Ikerláng - 22.
március 08, 2018
Már percek óta a nappali és előszóba
bejáratában állok, fél szemmel a lépcsőt figyelve, hiába tudom, hogy Jimék
holnap reggelig fel sem kelnek majd. Minden egyes rohadt másodperc egy óra, és
már majdnem sebesre marom a saját tenyerem, mikor végül a halk kopogás
átszűrődik azon a hatalmas bejáratiajtón.
Magamon kívül mozdulok, a zárban pihenő
kulcshoz sietek, és egy laza, bár a kelleténél hangosabb mozdulattal nyitom ki az
ajtót.
– Szia. – Szinte szétfolyik a szemem,
ahogy az a tipikus mosolya fogad, mégis úgy méregeti az arcomat, mintha keresne
valamit.
Olyan rég láttam ilyen közelről, hogy most
azt hiszem, szívritmuszavarom lett.
– A kocsi?
– Lejjebb parkoltam, nem a ház előtt. – A
száját beharapva még hosszú pillanatokig az arcomba mered, majd egy mély
levegőt véve bejön, és amíg én az ajtót zárom, ő a dzsekijétől szabadul meg. –
Amúgy mi történt?
– Mire gondolsz? – nézek rá nem kis kíváncsisággal,
amire a szemeit forgatva válaszol.
– Te mondd meg.
– Honnan tudod, hogy történt bármi is? – Talán
túl halkan kérdezek vissza, a hosszú hajamat a fülem mögé gyűröm, egyszerűen
csak próbálok úgy csinálni, mintha épp nem szétmennék belül.
– Felhívsz késő este azzal a szöveggel,
hogy nem akarsz egyedül lenni, ráadásul teljesen szét van esve a hangod. –
mondja azzal a teljesen magától értetődő természetességgel, én meg megint csak
azon kattogok, mégis hogy csinálja ezt folyton. Mindig tudja, ha valami nem
okés. – Persze, hogy tudom.
– Oké. – Csak ennyi jön ki a torkomon,
bennem mégis elindul a szokásos meleg már csak a gondolatra, hogy ő egyből
iderohant azért, mert felhívtam. – Mi lenne, ha ezt inkább fent beszélnénk meg?
– nyögöm ki végül a lépcsők felé bökve, ő meg csak az előre lendített kezével
jelzi, hogy induljak el.
Szinte lábujjhegyen megyek végig az egész
lakáson még úgyis, hogy Jimék szobája a lakás másik felében van, én akkor is
félek. Mert hát könyörgöm, itt van Jaebum úgy, hogy nem tudnak róla, ráadásul
holnap iskola, és már bőven elmúlt este tizenegy.
Ha ez kiderülne, tuti, hogy halott ember
lennék.
Egy mély levegőt véve fújom ki magam, ahogy
végül zárul mögöttünk az ajtóm, és ahogy én a villanyt kapcsolom fel, Jaebum úgy
dobja a fotelbe a dzsekijét, amit hála az égnek nem hagyott lent, és a
cipőjétől is csak most szabadul meg.
– Szóval? – A torkát köszörüli, miközben én
már az ágyam szélén ülve figyelem, ahogy megállás nélkül az arcomat nézi. Még
eltelik pár hosszú pillanat, idejön mellém, bennem meg talán még jobban
eltűnnek a szavak.
Annyi szar történt ma, vele meg olyan rég
beszéltem pár mondatnál többet, és most, hogy megint itt ül mellettem, ráadásul
tudom, hogy figyel rám, hirtelen nem hagy megnyílni. Mintha visszajött volna az
a zárkózott, félénk, nehezen ismerkedő Youngjae, mint amilyen az elején voltam.
– Ha nem akarod elmondani, nem gond, de
azért azt halkan megjegyezném, hogy nem biztos, hogy jót tesz az
idegrendszeremnek, ha ekkora stresszben hagysz.
– Kicsit bonyolult, meg talán totál
értelmetlen.
– Hát, reggel fél hétig van időnk. – Ahogy
ez kicsúszik a száján, végül lassan elmosolyodom, miközben csak az alvós
nadrágom szélét markolom, ami már így is alig ér a térdemig.
Talán vehettem volna egy hosszabbat.
– Csak összevesztem Jimmel. – Abban a szent
pillanatban, ahogy ez elhagyja a számat, ő kővé dermed, mintha az arcára fagyna
minden létező gondolata, én meg tudom, mi jár a fejében. Mintha Mark ülne
mellettem. – Már hozzászoktam, mert hát egyáltalán nem kedvel, és őszintén én
még annyira sem őt. De most olyan dolgokat mondott, hogy... nem is tudom.
– Mégis mit?
– Azt tudod, hogy anyuék Thaiföldre mentek
dolgozni erre a fél évre, ezért vagyok itt.
– Igen.
– Na, hát velük nem valami fényes a
kapcsolatom, Jim meg olyan undorító dolgokat vágott a fejemhez, hogy csak engem
akartak lepasszolni meg ilyenek.
– És ez ennyire rosszul esett? – Hiába
próbálja azt a mérhetetlen döbbenetet eltakarni a hangjában, nem megy neki. Ő
és a fiúk egy halál laza, jó fej embernek ismerték meg Jimet és Jinaht is, eléggé
meglepődnének, ha egyetlen egyszer hallanák ordibálni. – Csak idegességből
mondta, nem?
– Ez egy kicsit bonyolultabb. – Még egy
feszült mosolyt elengedek, amit még csak félig sem viszonoz, csak kíváncsian vár
akkora szemeket meresztve rám, hogy szerintem most először látom őt aranyosnak.
– Jó, tudom, hogy a nagyjából velem egyidőseknek mind van valami rohadt nagy
baja a szüleivel, de ez most más. Tizenkét éves korom körül minden teljesen
szétment Jimék miatt. – Itt egy pillanatra megállok, nem hizsem el, hogy ezt
most tényleg elmondom valakinek, aki nem Wheein. Pedig mikor idejöttem,
megfogadtam, hogy erről senkinek nem kell tudni. Azt hittem, ezt már egyszer
megbeszéltem magammal. – Istenem, ez annyira hülyén hangzik.
– Ne hagyd abba. – Olyan gyengéd hangon
szólal meg, hogy szinte belereked, engem pedig kiráz tőle a hideg. Nem tudom,
hogy azért ilyen kíváncsi, mert most először nyílok meg neki igazán, vagy ha
már idejött, akkor ennyi jár neki, mindenesetre jó érzés, hogy figyel rám. –
Folytasd.
– Apuéknak van egy vállalkozása,
bútorokkal foglalkoznak, és nagyon hamar bejött nekik az üzlet. Jim pedig
elkezdte őket fúrni hátulról a pénz miatt, anyuék házassága meg majdnem ráment.
Éveken át azt hallgattam éjszakánként, ahogy anyu sír a másik szobában, apa
folyton túlórázott, vagy csak inni ment a barátaival, hogy ne kelljen
hazajönnie, viszont mikor hazatalált általában részegen, mindig veszekedtek. –
A vállamat rántva a saját lábamat bámulom, nem értem, de iszonyat
megkönnyebbülés söpör végig az egész belsőmben. Mintha egy hatalmas tehertől
szabadulnék meg. – Aztán lassan kizárták Jimet az életükből, és minden
erejükkel azon voltak, hogy megmentsék a házasságukat. Én pedig annyira egyedül
voltam végig. Jó, Wheeinék mindig ott voltak nekem, velük tanultam, az ő
szüleik vittek el énekórákra, volt, hogy a leckét is ők kérdezték ki, de ez
teljesen más, mintha a saját anyám csinálná ezt.
– Elfelejtettek téged?
– Azt hiszem, igen. Mondhatjuk. – Még egy
kínos nevetést is elengedek, de belőle egy homlokráncolásnál többet nem tudok
kinyerni.
– És most? Most már jobb, nem?
– Hát mióta itt vagyok, talán négyszer, ha
anya felhívott telefonon. Persze, volt, amikor nem vettem fel neki, de nem
igazán törte magát. Apával nem is beszéltem, mióta eljöttem otthonról.
– De hát már több mint három hónapja itt
vagy.
– Tudom, durva, mi? – Én hiába mosolygok
rá, neki még mindig nem megy, csak értetlenül bámul már sokkal inkább maga elé,
mintha nem tudná ezt felfogni. – Mindegy, már megtanultam kezelni, és nem
nagyon hat meg, mert hát basszus, így nőttem fel. Viszont Jimtől ez nagyon erős
volt. Nem volt jó érzés hallani más szájából.
– Hát nem csodálom. – Pár pillanatra csend
költözik közénk, amíg Jaebum kiismerhetetlen tekintettel bámul valahova a szoba
végébe, én meg csak próbálok belesimulni a csendbe, hogy elrejtsem, milyen
védtelen vagyok jelenleg. – De soha nem bántottak téged, ugye? – A hirtelen kérdés
villámcsapásként ér, és egy örökkévalóság után ismét találkozik a tekintetünk. Nem
csúszik ki hang a torkomon, csak lassan a fejemet csóválom, mintha megnémultam
volna. – És Jim? – Ismét csak kérdez, viszont ahogy az arcán átfutnak azok az
érzelmek, amiket még hetekkel ezelőtt a buszmegállóban láttam rajta, mikor
éppen hazacsempészett, még annyira sem tudom, mihez kezdjek.
– Csak egyszer. – Szó szerint suttogás fut
ki a számon, benne pedig robban valami. Megfeszül mindene az inge alatt, amire
most először téved a tekintetem. Még csak be sincsen gombolva teljesen, tényleg
siethetett. – Tényleg csak egyszer nem sokkal aztuán, hogy idejöttem. Azóta nem
történt semmi.
– Az az egy is bőven elég.
– De visszafogja magát. Esküszöm, ma is
simán megüthetett volna, de nem tette. Odafigyel.
– Hát ne haragudj, de ez rohadtul nem
nyugtat meg. – Egy kisebb nyögéssel végül csak megcsóválja a fejét, az arcát
dörzsöli, majd feláll, én pedig azt figyelem, ahogy még a melegítőnadrág-ing kombináció
is jól áll rajta. – De most már legalább
értem, mitől voltál ennyire zárkózott. Meg hogy miért mondtad, hogy Wheeinék szinte
már a testvéreid.
Jaebum már vagy két órája itt van, és nem
tudom, hogy csináltam, de lassan kiöltem belőle azt a halvány indulatot. Talán
az segített, hogy én is teljesen ellazulhattam mellette, és tökre olyan, mintha
pár órája épp nem megölni akartuk volna egymást Jimmel.
Már lassan hajnali egy, és most először
áll be kettőnk közé csend. Jaebum lassan körbejárja a szobát a tekintetével,
majd egy mély levegőt véve az íróasztalomhoz megy, amíg az én tekintetem végig
rajta rugózik még mindig az ágyamat nyomva.
– Csak úgy mondom, hogy az ingeden a felső
két gomb is arra való, amire az összes többi – célzok itt arra, hogy a fél
mellkasa kint van, amire csak fél szemmel nézek, miközben lassan én is felállok.
– Siettem, mondjuk miattad. Talán bajod
van vele? Mert akkor le is vehetem. – Nem nézek az arcára, de még így is
hallom, érzem magamon azt a rohadt pimasz mosolyát, amit talán túl rég láttam
utoljára ilyen őszintén. Már semmi feszültség nincs rajta, csak áll
és a személyes dolgaimat nézi, a lányokkal közös fényképeimet. – Uh, váó. Ez a tiéd? – Végül a kezébe
akad a tőlük kapott mikrofonom is, amire már magamon kívül megyek oda. Csak
megállok mellette, egy pillanatra kiveszem a kezéből, hogy újra megnézhessem én
is.
– Igen, születésnapomra kaptam.
– Jiméktől?
– Dehogy, a lányok adták. Bele van
gravírozva a nevem. – Megforgatom, az orra alá dugom, teljesen megnyugtat belül
az az apró mosolya. Ezek szerint nem csak szerintem volt ez egy nagyon aranyos
gesztus.
– És Jinahék? Ők felköszöntöttek?
– Hát megkérdezték, mit akarok, úgyhogy
kértem egy üveg nutellát meg egy rohadt nagy gyros-t. – Egy mély levegőt véve
válaszolok, ő pedig egy pillanat alatt kinevet, ami egy kissé most szíven
érint. – Most mi az? Nagyon finom volt.
– Nem vagy százas. – csóválja a fejét,
majd inkább visszateszi a mikrofont a díszdobozába, hogy utána félig felém
fordulhasson. – Én is odaadnám a születésnapi ajándékodat tekintve, hogy az
utolsó utáni pillanatban tudtam meg, de attól tartok, most megfejelnél érte.
– Miért? – Egy pillanatra megállok, a homlokomat
ráncolom, és már kezd úrrá lenni rajtam a pánik, hogy költött rám. – Ugye nem
vettél nekem semmit?
– Nem olyat kértél.
– Kértem? Mikor?
– Részegen Jacksonék konyhájában. Wheeinék
már haza akartak vinni, viszont te csak úgy voltál hajlandó velük jönni, hogy
megígértetted ezt velem. De akkor részeg voltál, és nem biztos, hogy most
ugyanúgy díjaznád.
– Jézusom, mégis mit műveltem? – Tanácstalanul
figyelem az ő sunyi mosolyát, és most leszek igazán biztos abban, hogy igenis
történt valami, amit mindenki próbál eltitkolni előlem. Lehet, hogy embert
öltem? – Hacsak nem döglött madarat kértem cipősdobozban, nem hiszem, hogy
kiborulok. – Erre megint csak felnevet, a szeme csillog, ahogy rám néz, és igaz,
hogy alig, de a fejét csóválja. – Most már kíváncsi vagyok.
– Ah, nem jó ötlet.
– Na, kérlek.
– De ígérd meg, hogy nem borulsz ki. – Nagy
nehezen, de beadja a derekát, a tarkójára simít, én pedig már egy kicsit
elvesztem a fonalat. Jobban, mint eddig.
Mégis mi a halált kérhettem?
– Oké... rendben, ígérem. – Végül csak
ennyit sikerül kiszednem magamból, viszont ahogy ezután csak egy mély levegőt
vesz, és végignyal a száján, engem is egy kicsit leblokkol.
Már azt sem tudom, mi történik, mintha ezer
év telne el, mégis fél másodperc az egész, ahogy a tekintete még utoljára az
enyémbe ég, majd olyan hirtelen szűnteti meg ezt a lehetetlen távolságot, hogy
majdnem leesek a lábamról.
Egy csapásra fellobban bennem a forróság,
ahogy a szája az enyémhez ér, és már magamon kívül nyögök fel, ahogy mindkét
keze a derekamra olvad. Pillanatokig csak áll, vár a semmire, mintha attól
félne, hogy ellököm. Viszont ahogy a hatalmas sokktól rezdülni sem tudok,
félrebiccentett fejjel simul nekem, és egy olyan gyenge csókba hív, hogy nem
érzek mást, csak azt, ahogy a szívem szinte szétzúzza a mellkasát.
Nem tudom, mi történik, hogy a szemeim
miért ragadnak le, miért nem tiltakozom, lököm el, ölöm meg ezért, egyedül azt
a megfogalmazhatatlan biztonságot, tüzet érzem, ami itt vibrál bennem.
A kezem már a tudatomon kívül mozdul, a
vállához égve szorítom az ingjét, és fogalmam sincs, mégis hol tör be, de
belemegyek ebbe a lassú, mély játékba, amitől teljesen elvesztem a saját
fejemet.
– Youngjae. – A számba nyögi a nevemet,
ahogy egy erősebb mozdulattal az íróasztalomnak taszít, ami szinte beleremeg
abba, ahogy a csípőm nekifeszül. – Boldog születésnapot. – Halkan súgva válik
el tőlem, de épp csak annyira, hogy ne előlem vegye el a levegőt, amiből amúgy
sem jut túl sok nekem jelenleg.
A fonalat elvesztve pihegek, a saját
remegésemmel küzdök, azzal a lehetetlen vággyal, ami újra és újra végigsöpör
rajtam, ahogy a szemeibe nézek. Még mindig a derekamat szorítva áll, a mellkasa
az enyémnek simulva képes lenne szétrobbanni, és az a helyzet, hogy teljesen
megérteném, ha elájulna ettől az orbitális erőtől, mai itt tombol körülöttünk.
– Jaebum. – Alig jut ki érthetően a neve a
torkomon, miközben csak a vállát markolom, és csak azon jár az agyam, hogy
talán emiatt volt mindenki annyira más. Szerintem mindjárt összeesem. – Ez...
ez volt akkor is?
– Igen.
– Hogy történt ez? – Tehetetlenül bámulok
a nyakára, oda, ahová még elér a tekintetem anélkül, hogy belehaljak abba a
leküzdhetetlen forróságba, amitől ezer százalék, hogy megint vörös az egész
arcom.
– Faggattál a titkommal kapcsolatban,
úgyhogy elmondtam, hogy meleg vagyok. Te meg azt ecsetelted, ez mennyire nem
zavar téged, hogy te nem olyan vagy, mint mások. – Megrántja a vállát, mintha
semmiség lenne, mégis látom az arcán, a szemein, hogy belül uralkodik rajta a
pánik, és remeg a lelke. Én pedig hirtelen annyi mindent megértek vele
kapcsolatban, hogy amikor azt mondta, van valami közös dolog benne és Bomiban,
ez volt az. Hogy az a sok idióta az iskolában, a nyomorult fiúk, akik undorodva
néznek még most is végig rajta. – Ez lett a vége.
– És én. – Elakad a hang a torkomon, a
szívem szinte megöl, és remeg a belsőm ettől a hatalmas sokktól. – Én tetszem
neked?
– Youngjae. – Egy halvány, mégsem őszinte
mosollyal válaszol, fél pillanattal később a homloka az enyémnek dől, bennem
pedig itt dübörög minden. Az összes olyan pillanat, amikor elhívott valahova,
az a rengeteg idő, amit kettesben töltöttünk, amikor hozzám ért, hazakísért.
Minden annyira világos, mégis teljesen
összezavar.
– Jaebum, várj. – Ahogy beáll a csend, és
csak azt hallom, ahogy levegő után kap, hirtelen előremozdul. A szája ismét
majdnem az enyémhez simul, viszont a hirtelen jött ijedtség miatt megállítom.
Nem néz rám, csak a derekamat szorítva
tart közel magához, érzem a saját mellkasomon, ahogy az ő szíve dübörög az
enyém felett.
– Kérlek, csak ezt az estét add meg nekem.
Kérlek. – Szinte suttogva könyörög, annyi megtörtség cseng ki minden szavából,
hogy összezúz, és nem értem, miért ilyen a hangja.
Csak ökölbe szorul a kezem, nem tudom,
miért nem tudok tiltakozni, eltaszítani magamtól, csak félig lehunyt szemekkel
várok rá. Mintha az egész világ felrobbanna bennem, mikor az alsó ajkamra
csókol, majd ismét olyan akarattal esik nekem, hogy képes lennék kilépni a
saját testemből.
A kezeim a nyakára, a hajába csúsznak,
próbálok valami normális magyarázatot találni arra, miért hagyom ezt, egyáltalán
felfogni azt, hogy egy fiúval csókolózom, viszont az agyam kikapcsol, és egy
értelmes gondolatom nincs.
Egyedül azt az iszonyat forróságot érzem, mintha
hirtelen csak ezért jöttem volna ide, mintha az egész világom csak azért lett
volna olyan magányos mindig, hogy a végén itt kössek ki.
Mintha ő lenne minden jó és izgalmas, amit
eddig nem kaphattam meg.
2 megjegyzés
Én is mindjárt felforrósodom itt. :))
VálaszTörlésKérlek, mihamarabb folytasd!!! Annyira imádom a ficidet, hogy szó szerint a mai délután alatt kivégeztem az eddigi összes részt. :))
Örülök, hogy ennyire szereted, mert ebbe a párosban van benne a testem-lelkem :D Igyekszem majd nagyon, sietek^^
Törlés