Ikerláng - 19.
február 25, 2018
A fájdalom végighasít a fejemen, ahogy a
testem elkezd érezni, szó szerint lüktet minden egyes porcikám, miközben
békéért könyörögnek. Az iszonyat rosszullétem miatt csak a hajamat túrom, egy
fájdalmas nyögéssel pedig próbálok észhez térni, emlékezni az előző estére.
– Jóreggelt, Sunshine! Jól kiütötted magad
este. – Wheein furcsa hangja újabb pofonként ér, majd az, ahogy Hwasa
felkuncog, és amikor meg akarok fordulni, mintha a felfújhatós matrac velem
együtt mozdulna.
Hirtelen csak egy nyögés telik tőlem,
ahogy lassan a szememet nyitva a bukóra tett ablakaim köszönnek rám, amiket
épphogy takarnak a függönyeim. Szinte megvakulok, mégis lassan, az életemért
küzdve ülök fel, a hajamat túrva pedig a lányokra nézek.
Épp az ágyamon ülve beszélgetnek,
valószínűleg a tegnap esti képeket nézegetik, nekem pedig ebben a pillanatban
jut egy csomó minden az eszembe. Az, ahogy megérkeztünk, talán a harmadik
sörömig és második rövidemig minden teljesen tiszta, aztán megszakad a kép.
Már csak az kavarog bennem, hogy a
konyhában voltam, ahol nem üvöltött a zene, és igyekeztem nem totál rosszul
lenni. Zsongnak a másodpercek a fejemben, emlékszem, ahogy Jaebum felbukkant,
az arcomba pedig forróság szökik, ahogy fejbe vág a rám zúduló friss levegő
mellett az is, milyen közel volt. Faggattam, emlékszem az arcára, hogy mennyire
kétségbeesett volt, és... és ennyi. Fogalmam sincs, hogy innentől mi történt,
hogy egyáltalán hogy kerültünk haza, csak az a rohadt rosszullét ad némi jelet
arról, hogy nem ihattam keveset.
Elfehéredve simítok az arcomra, és
ízlelgetem azt az egy szót, ami a legutolsó emlékem az egész estéről, ami még
itt villog előttem, és még csak fogalmam sincs, mit jelent, hogy egyáltalán hol
hallottam róla. Teljesen összezavarodom, és még csak nem is azért, mert
sejtelmem sincs arról, hogy az ikerláng
egyáltalán létező szó-e, egyszerűen csak furcsa érzés uralkodik el rajtam,
valahányszor a tegnap estéből próbálok többet felidézni.
– Szétszakad a fejem.
– Nem csodálom. – Wheein Hwasát otthagyva
lassan felkel az ágyról, és olyan sunyi mozdulatokkal jön ide, majd ül le
mellém, hogy még egy lapáttal rátesz a szédülésemre. Egymásra néznek, majd rám,
a gondolat pedig végigsöpör rajtam, hogy itt valami van, amiről talán tudni sem
akarok. – Mire emlékszel?
– Kéne bármire is? – A homlokomat ráncolva
meredek vissza rá, ő pedig egy feszült mosollyal a fejét rázza, majd lenéz az
ölébe. – Most komolyan. – A takarómat még jobban magamra húzva szinte
visszazuhanok a párnára, ahogy a szoba megfordul velem, és feltódul a hányinger
a torkomba. – Jaebummal beszélgettem, de ennyi. Olyan fura érzésem van.
– És miről beszéltetek?
– Nem emlékszem. Annyi van meg, hogy
faggattam, ő meg tök fura volt, de tényleg csak ennyi. Olyan, mintha lemaradtam
volna valamiről.
– Hát emiatt nem kall aggódnod. Te aztán nyakig
benne voltál a buliban. – Ahogy Hwasa egy sunyi vigyorral megtöri a rövid
csendet, Wheein egyből lepisszegi, és úgy fordul felé, mintha képes lenne
egyből elvágni a torkát.
– Ah, mindegy. – Végül feladom a dolgot,
és már azon vagyok, hogy visszatemessem magam a párnámba, egyből két jéghideg
kéz landol a vállaimon, amik még a pólómon keresztül is megölnek.
– Hé, ne aludj vissza, már negyed egy van.
Próbálj magadnál lenni, mert pár óra múlva nekünk haza kell mennünk.
***
A brutális hétvége után ismét itt ülök az
iskola ebédlőjében, és minden második percben csak azon kattogok, hogy soha
többé nem iszom. Nem, hogy ennyit, de semmi olyat, aminek egyáltalán van alkoholtartalma,
mert azt a rosszullétet, ami vasárnap konkrétan megölt, nem akarom megismételni.
Azóta nem is beszéltem senkivel, hiszen a
tegnapi napom filmezéssel telt, egészen addig ki se mozdultam a szobámból, amíg
a lányokat le nem kellett kísérnem a vonatállomásra. Jimékkel nem is
találkoztam, egy falat nem ment le a torkomon, ma reggel pedig úgy keltem, hogy
inkább a halálba menekültem volna, minthogy iskolába jöjjek.
Már órák óta teljesen üres fejjel bámulok
magam elé, a kezem mozgott, és értelmetlen szavakat irkáltam a füzetembe arra a
ritmusra, ahogy a tanárok beszéltek, de abszolút nullát tudnék felmutatni.
Éhes vagyok, de még ezt az egy darab szendvicset
is olyan nehezen gyűröm le, hogy már szinte fáj. Ha valaha... bármikor bárki
hagyja, hogy piáljak, harmadik világháborút fogok rendezni.
– Szia. – Egy boldog hang robban
mellettem, majd szinte összerezzenek, ahogy mind a két szék kihúzódik
mellettem. Jackson és Mark szó szerint az arcomba vigyorog, viszont Jaebum nincs
itt, ami miatt talán egy kicsit csalódott vagyok. Egész nap nem láttam,
fogalmam sincs, mi van vele. – Wheeinék hazaértek egyben?
– Hát... igen. – Értetlenül, a homlokomat
ráncolva fordulok Jacksonék felé, akik engem figyelnek, tisztára olyanok,
mintha elszívtak volna egy vicceset. Csak vigyorognak megállás nélkül, szinte
nem is pislognak, nekem meg fogalmam sincs, miért néznek így rám. – Ti be
vagytok állva?
– Nem, dehogy. – Mark halkan felnevet, a
fejét rázza, miközben a fél villája eltűnik a szájában. – Csak jó volt a
szombati buli. Nagyon durván tudsz inni.
– Ah, ne is mondjátok. Tegnap már a
temetésemet szerveztem.
– Nagy partyarc vagy. Még a me gustas tu-t
is eltáncoltad.
– Ne. Nem lehet.
– De igen, haljak meg. Videó is van róla.
– Amíg én hitetlenül, konkrétan a föld alá süllyedve a fejemet fogom, addig Jackson
egy ezer wattos vigyorral veszi elő a telefonját, majd nyomja az orrom alá,
amit szinte reflexből tolok el magamtól.
– Nem akarom látni. Jézusom. – Hitetlenül
az ölemet bámulom, majd teljesen szétcsúszva nézek fel rájuk megint. – Csináltam
még valami rohadt kínosat? Mert semmire nem emlékszem.
– Hát kínosat nem. – Ahogy ez a semmilyen
kis megjegyzés elhagyja Mark torkát, a szőke vigyorbomba csak felkuncog
mellette, én pedig értetlenül nézek rájuk felváltva. Nem tudom, mi történik, és
már szóra nyitom a szám, hogy rákérdezzek az egészre, de végül lemondok róla.
– Oké. – A fonalat elvesztve a hajamba túrok,
miközben belül csak az foglalkoztat, hogy tudni akarom, mi van velük meg
Wheeinékkel, mert valamit nem mondanak el, és ez zavar. Mégsem firtatom, lehet,
hogy jobb, ha erről nem tudok, mert egyelőre még az is sok, hogy egy lánybanda
cuki számára aláztam meg magam. – Jaebum? Ő hol van?
– Szerintem Bomival.
– Oh. – A félénk kérdésemre egy olyan
válasz jön, amire belenyilall a tegnapi életképtelenségem a fejemben, és
eszembe jut, amikor múltkor ugyanitt ültem, és azt néztem, ahogy az a lány
Jaebum karján lóg és a fülébe suttog. – Biztos tök jóba lettek.
– Aha. Egész sok időt töltenek együtt. Van
bennük valami közös, amit csak ők értenek. – Jackson egy nagyobbat legyint, a
vállát rántja, miközben fél szemmel engem figyel egy félmosollyal az arcán. Én
pedig csak egy görcsös mosolyt erőltetek magamra, majd a nyakamra simítva dőlök
hátra a székemben.
– Csúcs.
– Ja, a sors is úgy akarta, hogy együtt
tanuljanak a beadandókra. Ki tudja, mi lesz még ebből.
***
– Milyen volt a tegnapod, Sunshine?
– Most már te is így fogsz hívni? – Ahogy
Jaebum hangja a semmiből terem mellettem, már meg sem lepődök, csak egy gyors
pillantás után tovább bámulom az utca végét, ahonnan remélhetőleg még ma
felbukkan a buszom.
Ő pedig csak áll félig előttem, a táskáját
fél kézzel szorongatva felém fordul, miközben úgy vibrál az egész arca, hogy
szinte szikrázom belül. Hogy lehet ilyen folyton? Mégis hogy csinálja?
A haja a szemébe lóg, az a sapka van
rajta, ami a múltkor is, mégis teljesen másnak tűnik most.
– Tetszik a Sunshine, van benne valami. –
A vállát rántja, ez a mozdulata, vagy talán az, hogy még mindig érzem magamon a
tekintetét, rávesz, hogy ismét az arcára nézzek. Halványan mosolyog, ami nekem
valamiért most annyira nem megy. Nem tudom, mi van. – Hogy vagy?
– Fáradtan. – Ennyivel le is rendezem, egy
nagyobb levegőt véve lenézek a lábaimra, mintha fejben kissé szét lennék esve. –
De kösz a kérdést.
– Mi a baj?
– Semmi.
– Nem úgy tűnik. – Nem elég, hogy közelebb
hajol, de ahogy a keze mozdul, és felemeli a fejemet, belém fojtja a levegőt. De
mintha semmi nem történne, kíváncsian biccenti oldalra a fejét, miközben mind a
két szeme villog. – Hazakísérlek. Jó?
– Nem kell. Ne pazarold rám az időd. – A
végét konkrétan elmotyogom, viszont bőven elég az, hogy én meghallom a saját hangomat.
Kissé meghökkenek saját magamon, a fejemet csóválva szakítom el róla a tekintetemet,
és próbálok kezdeni valamit azzal a halvány indulattal, ami itt van bennem.
– Fura vagy. – Végül csak ennyit mond,
majd egy laza torokköszörülés után szinte feltűnés nélkül, de a keze lendül, és
ismét úgy karolja át a vállamat, mint ezelőtt bármikor. – Wheeinék azt mondták,
hogy nem emlékszel semmire.
– Igen. – Ahogy kissé félve beszél, én
csak a homlokomat ráncolva nézek rá, ugyanis nem értem, miért hozza fel ezt
mindenki. – Te beszéltél vele?
– Hát... igen. Bejelölt Facebookon,
beszéltünk pár mondatot. Eléggé bírom őket, nem gondoltam volna, hogy ilyen
szabadok.
– Oh. – Nagyokat pislogva próbálom
megemészteni ezt a hirtelen döbbenetet, majd csak a fejemet csóválva kezdek
neki a dolog megemésztésének. – Tök jó.
– Rendesen leittad magad.
– Tudom, tegnap éreztem is a
következményét.
– És nagyon bújós vagy részegen. – Ahogy
ez kibukik a száján, kikerekedett szemekkel kapom felé a fejem, amire ő sunyin mosolyog,
még csak véletlenül sem néz rám. – Többet lehetnél részeg. Elviselhető vagy úgy.
– Mit műveltem? – Hiába kérdezek szinte meghalt
hangon, ő csak felsóhajt, lehorgasztja a fejét, a száján nyal végig szinte már
magán kívül. – Most komolyan.
– Semmit. Semmit, tényleg. – Rám nézve az arcomat
méregeti, egyszerűen annyira közel van, hogy muszáj egy kicsit hátrébb húzódnom
tőle. – Elmehetnénk pénteken valahova.
– Oké.
– Meg akkor már jöhetnének mások is.
Mondjuk Bomi, már úgyis be akartam neked mutatni. Jól kijövünk.
– Oh. Szuper. – Ahogy meghallom azt a
nevet, valamiért összemegyek belül, és az eddigi gyenge indulatom felé szinte felrobban bennem. Nem nagyon akarok arról a lányról hallani, és nem értem, ez az egész mégis honnan jön.
Lehet, hogy még mindig részeg vagyok? – A tanulótársad?
– Ja, de szerintem azon már egy kicsit
túlvagyunk. Mármint eléggé egyformák vagyunk, ha érted.
0 megjegyzés