Ikerláng - 26.
április 10, 2018
Ui.: A Jaebum biasedektől elnézést. Előre és utólag, neutáljatokszeretlektiteket
Újra és újra a szombat éjszaka kellős
közepe kattog a lelki szemeim előtt, amikor minden korom sötét volt, csak
néhány lámpa világította át a buszt, miközben Markék egymásra támaszkodva
aludtak. Én pedig megint azt csináltam. Hagytam, hogy Jaebum teljesen kirántsa
alólam a talajt, és valahányszor erre gondolok, kicsit mindig hevesebben dobban
meg a szívem.
Mintha még mindig érezném azt a hideg
levegőt a bőrömön, az eső előtti illatot, ahogy halkan sóhajtva a számat marta,
én pedig remegek már magától a tudattól, hogy annak végeszakadt. Igaz, egymás
mellett aludtunk Jacksonék kanapéján, de mire felkeltem reggel, ő nem feküdt
félig rajtam, és azóta is alig tudtunk beszélni, mert mind a ketten a mai napra
készültünk.
Kedd van, itt állok az aula kellős közepén
egy csomó velem egyidőssel magam körül más iskolákból, hallom, ahogy a
magyartanárok egymás szájából veszik ki a szót, de én most is csak arra tudok
gondolni, hogy Jaebumnak már fél órája megy a kézilabdamérkőzése.
Bármennyit készültem erre az irodalomversenyre,
bármekkora energiát is öltem bele, most mégis inkább ott ülnék a tornaterem
szélén a bordásfalnak szorított padokon, és azt nézném, ahogy Jacksonnal együtt
lealázza a rivális középiskolát. Még úgyis, hogy nem szeretem a sportokat, úgy
érzem, hogy ott a helyem.
Egyre nehezebb itt lennem főleg, hogy csak
két emelet választ el tőle, mintha néha már hallanám, ahogy a cipőjük nyikorog
a padlón, ahogy a tanár a sípjába fúj, úgyhogy azt hiszem, megőrültem.
– Hé, Youngjae, figyelsz? Itt vannak a
feladatlapok. – Sojung ránt vissza közéjük, ahogy már előttem állnak a kis
asztalt teljesen betakarva mások elől, én pedig hirtelen érzem, mennyire
fojtogat az egyenruhámhoz tartozó nyakkendőm.
– Jobb lenne, ha idekoncentrálnál végre.
– Bocsánat. – Már le se reagálom Mincho megvető
stílusát, még csak a szemöldökömet sem rántom fel, mikor azzal a tipikus sznob
mozdulattal hátradobja a haját, majd elém vág egy tollat.
– Mindegy, szedd össze magad. Nem azért
gürcöltem az elmúlt hetekben, hogy tönkretedd.
Az óra keservesen lassan kattog a falon,
miközben a lányok beszélnek, hova mit írjunk, én pedig próbálok maximumot
nyújtani, de nem épp úgy megy, ahogy képzeltem. Igen, kinyitom a számat, a
részese vagyok a dolognak, de fejben nem tudok leszállni a földre. Úgy
beszélek, hogy nem is gondolkodom, de van akkora mázlim, hogy egyiküknek sem tűnik
fel, annyira bele vannak merülve a saját fejükbe.
– Youngjae, szerinted?
– Hm?
– Az ég szerelmére, Sojung azt kérdezi, hogy
az Anyegin...
– Puskin. Puskin írta.
– Tudjuk, nagyokos, nem ez a kérdés.
– Mincho. – Sojung a foga közt szűri annak a
nevét, aki egy pillanatra megáll, majd azzal a mérhetetlen dühvel néz rá, majd
az én szemeimbe.
– De még csak nem is próbálkozik, és kifutunk
az időből.
– Miről beszélsz? Még van majdnem egy óránk
és mindjárt végzünk, az utolsó feladatnál tartunk.
– Inkább mondjátok már a kérdést. – Egy
mély levegőt véve szakítom félbe őket, egy kicsit sem hat meg ez az ellenszenv
és feszültség, egyszerűen csak azt akarom, hogy végre befejezzük ezt.
– Tatjana levelének a vége nem jut
eszembe, pedig itt van háromféleképpen, de nem tudom, melyik a helyes. – Türelmetlenül
bök a tollával a papírra, hitetlenül a hajába túr, én pedig egy kicsit
visszacsöppenek ide. Az agyam pörögni kezd, a fejem belezsibbad abba, ahogy
Szöul jut eszembe, hiszen ezt még tavaly el kellett elolvasni. – Rohadt életbe.
– Egy pillanat. – Az arcomat dörzsölve
félig a magasított, kis kerekasztalra könyökölök, miközben próbálok tudomást
sem venni arról, ahogy bámulnak mind a ketten. Nekem meg pont itt ugrik be
valami, hiszen ezt meg kellett tanulnunk, amiért akkoriban átkoztam a
tanáromat, de most hálát adok érte. – Gondold
el, mily magam vagyok, nincs egy megértő lelki társam, így élek néma
tompulásban, én itt csak elpusztulhatok. Várlak: emeld fel árva lelkem, nézz
biztatón, ne adj te mást. Vagy tépd szét ezt az álmodást kemény szóval.
Megérdemeltem. – Szinte érthetetlenül darálom magam elé a szavakat, miközben próbálok
nem kombinálni magamban megint. – Az utolsó négy sor nem jut eszembe. – Egy
mély sóhajjal nézek a lányokra, akik ledöbbenve merednek az arcomba, majd Mincho
csak megrázza magát, és ismét a lap fölé hajol.
– Akkor a B...
– Halkan motyog maga elé, majd egy mély levegőt véve meglengeti a lapot
közöttünk jelezve, hogy ennyi volt. – Adjuk be.
– Nem kéne
átnézni?
– Sojung, vagy ötezerszer
átnéztem mind a négy oldalt, amíg Youngjae-re vártunk. – Még a végén vág egy
grimaszt, majd a fejét csóválva indul a zsűrik padjához, és olyan önbizalommal
nyomja eléjük a feladatsorokat, hogy egy pillanatra mind a hat asztalnál beáll
a csend.
Egyemberként
néznek ránk, majd fordulnak vissza egymáshoz, de velük ellentétben nekem fogalmam
sincs, mi jön ezek után.
– Ne vedd
magadra, Mincho mindig ilyen rohadt elviselhetetlen, komo...
– Mindegy, most
mi lesz ezután?
– Oh, ő... nem
tudom. Mi lenne?
– Megvárjuk,
amíg mindenki befejezi? – Türelmetlenül nézek a szemeibe, amitől ő eléggé
ledöbben, viszont a fejét azért megcsóválja.
– Hát nem, csak
az ősziszünet után lesz eredményhirdetés, szerintem mi már mehe...
– Csúcs, majd
ha kérdezik, megmondod, hogy dolgom volt?
– Persze, de...
hova...
– Köszi. – Még
a vállát is megveregetem, ahogy az asztal alól felkapom a táskámat, és szinte
futóléptekben indulok meg az iskola másik végébe. A zakatoló fejemmel küzdök,
pedig nekem még csak okom sincsen izgulni, mégis úgy érzem magam, mintha
minimum be kéne állnom közéjük játszani.
A hajamat
túrom, a táskámat markolom, és alig fordulok be az utolsó folyosón, hallom, érzem,
ahogy felettem dübörög a padló, ahogy a síp újra és újra megszólal. Csak az
kattog előttem, hogy ez csak egy tétnélküli kézilabdameccs, mégis mikor már a
lépcső kopik alattam, a szemeim pedig a hatalmas, kétszárnyú ajtót szuggerálják,
felbukik a gyomrom.
Nem is tudom,
mitől félek, mindenesetre, ahogy az ujjaim már a kilincsen égnek, majd egy
határozott mozdulattal épp annyira nyitom ki az ajtót, hogy beférjek, le is
ragadok két tömeg közt, akik közvetlenül a falnak szorítva állnak, üvöltöznek.
Nagyot sóhajtok, a szemeim az egymás ellen játszó fiúkra égnek, és alig telik
el fél másodperc, egyből megtalálom Jaebumot.
Épp lassan
kocog a pálya másik végébe, a tőle megszokott, pimasz vigyorral üt bele Jackson
tenyerébe, majd ahogy megáll az egyik kapuhoz közel, a tekintete végigfut a
közönségen. A terem másik végében van, mégis idelátom, ahogy folyik róla a víz,
az arca, a mez alól kivirító karja csillog, miközben a levegőt kapkodja,
viszont amikor egyenesen a szemembe néz, már nem tudok máshová figyelni.
Egy pillanatra
lefagy az arca, mintha nem hinné el, hogy itt vagyok, majd annyi érzelem fut
végig rajta újra és újra, hogy a végén már alig tud leragadni annál a hitetlen
mosolynál, amitől felrobban a szívem, és nem tudom nem viszonozni.
Már azt hiszem,
el is felejti, hol van, mert esküszöm, szinte elindul felém, viszont mikor
felcsendül ismét a sípszó a közelében, észhez kap.
– Im Jaebum,
figyelj már! – A tanár felüvölt, ő pedig ismét csak a pályára figyel, miközben
folyton összenéz Jacksonnal, aki épp annyira értetlenül néz felém pár
pillanatra azzal a sunyi tekintetével, mint amennyire az én belsőm készül kimászni
belőlem.
Nem tudom, már
mi hogyan történik, csak azt hallom, ahogy újra és újra a másikra üvöltenek,
rezzenéstelen arccal ütköznek egymásnak, és egyik gól követi a másikat. Fogalmam
nincs, mennyi az állás, csak állok értetlenül, mikor Jaebum már vagy az ötödik
labdát dobja kapura úgy, hogy a lendülete miatt alig tudják kiműteni a hálóból.
Nem értem,
honnan jön belőle ez az orbitális erő, próbálom nem a kiugró ereit bámulni a
karján, amit még innen is tisztán látok. Viszont hamar kudarcot vallok, és már
annyira elvesztem a fel sem vett fonalat, hogy teljesen elveszve figyelem,
mikor felszólal az utolsó sípszó, a fiúk pedig egymásnak esnek.
Összepacsiznak,
egymás hátát veregetik, elég hamar le is esik, hogy ezek szerint meccset
nyertünk. A szívem egy pillanatra kihagy, ahogy a néhány csalódott ember között
felvillanak a boldog vigyorok, viszont erről is elég hamar elfeledkezem, mikor
Jaebum még utoljára levállalja valamelyik csapattársát, majd olyan örömmel kezd
el felém futni, hogy nem tudok mit kezdeni magammal.
Csak a falnak
döntöm a hátam, ahogy ő végül elém ér, csípőre tett kezekkel mered az arcomba
olyan boldogsággal, hogy nem tudok betelni vele.
– Hát te? Nem
versenyen kéne lenned?
– Hamar
befejeztük. – A vállamat rántom, a hajamat a fülem mögé gyűröm, amit úgy tűnik,
már nagyon le kéne vágatnom végre. – Gratulálok, bár egyértelmű volt, hogy
szarrá vertek bárkit.
– Hát jelenleg az
sokkal többet jelent, hogy itt vagy. Nem is szereted a sportokat. – A nyirkos
hajába markol, miközben hagyja, hogy az arcán vagy három-négy csíkban folyjon az
izzadság, és próbál levegőt kapni a vigyorától. – Ez nagyon aranyos volt tőled.
– Érdekelt,
hogy milyen vagy a pályán.
– Hát, épp
olyan lehengerlő és szexi, mint amúgy.
– Hát persze. –
Csak felsóhajtok, a fejemet csóválom, rendesen fizikai fájdalmat okoz, hogy
csak az arcát nézzem. Szó szerint vibrál belőle a tesztoszteron, és azt hiszem,
mindjárt leesek a lábamról. – Igazából el is szerettem volna köszönni tőled.
– Elköszönni?
Miért?
– Tudod, holnap
visszautazom Szöulba.
– Mi? – Egy
pillanat alatt lefagy az arca, szinte teljesen bepánikol, nekem pedig most ugrik
be, hogy eddig csak Marknak volt lehetőségem ezt bejelenteni, miután beszéltem
Wheeinnel. – De... mi? Mennyi időre? Mármint végleg, vagy...
– Nem, nem,
dehogy. – A fejemet csóválom a torkomat köszörülöm, őszintén jólesik, hogy
képes ennyire kétségbeesni ilyenkor. – Csak pár napra a lányokhoz. Tudom, hogy
holnap még suli, és igazából csak csütörtökön terveztem elmenni, de Jimék
belementek, írtak igazolást, és már holnap reggel felutazom.
– Oh. És mennyi
időre mész?
– Három
éjszakára, szombat koraeste jövök vissza.
– Oké. – A
homlokát ráncolva mered le kettőnk közé egy kis ideig, és már úgy, ahogy megnyugszik
a tüdeje, de az arca épp olyan, mint pénteken, miután Sojung a nyakamon lógott.
– Vagy baj?
– Nem, dehogy.
Csak reméltem, hogy egy kicsit együtt is lehetnénk. Vagyis tudod, elmenni a srácokkal
moziba meg minden. Nélküled nem olyan.
– De szombaton
már itt leszek. Utána még van egy csomó időnk. – Ahogy én lassan elmosolyodom,
úgy ő is, de mintha a tekintete nem érezné azt az örömöt. Szinte lángol benne
az a kétségbeesés, mintha félne attól, hogy egyedül marad.
– Rendben, de
majd beszélünk?
– Persze, akkor
hívsz, amikor szeretnél.
0 megjegyzés