Ikerláng - 20.
március 08, 2018
Az elmúlt másfél hét iszonyat lassan telt
el, és olyan, mintha valami egy kicsit tényleg megváltozott volna. Mármint
Wheeinék valamivel tartózkodóbbnak tűnnek, és Jacksonék hiába ugyanolyan lazák,
mint előtte, Jim egyre feszültebb otthon. Nem tudom, hogy mi baja, de ismét
tízévesnek éreztem magam, amikor azt hallgattam éjszaka fél tizenegykor, hogy
veszekszik Jinahval.
Soha nem szoktak, komolyan, olyan
kiegyensúlyozott párt, mint ők, soha nem láttam, de az az ordítozás rendesen
megijesztett. Nem mertem kimenni a szobámból, fogalmam sincs, mi történt, de
talán jobb is így.
Bár így még kevesebb kedvem van ahhoz,
hogy hazamenjek, mert ki tudja, épp mire esem be.
– Youngjae, figyel? Ez fontos, két hét
múlva lesz a verseny. – Ahogy az irodalomtanárom félbevágja a gondolataimat,
összerezzenve zuhanok vissza a testembe, és úgy meredek rá, mintha a halálból
tértem volna vissza. – Minden rendben? Falfehér.
– Jól vagyok, igen. Bocsánat. – Még
biccentek is egy nagyobbat, miközben a tanár lassan visszafordul a másik két
lány felé, akikkel egy csapatban leszek állítólag. Az egyikük iszonyat nagy
sznob, a másik meg folyton engem bámul, és már kezd egy kicsit idegesíteni.
– Szóval kijavítottam az előző héten írt
szövegértést, és kettő szinte hibátlan lett, viszont Youngjae, a magáén
meglepődtem egy kicsit. Nem egészen erre számítottam.
– Rossz lett?
– Átlagos. – A száját húzva jön ide, majd
teszi le elém a feladatlapomat, amin több a piros, mint a kék tinta.
– Uh.
– Valahogy én is így reagáltam. – Az
asztalom sarkára ülve, nagyokat sóhajtva méreget, amíg én próbálok
visszagondolni arra, mégis mi volt velem akkor. – Mostanában kicsit szét van
esve.
– Csak sok a tanulnivaló.
– Igen, tudom, de csak két hétig kéne erre
koncentrálni, utána nem. Megtenné, hogy kicsit összeszedi magát?
– Persze, bocsánat. Majd igyekszem.
– Az jó lenne, magában van a legtöbb
reményem.
Már délután fél öt van, és megint ilyen
későn szabadulok, pedig még csak kedd van. Tegnap matekkorrepetálásom volt, holnap
Markkal tanulok, csütörtökön meg másnapra kell magolnom, mert témazárót irat az
angoltanár.
Úgyhogy keményen egyedül a péntekem maradt
meg, már ha Jim nem veszi el tőlem megint, mint a múltkor.
A hajamat túrva, fél kézzel a táskámat
szorongatva jó messziről kerülöm el a szekrényemet, ugyanis nincs kedvem most
pakolni. Egyszerűen a főbejárat felé veszem az irányt, és miután egy
pillantással elköszönök a portástól, már az iskola előkertjébe teszem ki a
lábam.
Egy fél másodpercbe telik csak, amíg
körbenézek, és meglátom azt, ami nagyon nem hiányzott a mai napomból. Jackson
ott áll a lépcső alján Markkal maga mellett, azzal a lánnyal beszélgetve, aki most
Jaebumé helyett az ő karját fogdossa, bennem pedig elindul valami.
Nem értem magamat, ahogy azt sem, hogy ők
mit keresnek itt ilyenkor, hogy Jaebum miért nincs velük, de nem is foglalkozom
vele. A szokatlan érzéssel küzdök, ami itt kavarog a gyomromban, és próbálok
felszívódni, mielőtt észre vennének, de már az első lépésemnél idetéved Mark
tekintete.
– Youngjae! Te meg? – Olyan boldogság
szakad ki a torkán, amit most annyira nem tudok átérezni, a nyakamat behúzva
még meredek magam elé egy darabig. – Gyere már ide. – És ennyi. Ennyi hagyja el
a száját megint, én pedig egy feszült sóhajjal fordulok feléjük, és már magamon
kívül szalad át rajtuk a tekintetem, ahogy melléjük érek.
– Sziasztok.
– Te mit keresel még itt ilyenkor?
– Az irodalomverseny felkészítőjén voltam.
– A vállamat rántva nézek Jackson szemeibe, aki a homlokát ráncolva méri végig
az arcomat újra és újra, olyan, mintha keresne valamit, amit nem talál. – És
ti?
– Bomi barátnőjét várjuk. – Megrántja a
vállát, az én tekintetem pedig csak most ragad át arra a lányra, aki egy
hatalmas, ezer wattos mosollyal bámul rám. – Ja igen, ő Youngjae.
– Tudom, JB sokat mesélt róla. – Egy fél
pillantást vet a nála másfél fejjel magasabb fiúra, majd ismét rám, az én
gyomrom pedig a torkomba ugrik. – Igazából be nem áll a szája, ha rólad van
szó.
– Bomi.
– Mi van, én csak őszinte vagyok. – Ahogy
Jackson hitetlenül mosolyogva lemorranja, ő csak vigyorogva rántja meg a
vállát, még egy halk nevetés is kiszalad a száján, amíg én teljesen leblokkolva
állok egyhelyen. – Ah, nem tudom, hol van már Namjoo. – Végül a telefonjára néz
valószínűleg az idő miatt, amíg az én tekintetem egy pillanatra Markéba ég.
Az ujjaim még inkább a táskámba forrnak,
hátrálok egy lépést, és már a buszmegálló felé lendül a szabad kezem, ami egy
pillanatra megállítja az időt. Mind a hárman rám néznek, és Jackson már csaknem
úgy tiltakozik, hogy meg se szólaltam.
– Nekem haza kéne érnem. Már így is kések
fél órát.
– Muszáj? Nem ülünk be meginni egy kávét
vagy valamit?
– Nem, tényleg haza kell mennem. Így se
nagyon szóltam Jimnek. – A vállamat rántva motyogok nekik, és már nyitnák a
szájukat, de elakadnak a ki nem mondott szavaikban.
Tudom, hogy mire gondolnak, és talán jobb,
ha nem mondják ki.
– Elkísérlek. – Mark végül benyögi azt,
amitől egy pillanatra leragadok, a száját beharapva pillant Bomira, aki egy
halvány mosollyal válaszol. Nem értem, hogy most mi történik itt, de jelenleg
nem is akarom tudni. Bőven elég az, hogy ez a lány teljesen kedvesnek tűnik,
sőt, talán szimpatikus is, ami most egy kicsit összezavart. Nem ilyennek
képzeltem el. – Úgyis beszélni szerettem volna veled.
– Oké. – Egy félhangos suttogást kap
válaszként, amire csak elvigyorodik, majd egy laza köszönés után, maga mellett
tartva, kérdezés nélkül indul meg a buszmegálló felé. – Tényleg nem kell itt
hagynod őket.
– Bomi úgyis randizni megy, Jackson meg
kibír nélkülem egy délutánt.
– Mi? Nem azt mondtad, hogy a barátnőjét
várja?
– De. – A homlokát ráncolva néz rám, majd
egy pillanat alatt kisimul az arca, ahogy rájön valamire. – Ja, Namjoo a nője
Bominak. Ők nem csak barátok.
– Váó. – A mai nap folyamán már sokadjára
döbbenek le, sűrűn pislogva meredek le a betonra, mintha valami itt, ebben a
pillanatban gyökeresen megfordult volna bennem. – Bomi meleg?
– Elég rendesen. – Mark még biccent is
egyet, miközben egy halvány mosoly vibrál az arcán. – És veled mi van? Minden
oké?
– Persze. Persze, igen. Kicsit fáradt
vagyok.
– Biztos? – Egy kisebbet nyelve fordítja
felém a tekintetét, még úgy se szakítja el rólam az aggódó tekintetét, hogy
megállunk a buszmegálló kellős közepén. – Jimmel is minden rendben? – Ahogy ez
iszonyat gyengeséggel hagyja el a száját, én egy pillanatra ledermedek, tudom,
hogy mire gondol, és hiába egyértelmű, hogy ennek semmi köze a valósághoz,
mégsem tudok tiltakozni.
A fejemet tenném rá, hogy azt hiszi, Jim
bánt engem, ez már csak abból teljesen egyértelmű, ahogy az arcomat méregeti.
– Mostanában kicsit ingerültebb, de ennyi.
Sokat veszekednek Jinahval, leginkább este, és nem tudok aludni tőlük.
– Oh. – Csak megrebbennek a szemei, és
hiába van túl közel, mégsem kapja el a fejét. Csak néz rám szünet nélkül,
mintha meg akarna fejteni. – De akkor ennyi? Veled nem is veszekszik?
– Hát tény, hogy ajtót már rég csapkodtam.
Csak néhány szót váltunk igazából, nem is nagyon találkozunk. – A vállamat
rántom, annyira terelni akarom a témát, valami másról beszélni, hogy már
veszélyesen sok minden váltja egymást a fejemben a témaváltást latolgatva. –
És... Jaebum? Nem nagyon láttam mostanában.
– Igen, eléggé visszahúzódott mostanában.
Tanul.
– Jaebum? – Hitetlenül meredek rá, amire
elvigyorodik, mintha nem lenne jogos a kétely bennem. – Komolyan?
– Igen, mióta ismer téged, egészen összeszedte
magát. Motiválod.
– Én? Mégis mivel? – Leblokkolva nézek rá,
miközben az ujjaim épp úgy szorítják a táskám fülét, mint a fogaim a számat
belülről. – Ugyanarról az emberről beszélünk?
– Igen. Tudod, látta, hogy milyen komolyan
veszed a tanulást, amit ő eléggé elhanyagolt mostanában. Két-három hónap múlva
húsz lesz, nincs sok kedve felnőtt fejjel még mindig csak az érettségire
készülni. Nagyon el akar már tűnni innen, és már alig volt kitartása.
– Oh. De nem inkább Bomi inspirálja?
Amikor tanulótársak lettek meg minden.
– Nem, Bomi nem a legjobb tanuló, viszont
te tényleg elég szépen húzod előre. Szerintem ott kezdődött, mikor
kiragasztották a suliújságra a végzősök tesztjeit, és látta, hogy nagyon elől
van a neved. Meg én is folyton arról beszéltem, hogy milyen jó veled együtt
dolgozni, mert tök komolyan veszed, és fontos neked. – Nem tudom, miért, de
ahogy beszél, és az én tekintetem szinte a földbe ég a lábaim előtt, egy
halvány mosoly terül szét az arcomon. Fogalmam sincs, mi ez az érzés belül, de
nagyon meleg. – Nem is beszéltek?
– Néha, amikor mindketten ráérünk. De így
legalább tudom, miért szívódik fel órákra. – A vállamat rántom, a nyakamra
simítva a szemeibe nézek, de talán egyből meg is bánom. Olyan furcsán
méregetnek mostanában, arról a megfejthetetlen vigyorgásról ne is beszéljünk. –
Akartam többet keresni, csak nem mertem.
– Mi? Mégis miért?
– Hát... nem tudom. – Értetlenül rántom
meg a vállaimat, a számat húzva fordulok az utcasarok felé, ahonnan már igazán
jöhetne a buszom.
Igazából fogalmam sincs, mégis miért nincs
bátorságom, hiszen ő mindig keres engem, amikor van rá alkalma. Nincs mit
veszítenem, igaz?
– Pedig nyugodtan írhatnál neki. Nagyon
örülne neked, nem is sejted, mennyire.
– Oké, akkor majd összeszedem magam.
– Nem értem, miért félsz ettől. – Egy
féloldalas mosoly csúszik az arcára, az egyik szemöldökét felemelve pedig elnéz
a szememből, mintha bármit ki tudnék olvasni belőle. – Hiszen ő csak JB.
– Ja. – Csak ennyit tudok kipasszírozni
magamból, hiába veszekednék ezzel a kijelentésével a legszívesebben. Olyan furcsa
ez az egész, és fogalmam sincs arról, mégis honnan jön ez az érzés, egyszerűen
csak nincsenek rá szavak.
Ha ő csak Jaebum lenne, akkor nem
hezitálnék ezen ennyit. Bár tény, hogy azt elnézve, mennyit jött utánam folyton,
teljesen jogtalanul aggódom azon, vajon „mit gondol majd”, ha én keresem őt.
Teljesen kicsinál a saját fejem.
– Mindegy, úgyis folyton tanul. Talán
napközben ideje sem lenne rá, hacsak... mondjuk nem ajánlod fel neki, hogy
segítesz. Az angol mindig a gyengéje volt, segíthetnél neki nyelvben, abban
tutira benne lenne. Gyakorolni egész délután.
– Oké. – Ahogy számomra teljesen
értetlenül vigyorog maga elé szinte már felnevetve, már le sem reagálom többel.
Talán hozzá kell szoknom, hogy már
mindenkinek teljesen elment a józan esze.
0 megjegyzés