Ikerláng - 24.
március 31, 2018
Az óra kattog a falon, a történelemtanár
pedig beszél és beszél, miközben csak arra tudok gondolni, hogy már kemény öt
perce kicsengettek, de ő még most sem akar minket kiengedni, pedig nekem ennem
kéne. Mindenki egyre türelmetlenebb, és szinte már eluralkodik a teremben a
halk sutyorgás, mert már senki nem figyel.
Telnek a percek, idegesen kopogtatom a
tollamat a padon, mire felszólal a jelzőcsengő, és szinte már felháborító, hogy
ez kell ahhoz, hogy csend legyen. A tanár felmorran, az amúgy papucs ember a
fejét csóválja, és olyan lekezeléssel enged minket az utunkra, hogy szinte már
fáj.
Még csak nem is törődök azzal, hogy egy
paraszt velünk azért, mert rossz napja van, csak azzal a kemény egytucatnyi
tömeggel vegyülve indulok kifelé már a szendvicsemet csomagolva ki, amire alig
maradt pár percem.
Fújva harapok bele, próbálom magamba
gyűrni azelőtt, hogy becsöngetnének, mert az senkinek nem lesz jó, ha órán
veszem elő. Szabályzat és szigor ide vagy oda, nekem az evés az első.
– Youngjae! – Ahogy felrobban a közelemben
az az ismerős hang, szinte félrenyelek, nem kell fél másodperc, mire a
tekintetem megállapodik Markon, aki a lépcső korlátjának dőlve vár. Talán pont
rám. – Te már megint eszel?
– Nem akart kiengedni. – Teli szájjal
motyogok, ahogy sikerül átvágnom a lánycsordán magam mellett, és a táskám fülét
szorongatva állok meg a fiú előtt, aki szinte pislogás nélkül bámul. Megint.
Mintha folyton keresne rajtam valamit, mióta Jim kezet emelt rám. – Nem sokára
becsengetnek és éhes voltam.
– Te mindig éhes vagy. – Egy laza mosoly
terül szét az arcán, ahogy a fejét oldalra biccentve a számat szuggerálja, ami
tiszta seb még mindig, és ahogy néz, tudom, hogy fogalma sincs, miért ilyen.
Jaebum nem mondta el nekik, ami köztünk történt, akkor tiszta sor, hogy megint
olyan sunyi módon vigyorogna rám. – Csak érdekelt volna, hogy tudod... nem
lenne kedved pénteken eljönni velünk valahová? Bowlingozni vagy valami?
– Itt van bowling?
– Meglepődnél, mennyi mindent nem láttál
még Boryoengban. Ez egy komplett város, nem egy falu, ahol ötszázan élnek és a
legnagyobb izgalom a sarki kisbolt. – Ahogy felszökik az egyik szemöldöke, én
akaratlanul is elmosolyodom saját magamon, nem is értem, hogy tudom
folyamatosan ilyen helyzetbe hozni magam. – Szóval?
– Hát... mehetünk, persze. Miért ne. – A
vállamat rántom, és harapnék még egyet abból a szendvicsből, ami most az
életemet menti meg, viszont ekkor egy pillanatra lefagyok. Már kedd van, teljesen
elfeledkeztem arról, hogy előző héten én odaígértem magam egy lánynak tanulás
céljából, akinek még a nevére sem emlékszem. Bassza meg. – Vagyis csak később
lenne jó.
– Talán programod van?
– Igen, mondhatjuk.
– Oké. – A homlokát ráncolva méri végig az
arcomat, majd a tarkójára simítva a száját húzza. Érzem, hogy rá akar kérdezni,
mégis mit csinálhatok, ha csak ők vannak itt nekem, de még időben megfékezi
magát, én pedig hálát adok ezért. – Akkor mikortól?
– Hatra szándékoztam hazaérni, nem is
tudom, Jim elengedne-e még utána.
– És ha nem aludnál otthon?
– Mi?
– A fiúkkal úgyis azt terveztük, hogy Jacksonéknál
alszunk, te is simán elférnél. Láttad a házukat, bőven van hely. – A vállát
rántja, egy pillanatra meg is lepődöm azon, hogy nem néz a szemeimbe, mintha
félne a reakciómtól. Nekem meg ismét fogalmam sincs, mégis mi jár a fejében. –
Szóval? Örülnénk neki, lehet, akkor Bomi és Namjoo is jöhetne.
– Oh. – Egy pillanatra lefagyok, ahogy a
két lányt is felemlegeti, de csak az pörög előttem, hogy ők együtt vannak. Nem
lesz ebből problémám. – Hát, Jim biztos fel lenne dobva, ha egy estére megszabadulna
tőlem, úgyhogy oké. Belefér.
***
Itt van csütörtök éjszaka, én pedig ismét
a konyhából megyek fel a szobámba a szánalomevésemből, mivel Jim ideggyengesége
miatt nem kockáztattam meg, hogy velük vacsorázzak. Épp a számat törölgetem, miközben
már a lépcsőt taposom magam alatt, viszont ahogy felérek az emeletre, egy
pillanatra megdermedek.
Félreérthetetlen hangok törnek át az ajtón
tőlem pár méterre, az én arcom pedig egy fél másodperc alatt eltorzul. Hallom,
ahogy Jinah Jim nevét nyögi, majd azt, ahogy az ágy hangosan és meglepően gyors
tempót diktálva nyikorog, az én torkomba pedig feltódul a vacsora maradéka.
Pánikolva, gyorsléptekben indulok meg a
szobám felé, miközben csak az jár a fejemben, hogy itt lettem elrontva, kész,
ennyi, soha többé nem kelek ki az ágyamból. Gondolkodás nélkül, undorodva ülök
le a laptopom elé, és hiába van már este tizenegy, a Skypeot megnyitva egyből
Wheeint hívom.
– Na, mi van veled? Rég beszéltünk.
– Vigyél el innen. – Elfolyt arccal
könyökölök az asztalomra, amint bevillan Wheein fáradt arca, ami már halványan
mosolyog.
– Mi történt? Szellemet láttál?
– Bárcsak. – Halkan nyögve dörzsölöm meg
az arcomat, még azon is átsiklom, hogy most beszélek először vele a héten így.
Rég láttam. – Valami sokkal rosszabb történt.
– Mégis mi?
– Tönkretettek.
– Kik?
– Jimék. – A világ összes fájdalma az arcomra
ül hirtelen egy fél pillanatra, de ezzel is csak azt érem el, hogy még
szórakozottabb lesz. – Épp egymást rakják odaát én meg hallottam.
– Te hülye. – Végül csak lehunyja a
szemeit, majd egy lassú, hitetlen vigyor terül szét az arcán, és most irigylem
is azért, hogy nem érzi át a helyzetemet. – És akkor mi van, ha szexelnek? Ez
normális.
– De az nem, hogy így.
– Miről beszélsz, te hülye?
– Ez olyan, mint amikor a szüleidről van
szó. Sejted, hogy néha azért... egymáshoz érnek vagy mit tudom én, de jobban
szeretsz arra gondolni, hogy csak akkor csinálták, amikor téged hoztak össze. –
Elborzadva hadarok magam elé, próbálom kiverni a fejemből az előbb hallottakat,
de jelenleg azt sem tudom, hogy fogok ezek után a szemükbe nézni másnap. – Ez
természetellenes.
– Sunshine! De hát te is csináltad már.
– Két éve egyszer, és nem rémlik, hogy ez
ilyen hangokkal járna.
– Akkor nem csináltad jól.
– Jesszusom. – Ahogy ő idiótán mosolyog,
nekem feljönnek az emlékeim arról a két barátnőmről, akik közül az egyiküknek
hagytam, hogy elvegye a szüzességem. Szerintem mondanom sem kell, hogy addig
tartott a kapcsolatunk. – Hogy őszinte legyek, bánom is, hogy megtörtént.
– Mi? Miért?
– Nem volt jó.
– Na jó, te egy kibaszott ufó vagy. – Felvonja
az egyik szemöldökét, ahogy egy pillanat alatt értetlenség szökik rá a jókedv
helyére, de a szemén még így is látom, hogy élvezi a nyomoromat. – Hogy lehet
az, hogy egy tizenhat éves kölyök nem élvezi a szexet? Egyáltalán hogy lehet
az, hogy bárki ne élvezze a szexet?
– Hát így. Lehet, az volt a baj, hogy
azzal a lánnyal csináltam.
– Vagy az, hogy egyáltalán lánnyal
csináltad.
– Mi?
– Mi? – Ahogy én, úgy ő is visszakérdez,
mintha hirtelen nem tudná, ez hogyan csúszhatott ki a száján. Nekem pedig
egyből eszembe jut, hogy ő nem tud arról, hogy Jaebum és én egymás szájában
töltöttük az éjszakát pont egy hete, és fogalmam sincs, mégis hogy mondhatnám
el.
Talán nem most van itt az ideje.
– Mindegy, hagyjuk is, mert ez így mára
sok nekem. Komolyan, enni megyek le tök ártatlanul és még én szívom meg.
– Hát, lehet, hogy ez ma este Jinah
reszortja.
– Fúj, Wheein, ne már. Menj innen. –
Fájdalmasan nyögve, könyökölök fel az asztalra, nem akarok még csak gondolni
sem arra, hogy nekik van szexuális életük. Nem vagyok kész erre. – Inkább
váltsunk témát. Kérlek.
– Hát jó. – Végül visszaköltözik az arcára
a halvány mosolya, majd ahogy a haját a füle mögé gyűri, tudom, hogy ismét egy
sorsdöntő kérdésre készíti fel magát. – Jövő hét csütörtöktől nálatok is őszi
szünet van, ugye?
– Oh, ő... Igen. Persze. – Ahogy ez
kicsúszik a száján, egy pillanatra elgondolkodom, rémlik, hogy a napokban ez
feljött egy-két órán teljesen mellékesen, de nem nagyon jutott el a tudatomig a
dolog. – El is felejtettem, hogy már itt van.
– Szuper, és nem lenne kedved feljönni
Szöulba? Csak két éjszakára, mert utána kirándulni megy a fél suli Japánba, és csak
az első pár nap érnénk rá.
– Szöulba? Váó, nem hiszem el, hogy már
lassan négy hónapja nem voltam ott. – Ledöbbenve szemezek a legjobb barátommal,
aki csak izgatottan mocorog a helyén épp olyan lázzal a szemében, mint amikor
azt közölte, hogy idejön a születésnapomra. – Megyek hát. Ezen ne múljon a dolog.
– Király, akkor még nincs semmi programod.
Készülj fel, hogy a csajok itt alszanak majd velünk, sorozatozunk, meg jézusom,
meg kell ismerned Jinyoungot. Tuti nagyon kedvelni fogod, már annyit meséltem
rólad, és már amúgy is találkozni akart veled. – Hadar, egyik szava követi a
másikat, én pedig egy pillanatra beleolvadok. Olyan rég hallottam, mert hát
lehet, hogy majdnem minden nap chatelünk egymással, de akkor nincs ez az
utánozhatatlan hanglejtés.
Csak nézem, ahogy mosolyog, ahogy a szája
próbál megküzdeni a szavaival, és hirtelen megint annyira elkezd hiányozni.
– Már alig várom. – Végül én is leresztek
egy halvány mosolyt, viszont ahogy kicsit mélyebben belegondolok a dologba, egy
pillanat alatt megváltozik bennem valami.
– Mi az? Miért vágsz ilyen arcot?
– Nem, semmi...
– Valami mégis van.
– Hát. – A vállamat rántva adom be a
derekam, a nyakamra simítva a levegővel harcolok, miközben csak és kizárólag a
laptopom billentyűzetét szuggerálom. – Csak fura lesz itt hagyni Boryeongot.
– Jézusom, azt ne mondd, hogy a szívedhez
nőtt.
– Nem, nem erről van szó, csak... itt
vannak Jaebumék. Vagyis a fiúk. – A szívem furcsán dobban, ahogy kiesik az a név
a számon, Wheein pedig hirtelen elfelejt visszakérdezni. Mintha épp annyira
állna hadilábon a témával, mint én. – Egészen hozzájuk szoktam.
– Hát ilyen, amikor barátokat szerzel.
– Ja, barátokat. – Félvigyorrá torzul az
amúgy sem erős mosolyom, miközben csak az dübörög a fejemben, hogy a barátok nem csókolóznak órákon át megbánás és lelkiismeret-furdalás nélkül.
Azt hiszem. Ugye?
– Csak két éjszakáról van szó, szedd össze
magad.
– Igen, tudom.
– Majd én elfeledtetem veled azt a várost.
Az életet is ki Szex és New Yorkozzuk belőled itthon, amit tudom, hogy utálsz, mert hát pasi vagy, de majd most megszereted.
0 megjegyzés