Ikerláng - 23.
március 18, 2018
És igen, a videóban Jaebum épp gyűrűt húz Youngjae ujjára, amit megelőzött a szájából egy "ez Youngjae és az én végzetem"
féle szöveg. Szóval ja, semmi komoly. Csak itt a tavasz.
Jól vagyok.
Szeretlek JYP-féle fanservice.
Jól vagyok.
Szeretlek JYP-féle fanservice.
Egy nagyobbat nyögve térek magamhoz, az
arcomhoz nyúlva próbálok kicsit jobban felébredni, viszont ahogy az egész jobb
oldalam szó szerint le van zsibbadva, és nem mozdul semmim, muszáj kinyitnom a
szemeimet. Jaebum haja az egész nyakamat beborítja, ahogy a fél testével rám
nehezedve alszik, olyan erővel karolva át a derekamat, mintha ébren lenne.
Csak azt hallgatom, ahogy halkan szuszog, minden
egyes lélegzetvétele a meztelen bőrömön landol, engem pedig újra és újra kiráz
a hideg. Eszembe jut minden, hirtelen pedig nem érzek mást, csak azt az
orbitális zavart és forróságot az egész testemben.
Órákon keresztül nem csináltunk mást, csak
csókolóztunk hol az íróasztalomnak nyomva, hol félig rajta ülve, az ágyamban
feküdve. Talán hajnali három után nyomta el az álom, nekem pedig még mindig úgy
zsibbad a szám, mintha alig fél perce vált volna el tőlem.
Nem értem, ez mégis hogyan történt, hogy
mégis miért nem fog el az undor, mint ahogy egy normál embert kellene. Hiszen
egy fiúval csókolóztam bőven több, mint két órán át, de még most sem érzek mást
az adrenalinon kívül, amit már a puszta gondolat okoz.
Egy elnyújtott sóhajjal próbálok kicsúszni
alóla, viszont ahogy egy kicsit is megmozdul alatta az elzsibbadt karom,
összerezzen. Felsóhajt, majd ahogy felemeli a tekintetét és rám néz, mintha
hirtelen őt is fejbe verné az elmúlt éjszaka.
Nem találja a szavakat, csak pillanatokig
a számat nézi, és szerintem még csak meg sem fordul a fejében, hogy lemásszon
rólam. Egyszerűen felnyög, az arca szó szerint a nyakamba borul, és a felsőmbe
markolva próbál egy kényelmesebb pózt találni magának még mindig félig agyon
nyomva.
– Jaebum, fel kell kelnünk.
– Muszáj? – Halkan mormog, engem pedig
kiráz a hideg, és egy pillanatra esküszöm, hogy a szoba is körbefordul
körülöttem. Én ezt nem tudom felfogni, azt hiszem. – Lógjunk.
– Jimék emailt kapnak, ha hiányzom. –
Ahogy ez kiesik a számon, csak rosszallóan morog, majd egy évezred után nagy nehezen,
de felül, az én testembe meg szépen lassan kezd visszatérni a vér. – Azt sem
tudom, mennyi az idő.
– Fél hét van. – A száját húzva nyúl a
telefon után, majd azt félredobva ismét rám néz. Hirtelen egy kissé eltorzul az
arca, hitetlenkedve fog az államra és húzza maga felé az arcomat, ami egy
pillanat alatt eltűntet minden mást a fejemből. – Basszus.
– Mi az?
– Sebes lett a szád. – Lehet, hogy ő csak
a számat látja maga előtt, de én ismét nem tudok mit kezdeni ezzel a közelséggel.
Fogalmam sincs, mégis mikor és hol változott meg minden ennyire. – Csak most
látom. Nem tudtam, hogy néha ennyire durva vagyok. Ne haragudj.
– Vékony a bőröm, könnyen szerzek ilyen
sérüléseket. Semmi baj. – Alig mozdul mindkét ajkam, ahogy beszélek, és mikor
végre rájön, hogy miatta vagyok lefagyva, egy nagyobb sóhajjal dől hátra.
– Miért jössz folyton ilyen zavarba tőlem?
– Miről beszélsz?
– Arról, hogy talán most a legvörösebb az
arcod, pedig egy párszor hoztalak már ilyen helyzetbe. – Oldalra biccenti a
fejét, és hiába ilyen komoly az arca, tudom, hogy piszkosul élvezi a helyzetet.
– Annyira édes vagy.
– Jaebum. – Elképedve hőkölök hátrébb egy
egészen kicsit, megtesz értem annyit, hogy nem jön utánam, mert azt lehet, már
nem bírnám idegekkel.
Már kezdenék kiállni a férfiasságom
mellett, viszont ahogy egy nagyobb levegővétel után ledermedek, ő is kibillen a
szemétkedésből, és a homlokát ráncolja.
– Mi az?
– Csh. – Egyből a szája elé teszem a
kezem, majd ahogy egyre biztosabb vagyok a kinti zajokban, minden fáradtságomat
otthagyva átmászom Jaebumon, és szinte trappolva sietek az ajtóm felé.
Épphogy kinyitom az ajtót, egyből egy ledöbbent
Jinah néz vissza rám, ahogy már a kilincsemért nyúl, én pedig inkább kilépek
mellé a szobámból az ajtót becsukva, mielőtt bejöhetne.
– Minden rendben?
– Igen. Igen. – Próbálok mást mondani, de
nem megy, csak szétesve bólogatok, miközben csak az jár a fejemben, hogy ne
bukjak le, mert ha meglátják Jaebumot odabent, én meg fogok halni. – Igen.
– Oké. – A homlokát ráncolva néz rám, majd
egy mély levegőt véve lép el mellettem, én pedig csak akkor fogom fel, mit
csinál, mikor egy laza mozdulattal benyit a szobámba. – Csak gondoltam, behozom
neked a megszáradt ruháidat. – Amíg ő halál nyugodt, én pánikolva sietek utána,
viszont ahogy nem látom se Jaebumot, se az eldobált cipőjét és dzsekijét a
fotelben, egyszerre zavarodom össze és könnyebbülök meg. – Meg lent van a pulton
a reggelid, ne felejtsd itthon. Jim már elment, ha esetleg keresnéd.
– Rendben.
– Miért vagy ilyen fehér? – Az arcomhoz
nyúl, a homlokomhoz, viszont ahogy nem talál lázasnak, csak kíváncsian méreget.
– Biztos jól vagy?
– Igen, csak zsúfolt éjszakám volt.
– Megint a könyvek felett ültél fél éjjel?
– Hát sok új dolgot tanultam. – Egy
nagyobbat nyelve válaszolok, miközben a saját válaszom mögöttes értelmébe
rendesen belevörösödöm. – Sokat gyakoroltam a nyelvet. Kelleni fog, nemsokára
vizsgázom.
– Keményen dolgozol. – Végül elenged egy
halvány mosolyt, majd már üres kézzel indul el kifelé, majd még eltelik pár
pillanat, mire a fürdőszobám ajtaja kinyílik, mikor teljes lesz idebent a
csend.
Jaebum egyből leblokkol egy pillanatra, és
egy olyan hitetlen vigyorral mér végig újra és újra, hogy a mai reggel folyamán
eléggé sokadszorra lépek ki majdnem a testemből.
– Sokat gyakoroltad a nyelvet? – Felvonja
az egyik szemöldökét, idesétál mellém, és olyan kíváncsian méreget, hogy azt
sem tudom, merre pakoljam magam. – Olyan nem is volt.
– Nem mindegy? Sietnünk kell.
– De még csak háromnegyed hét lesz.
– Elhoztad anyukád autóját, szüksége lesz
rá. – Kapkodva indulok meg végre, a legelső nadrágot és inget előkapom a
szekrényemből, majd visszahúzódva a fürdőmbe, minél gyorsabban átöltözöm
lehetőleg anélkül, hogy bármit tönkretennék magamon.
– Most komolyan nem mersz előttem felvenni
egy inget? – Hiába kérdez így, a nyitva maradt ajtót messziről elkerüli, én
pedig hálát adok az égnek, hogy ezt tiszteletben tartja és nem kell takargatnom
magam. – Kezdek megsértődni.
– Inkább azt találd ki, hogy lógunk ki a
házból, mert ha Jinah észrevesz és elmondja Jimnek, akkor most találkoztunk utoljára.
– Morogva vágtatok ki a fürdőből az utolsó gombbal szenvedve, majd a zakóm és a
nyakkendőm után nyúlva egy pillanat alatt magamra kapom mind a kettőt.
Szerintem még soha életemben nem készültem
el olyan gyorsan, mint most.
– Foglald le, addig valahogy kilógok. –
Amíg én a könyveimet pakolom ki, majd be a táskámba, ő csak áll egy helyen a
vállát rántva, nem értve azt, mégis miért kapkodok ennyire. – Miért sietsz
ennyire? Van egy csomó időnk.
– Azt hiszed, de neked még át kell
öltöznöd otthon, összepakolnod, ráadásul nem autóval megyünk iskolába.
– De csak tíz perc séta.
– Nem baj, szedd össze magad. – Végül egy
mély levegőt véve a vállamra kanyarítom a táskámat, megpaskolom a mellkasát, és
eltekintve afelett, hogy beletört a tenyerem, olyan kemény, csak kiindulok
talán a biztos halálba.
Folyton a reggel kattog előttem, hogy Jimék
szobájában tartottam Jinaht a semmiről beszélve, amíg Jaebum el nem tűnt a
lakásból. Mondanom sem kell, hogy amint kaptam az SMS-t, hogy épségben kiért a
kocsihoz, a téma kellős közepén hagytam ott a nőt teljesen összezavarodva, azt
hajtogatva, hogy el fogok késni.
Szerencsére a szendvicseimet nem hagytam
otthon, és az a bolond sem tökölt bent a lakásukban pár percnél többet,
rendesen meg is lepődtem, mikor úgy lépett ki a házból, mintha minimum nyolc
órát aludt volna. Fogalmam sincs, hogyan csinálja.
Annyira furcsa volt, mivel egy olyan
éjszaka után is úgy beszéltünk egymással, mintha fél éjszaka amúgy nem egymás
szájából vettünk volna levegőt.
– Szia, Youngjae-sshi. – Ahogy az a számomra
ismeretlenül ismerős hang félbeszakít, már puszta kíváncsiságból fordulok felé
magára hagyva a nyitott szekrényemet, hogy lássam is, ki az. Viszont ahogy
tudatosul bennem, hogy ő az a lány, aki az irodalomverseny felkészítőjén a
lelkemet kibámulja belőlem, egy pillanatra elmegy a kedvem is. – Csak azt
szerettem volna kérdezni, hogy tudod... nem lenne-e kedved leülni együtt
tanulni, mert jövőhéten itt van a verseny, és szerintem az a heti másfél óra
kevés. – A vállát rántja, a füle mögé gyűri a haját, miközben fél kézzel a
mellkasának szorítja a táskáját.
Az én agyam pedig pörögni kezd, és
rájövök, hogy talán ez nem is akkora hülyeség, hogy talán ez jót tenne.
– Mármint hárman, ugye?
– Hát... akár. – Megrántja a vállát, egy
pillanatra összezavarodik, én meg kicsit megnyugszom. Legalább nem maradok vele
kettesben.
– Oké, rendben. Mikor lenne jó?
– Pénteken? Így a hétvége előtt biztos
több időnk lenne. Akár hozzánk is mehetnénk meg minden.
– Péntek? – A számat húzom, csak arra
tudok gondolni, hogy az az egyetlen szabadnapom, de aztán próbálom magam azzal
megnyugtatni, hogy egy hetet kibírok így. – Jó, rendben. Legyen.
– Szuper, köszönöm. – Fellelkesülve egy
hatalmas mosoly terül szét a pici arcán, az én fejemben pedig az utolsó
pillanatban realizálódik a dolog. Nincs kedvem mástól hazaszenvedni magam,
bőven elég lesz innen.
– De jobb lenne itt bent a suliban. Mind a
hármunknak egyszerűbb lenne.
– Oh... oké. – Egy fél pillanatra
elkenődik, majd csak megrántja a vállát, a háta mögé dobja a haját, és szinte
fel sem fogom, ahogy lábujjhegyre állva egy gyors puszit nyom az arcomra, majd
itt hagy engem ebben a sokkban.
Nagyokat pislogva figyelem, ahogy a
barátnőihez siet, bennem meg csak most tudatosul igazán, hogy számára ebben
talán több volt. Csak az arcomhoz nyúlok, oda, ahol a szája érintett, de nem
érzem azt az izgalmat, amit kéne.
Hiszen itt lenne az alkalom, hogy
megismerjek egy szép lányt, aki eddig eléggé idegesített, de nem tudok másra
gondolni, csak arra az izgalomra, ami Jaebum mellett szinte meg akart ölni. Ez
most miért nem hoz ki belőlem semmit?
Egy nagyobbat nyögve döntöm a fejemet a
nyitott szekrényajtóm élének, és azon kattog az agyam, mi történik velem. Miért
mindig csak Jaebumra tudok gondolni?
0 megjegyzés