Ikerláng - 21.
március 08, 2018
A laptop előtt ülve az arcomat gyűröm, és
csak arra várok, hogy Wheein végre valami életjelet adjon magáról. Már
háromszor kerestem Skypeon, de semmi válasz nem jött, én meg belehalok az
unalomba.
Folyton csak Mark szavai járnak a
fejemben, mert a tegnapi beszélgetés után ma is vele töltöttem a délutánt a
beadandók miatt. Jó lenne már egy kicsit mással is beszélni, mert ez a két nap
eléggé betett nekem.
Mély levegőt véve próbálkozom megint, és
már az íróasztalomra borulva várom a semmit, amikor magától szakad félbe a
pittyegés.
– Sunshine, hol vagy? – Ahogy Wheein
hangja betölti a szobát, a fejemet felkapva szinte iszom magamba a mosolyát.
Olyan rég láttam már. – Jesszus, hogy nézel ki. Keveset alszol?
– Ja, igen. – A vállamat rántom, a hajamba
túrok, mintha semmit nem számítana. És talán nem is, hiszen két nap alatt annyi
embernél jött ez fel, hogy már unalmas. – Hol voltál? Halálra untam magam.
– És miért nem alszol akkor? – A homlokát
ráncolja, majd csak egy halvány mosoly terül szét az arcán. – Jinyounggal
voltam. És vagyok.
– Ott van?
– Igen, lent apuval a földszinten. –
Szinte kivirágzik az arca, olyan boldogság árad róla, hogy már én is mosolygok
tőle. – Itt alszik.
– De azért védekezzetek.
– Youngjae! Ne már. – A fejét elfordítva,
hitetlenül morog, majd csak egy értelmetlen káromkodás után néz rám ismét. –
Hagyd a szerelmi életemet békén, és inkább mesélj arról, veled mi van.
Anyukáddal beszéltél?
– Hát nem, nem igazán.
– Komolyan?
– A születésnapom után egyszer hívott. –
Egy feszült mosoly csúszik szét a számon, hogy valahogy enyhítsem a dolog
komolyságát, de nem igazán jön össze. – Már nem is nagyon ír nekem.
– És te neki?
– Tegnap írtam neki egy SMS-t, de nem
válaszolt.
– Menj már.
– Ez van. – Megint csak a vállamat rántom,
amíg ő olyan borzalommal méreget, hogy már csaknem fáj. Tény, hogy soha nem
volt bensőséges kapcsolatom anyuékkal, de nem hittem volna, hogy ennyire el
tudnak majd hagyni.
– Ha az én anyám hagyott volna itthon,
minimum minden második nap telefonálna arról nem is beszélve, hogy neten is
zaklatna. Ez lenne a normális. – Már elég idegesen morran fel, látom az arcán,
hogy egy kicsit kezd elborulni, viszont hamar visszavesz belőle. Csak vesz egy
mély levegőt, a füle mögé gyűri a haját és próbál tudomást sem venni erről. –
És JB-vel mi a helyzet?
– Mi lenne?
– Nem tudom, azért kérdezem. Még mindig
beszéltek? Elmentek együtt néhány helyre?
– Hát mostanában elég keveset láttam.
Tanul. – Értetlenül bámulok le magam elé, nem értem, hogy miért kérdezi ezt
mindenki így. Jó, Mark valamivel talán másabbnak tűnt, de akkor sem értem,
miért hozza fel ezt a témát mindenki. – De nem tudom, mi van vele mostanában, keveset
tudtunk beszélni emiatt.
– Oh.
– Ja, kicsit hiányzik is. – A számat
húzom, viszont mikor leesik, mit mondtam, az arcom belemelegszik, és csak
zavartan kapkodom a tekintetemet magam előtt. – Mármint csak jó lenne vele
beszélni meg minden.
– Vagyis hiányzik, hogy beszélhess vele.
Ez rendben van, miért vagy ilyen zavarban?
– Nem vagyok, hagyjál már. – Fújva nézek
rá, miközben Wheein csak mosolyog, a szemöldökét felemelve hátradől a székében
végig engem bámulva. – Jesszusom, mindegy. Nem is ezért kerestelek, igazából
lenne egy kérdésem.
– Mondjad csak.
– A buli óta itt kavarog a fejemben, de
még soha nem hallottam róla, és fogalmam sincs arról, mi az. – A torkomat
köszörülve megállok egy pillanatra, szinte már megvárom azt a pillanatot,
amikor kirobban belőle a kíváncsiság. – Mi az az ikerláng?
– A mi? – Teljesen elhűlve kérdez vissza,
szinte látom a gyér felbontás ellenére is, ahogy elfehéredik az arca, én pedig
hirtelen nagyon is összezavarodom. – Emlékszel rá?
– Hát a szóra, viszont arról fogalmam
sincs, hol hallottam, meg egyáltalán mit jelent. De ezek szerint van értelme,
ugye?
– Hát van, de miért pont most kérdezted?
Mármint lassan vagy két hét eltelt azóta.
– Fogalmam sincs. Már tudni akartam, és
gondoltam, megkérdezem tőled, mielőtt az interneten be nem nyelek minden
hülyeséget, mert ugye te egy kétlábon járó lexikon vagy, a neten meg mindent
összehazudnak.
– Hát az ikerláng... hu, hogy magyarázzam
el. – Megáll egy másodpercre, maga mellé bámul, úgy kattog az agya, hogy az
állkapcsa már szinte vele együtt mozog. – Tudod, vannak ilyen mítoszok,
leginkább a görögöknél azt hiszem. Hogy amikor minden elkezdődött, az embereknek
négy lába és négy karja volt, de az istenek szétválasztották, és életeken át
keresi egymást a két elszakított fél. Erre mondják azt, hogy a lelkitársad,
keresed a nagy őt, életed szerelme, szó szerint a másik feled.
– Értem. – Kicsit elveszve mondom ezt,
eléggé meglep a jelentése, nagyjából mindenre számítottam, de erre nem. Mégis
elkezdenek pörögni a gondolatok a fejemben, és talán egy egészen kicsit
kíváncsi is leszek. – És milyen találkozni vele?
– Hát állítólag nagyon kevésszer találkoztok,
hosszú életeken át vártok egymásra, de amikor végre összehoz a sors, akkor az
valami fantasztikus. Amikor minden kérdés nélkül megértitek egymást, együtt
mozdultok, egyre gondoltok, folyton egymáshoz kell érnetek, mert fizikailag fáj
a másik hiánya. – Itt lemosolyog maga elé, beharapja a száját, olyan érzésem
van, mintha visszatartana magában valamit. – Forr a levegő körülöttetek, és még
külsős emberek is látják, érzik azt az energiát köztetek, képes lenne
felrobbanni a tér attól, ahogy egymásra néztek. Az ikerláng az az ember, aki
akkor is a te másik feled, amikor te elfelejted szeretni saját magadat.
– Hát ez elég furán hangzik.
– Tudom, mire gondolsz, de nem is tudja
mindenki egyből, hogy megtalálta. Vannak azok az emberek, akik vakok. Ott van
előttük, tudják tudat alatt, hogy az az ember más a számukra, és még annak
ellenére sem esik le nekik, hogy érzik a testükben a jeleket. Azt az iszonyat
vágyat, hogy a másikhoz érhessenek, hogy láthassák, hallják a hangját.
– De a szimpla szerelem is ilyen.
– Nem, hidd el, hogy ez más. Itt nem csak
úgy érzed, hogy talán ő a te másik feled, hanem tudod is. Egyszerűen tudod és
kész. – A tekintete ismét megtalálja az enyémet, hirtelen egészen átváltozik,
mintha nem is ő lenne. Komolyan senkin nem tudok kiigazodni mostanában. –
Mindegy, szóval vannak, akik totál vakok, és vannak, akik egyből tudják. Abban
a pillanatban, ahogy meglátják a másikat. Jó, tudom, hogy ez most tökre
sablonnak tűnik, ezért sokan nem is hisznek benne. Viszont szerintem létezik.
– Most egy kicsit összezavarodtam. – A
fonalat elvesztve már alig hallom meg, amit utoljára mond, csak az az egy része
kavarog bennem, ami totál hihetetlennek hangzik. – Azt nem értem, ha állítólag
olyan földön túli érzés találkozni az ikerlángoddal, akkor az hogy lehet, ha
valaki nem érzi? Egyáltalán hogy nem lehet ezt észrevenni?
– Nem tudom, mondd meg te.
– Én?
– Ez egy érdekes téma, szerintem
gondolkozz rajta egy kicsit. – Hirtelen hárít, fintorba rántja az arcát, és úgy
mosolyog megint, mint bármikor máskor. – Tudod, csak hogy egy kicsit képben
legyél, hátha te véletlenül megtalálod.
***
– Mégis hol voltál?
– Késett a buszom, bocsánat. – Épphogy
beteszem a lábamat a nappaliba, Jim hangja egyből fejbe vág, én pedig a
hirtelen meglepetéstől földbe is gyökerezek. Csak azt figyelem, ahogy a kanapén
ül maga előtt rengeteg papírral, iszonyat indulattal az arcán.
– Fél órát?
– Hát igen. – Értetlenül meredek a dühös
arcára, még csak tippem sincs, mégis mi baja van. – De bocsánatot kértem.
– Kértem tőled valamit még a múltkor. Azt
mégis miért nem csináltad meg? – Csak úgy maga mellé dobja a kis dossziét az
öléből, lassan feláll, és úgy bámul az arcomba, hogy szabályosan megijeszt. Mi
van vele mostanában? – Youngjae?
– Bocsi, de... de nem emlékszem rá. Mit
kértél?
– Tényleg ilyen kibaszott nehéz figyelni
rám? – Fellendíti a kezeit, és ahogy átfut az arcán újra és újra az ideg, rájövök,
hogy nem feltétlenül rám haragszik, de valamiért rajtam a legkönnyebb
levezetni. – Ha állítólag olyan rohadt értelmes vagy, miért kell a szádba rágni
mindent?
– Hé, először is ne sértegess, mert nem
adtam rá okot, másodszor meg, ha valószínűleg megkértél volna bármire is, tuti
megcsinálom. De az elmúlt pár napban még csak nem is álltál velem szóba. –
Legszívesebben hozzátenném azt is, hogy valahányszor hallottam a hangját, tuti,
hogy üvöltözött vagy a telefonba, vagy Jinahval, de jobbnak látom inkább
befogni.
– Ne nézz már ennyire hülyének.
– Jó, Jim, fogalmam sincs, mi bajod. Csak
mondd meg most, mit akarsz, és én megcsinálom. – Egyre türelmetlenebbül állok
egyik lábamról a másikra, a táskámat szorongatva, ugyanis most valahogy nem
merek csak úgy felrongyolni a szobámba.
Komolyan kezd egy kicsit megijeszteni.
– Csak azt akartam, hogy takaríts ki a
saját fürdődben, mert a hétvégén jönnek befejezni. Ezt volt olyan kurva nehéz
észben tartani? – Egy pillanatra ökölbe is szorítja a kezét, felém lép, viszont
ekkor megáll. Mély levegőt vesz, az állkapcsa mozog az idegtől, mintha valami
ki akarna belőle mászni. – Nem csodálom, hogy az anyádékat ennyire nem érdekled
és inkább megszabadultak tőled.
– Tessék? – Már kezdenék kicsit
megnyugodni, mikor megálljt parancsol magának, viszont ahogy az utolsó mondat
kicsúszik a száján, belém fagy a sokk. – Mit mondtál?
– Süket is vagy?
– Anyámék csak elutaztak a munka miatt.
– Ja, persze. Véletlenül sem próbálta már
beadni neked, hogy tovább maradnának? – Ahogy ezt egy fintorral vágj a
fejemhez, beugrik, mikor anya egyszer felhívott csak azért, hogy közölje;
apuval egy hónappal később jönnek haza. Nem tudom, mi indul meg bennem, de
határozottan rosszul esik. – Ne csodálkozz, hogy egy év múlva valamikor
hazajönnek. És még képesek lennének húsz éves korodig itt tartani.
– Összevissza beszélsz. – Alig mozog az
állkapcsom, ahogy ezt kimondom, próbálok hárítani, kiállni az apámék mellett,
de legyünk őszinték. Akár még igaza is lehet. – Anyuék a pénz miatt mentek el.
– Igen, mert mindig az volt nekik a
legfontosabb. Rohadtul nem ismered a saját szüleidet.
– És ez kinek a hibája?
– Ezt hogy értsem? – A szemei egészen
megrebbennek, mintha képes lenne felrobbanni, és hiába érzem úgy, hogy a sok papírból
kiindulva talán a munkája húzta fel ennyire, ez valahogy akkor sem nyugtat meg.
– Szerinted? Nézz tükörbe.
– Nem tudsz te semmit! Kicsi voltál, azt
sem tudod, kik ők. – Olyan éles hangon csattan fel, hogy rendesen
összerezzenek, de annyira ledöbbent az az idegesség, ami ott van a szemeiben,
hogy egyelőre nem tudok megmozdulni. – Takarodj fel a szobádba, menj innen.
Órák óta itt ülök egy helyen az ágyam
kellős közepén, és annyira azon a veszekedésen kattogok még mindig, hogy még
csak az angolkönyvemet sem vettem elő, hogy tanuljak, hiszen holnap témazárót
írok. Jim valamiért megérintett belül, hiszen anyuékról beszélt, ráadásul olyanokat
mondott, amikre nem tudom nyugodt szívvel azt mondani, hogy hülyeség.
Ő talán tudna valamit, amit én nem?
Görcsösen markolom a takaróm szélét, próbálok
gondolni valami másra, ami eltereli a gondolataimat, de nem megy. Úgy érzem,
hogy beszélnem kell valakivel, hogy most nem a legjobb barátaimmal.
Mark, Wheein szavai kavarognak bennem, de hirtelen
nem érzek mást a kavargó gyomromon kívül.
Egyáltalán megtehetném, hogy felhívom őt?
Olyan rég beszéltem vele, annyira jólesne, ha elfelejthetnék mindent, mint
mindig, mikor vele vagyok. A görcs a torkomba kúszik, a szívem hevesen dobog,
és még csak nem is azért, mert itt van este fél tizenegy, és holnap iskola,
hanem talán azért, mert az ujjaim már a telefonom körül feszülnek.
Hezitálok, ezerszer tolom el magamtól a
nevét, ami az arcomba világít, viszont vagy tíz perc szenvedés után, a
kétségeimet félretéve végül döntök. A szívem mintha egy kicsit hevesebben
dobogna, mikor a vonal elkezd kicsengeni, a fülemben visszhangzik az az elnyújtott,
idegesítő hang.
– Youngjae.
– Ahogy Jaebum hangja hirtelen váltja az irritáló sípolást, belül
összerándulok, és már csupán attól lelkiismeretem van, ahogy hallom a nyomott
hangját. – Szia.
– Szia, már aludtál?
– Igen, de nem baj. Egyáltalán nem baj. –
Hirtelen mintha minden álmosság eltűnne belőle, tengernyi erő robban a
szavaiban, ahogy felfogja, mi történik. – Mi az, nem tudsz nélkülem élni?
– Eltűntél. – Egy nagyobbat nyelve szinte
suttogok, ami után beáll a csend, érzem, hogy ezernyi kérdése van. – Csak
annyira rég beszéltünk.
– Értem, és csütörtök este háromnegyed
tizenegykor tört rád a vágy?
– Mondhatjuk. – Erre már hiába nem
válaszol, hallom, ahogy elmosolyodik, én pedig szinte látom magam előtt, ahogy
eltűnnek a szemei a jókedvétől. – Figyelj, én csak arra gondoltam, hogy tudod...
nincs kedved találkozni?
– Mármint most? Veled?
– Igen, szükségem lenne egy kis
társaságra. Jó, tudom, hogy holnap suli, és Markék mondták, hogy folyton csak
tanulsz, úgyhogy biztos fáradt vagy, csak... – Egy csapásra félbemarad a
magyarázkodásom, ahogy nagyobb csörömpölés után ő elkáromkodja magát elég
hosszan. – Hé, jól vagy?
– Persze, csak nem egyszerű fél kézzel
nadrágot meg cipőt húzni.
– Mi? Már indulsz is?
– Átmegyek, jó? – Kicseng a hangjából,
mennyire siet, én pedig egy pillanatra leblokkolok. Nem is azért, mert Jimék
itthon vannak, igaz, már alszanak, de akkor is.
– Egyszerűbb lenne, ha félúton összefutnánk.
Ne buszozz miattam ennyit.
– Csak elkérem anyu kocsiját, negyed óra
alatt ott vagyok.
– Van jogsid?
– Persze. – Úgy beszél, mintha teljesen
egyértelmű lenne, én meg már meg sem kérdőjelezem. – Jimék?
– Már alszanak.
– Akkor halk leszek. Sietek. – Igaz, hogy
tulajdonképpen még csak bele sem megyek a dologba, ő már bontja a vonalat, én
pedig itt maradok ebben a zsongó csendben halál egyedül.
Valamiért nehéz elhinnem, hogy most ez
történik. Miért izgulok ennyire?
0 megjegyzés