negyedik ruhát kapja elő a táskájából, amíg Wheein már sminkel, én viszont még
totál le vagyok maradva. Fogalmam sincs, mit vegyek fel, de még van egy órám
eldönteni, ugyanis csak akkor indulunk.
– Szerintem a fekete ruha. A másik túl
rövid.
– Szerintem is. – Wheeinnel egyetértve
bólogatok, és már tenném hozzá, hogy talán még a legelső volt a legjobb, a
telefonom felvisít. Összerezzenve kapok utána, viszont ahogy anyu neve villog
ismét a kijelzőn, elmegy a kedvem.
A számat húzom, majd ismét lehalkítva a
felfújt matracomra dobom magam mellé. Nem akarok vele beszélni.
– Na, ki volt az?
– Anyu.
– És nem veszed fel neki? – Wheein egyik
szemöldöke felemelkedik, ahogy felnéz rám a tükréből, és Hwasa bármit is
csinált eddig, már ő is engem bámul. Mind a ketten léket vágnak a fejembe, ez
eléggé kellemetlen.
– Ha eddig nem hiányoztam neki, tud még
várni.
– Miért, mikor beszéltetek utoljára?
– Kéthetente egyszer felhív.
– Uh. – Szó követi a másikat, és már csak
azt veszem észre, hogy beáll a csend, ők ketten összenéznek, majd valami
értelmetlen feszültség költözik a levegőbe. Nem értem, miért, hiszen nekem ez
tökre megszokott, mármint... nem vártam többet anyuéktól. Apa még csak egyszer
sem beszélt velem, mitóa eljöttem otthonról.
– Jó, most ketten érzik jól magukat.
Ennyi.
– Hát ez nem egészen így megy. A gyerekük
vagy, a családjuk. – Ahogy ez áthasítja a levegőt, én csak legyintek, ugyanis
tényleg nincsen jelentősége. Megszoktam, így nőttem fel, ennyi. – De nem
esik... rosszul?
– Nem. Nem érdekel. – A fejemet rázom,
majd a borzalmas hajamba túrva inkább felállok, és tanácstalanul nézek felváltva
mindkettejükre. – Inkább segítsetek abban, mit vegyek fel.
Egy fekete Supreme-s felsőt és egy bőrdzsekit
adtak rám, még a szememet is kifestették egy kicsit, bármennyire nem szokásom.
Úgy voltam vele, hogy egyszer belefér, ráadásul most jól is érzem magam benne,
hiába nem szoktam tetőtől talpig feketébe öltözni.
Már itt állunk Jacksonék lakása előtt,
rengetegen vannak már csupán az előudvaron, de olyan hatalmas ez a ház, hogy egyáltalán
nem félek a benti tömegtől. Csak folyton leellenőrzöm, hogy Wheeinék még
megvannak-e, viszont ahogy beverekszem magam a bejáratiajtón is, szinte egyből
meglátom a fiúkat.
Kézen fogom mind a kettejüket, miközben ők
elhalva méregetik a berendezést, ami normál esetben engem is lefoglalna. A zene
még nem tombol, még simán lehet normál hangerővel beszélni mellette.
– Sziasztok. – Ahogy megtorpanok
mellettük, mind a hárman ránk néznek, egyből végigszalad rajtuk egy boldog
mosoly a felismeréstől. – Ő Wheein, ő pedig Hwasa. A srácok pedig Mark, Jackson
és Jaebumot már ismeritek. – Mutogatok, a fiúk pedig egyből egy öleléssel
köszönnek nem csak nekem, de a lányoknak is, ugyanis ahogy elnézem, talán már
ittak egy kicsit annak ellenére, hogy még csak tizenegy óra van, és
valószínűleg a tömeg fele sehol nincsen.
– Te ki vagy sminkelve. – Ahogy végre az
én tekintetem is végigszaladhat a duplabelmagasságon, Jaebum hangja
félbeszakít, én pedig zavartan nézek rá. Az arcomat méregeti, majd a dzsekim felé
bök, mintha nem hinne a szemének. – És azt se láttam még. Ki vagy te?
– A szexi énem. – Halkan felnevetek, amíg
ő vigyorog, majd a szemöldökét felvonva a száján szívja be a levegőt inkább. Ő
sem nagyon panaszkodhat, egy méregzöld felső van rajta, amitől egészen más a
kisugárzása, mint általában, és talán veszélyesebb is. – Iszunk valamit?
Már a bőrdzsekim nélkül ülünk a hatalmas
kanapé egyik felén, a zene hangosabb, de még így is hallom, ahogy Mark beszél.
Nem tudom, a többiek hová tűntek, biztos táncolnak, amit én feladtam a harmadik
söröm után.
Már úgy éreztem, kicsit forog velem a
szoba, ekkor jött ő, leültetett ide, és azóta úgy beszél hozzám, hogy sehogy
nem fogy ki a szavakból. Sokszor már azt sem tudom, mi hagyja el a száját, csak
azon kattogok, Jaebum vajon hol lehet.
Egész este nem láttam, pedig már két órája
megjöttünk. Reménykedtem benne, hogy legalább egy kicsit tudunk beszélni, mert
Wheein szavaival élve, talán egy kicsit tényleg... közel kerültünk egymáshoz.
Hiszen mégis csak miatta nem depressziózok a szobámba zárva, nem? Ez teljesen
okés.
– Iszunk még valamit?
– Naná. – Ahogy Mark a tőle szokatlan
bőbeszédűsége egy pillanatra abbamarad, egyből megszólalok, ő pedig nem, hogy
belemegy, de magával húzva pattan fel, pár pillanattal később pedig már a
konyhában találom magam, ahová alig szűrődik ki a hangos zene. – Mit kérsz?
– Mindegy, csak üssön.
0 megjegyzés