Ikerláng - 27.
április 11, 2018
A nagyvárosi levegő arcon csap, ahogy
leszállok a vonatról, és épphogy vonszolom magam előre a sporttáskámmal együtt,
mindenki a vállával arrébb lökve próbál elém kerülni. Csak fáradtan sóhajtozom,
a hétvége vibrál előttem, a busz, a sötét, aish, Jaebum, amit még mindig nem
tudok kiverni a fejemből.
Mintha nem is tudnám elengedni, a hajamat
túrom, a földet bámulom csak azon kattogva, hogy egy kész örökkévalóság lesz,
mire eltelik ez a négy nap, pedig normális esetben el se akarnék menni a lányok
közeléből. Most mégis csak Boryeongot látom, hogy kínszenvedés lesz ez a
várakozás, mert talán eljönni sem akartam.
– Sunshine! – Csak az ismerős sikítást
hallom, viszont ahogy felkapom a fejem, nem látok mást a tömegen kívül. Két
másodperc múlva mégis ezer kéz karol át, egyszerre négyen ugranak a nyakamba,
én pedig fulladozva próbálok levegőhöz jutni.
– Jesszusom, megfojtotok.
– Hiányoztál, hülyegyerek. – Moonbyul
hangja a fülem mellett dübörög, ahogy még szorosabban ölelnek át, én pedig
kettőig nem látok az arcomba lógó haj miatt.
– Ti is nekem, de most már hagyjatok
levegőhöz jutni.
Csendben hallgatom, ahogy a lányok
megállás nélkül lopják egymás elől a szót, én pedig próbálok kiigazodni azon,
mégis miről van szó. Solar és Moonbyul egyszerre mesél valamit, Hwasa pedig
félpercenként kijavítja őket, amíg én csak a lábamat bámulom, a járdát magam
alatt.
Bólogatok, mintha itt lennék köztük, majd
csak Wheeinre pillantok a szemem sarkából, ahogy belém karol. Mosolyog, az
arcomat méregeti, és tudom, hogy ő is érzi azt a feszültséget, ami itt van
bennem.
– Minden okés? – Halkan beszél, pár
pillanatra a vállamra dönti a fejét, mintha vigasztalni akarna. – Annyira csendes
vagy.
– Fáradt vagyok.
– Még mindig nem tudsz aludni?
– Nem igazán. – A számat húzom, miközben a
lányok mellettünk egyre hangosabbak, és konkrétan észre sem veszik, hogy nem
figyelek oda. – De majd jobb lesz.
– Jimék miatt van? Még mindig olyan
elviselhetetlen?
– Nem. – A fejemet csóválom, és hiába
próbálok, nem tudok ennél többet mondani.
– Folyton csak tanulsz, mi?
– Fogjuk rá.
– Gondoltam. – A fejét csóválja,
felsóhajt, mégis teljesen egyértelmű, hogy nem éri be ennyivel, és csak idő
kérdése, mikor fog komolyabban vallatni. Már most rettegek attól, hogy felhozza
Jaebumot, mert még mindig nem tud arról, ami köztünk történt. – Mindegy, majd
itt kikúrálunk. Meg jesszus, levágom a hajad, extra hosszú már.
– Oh, oké. Azt megköszönném.
– Meg be is festem, ha gondolod.
– Négy éve próbálsz rávenni a szőkére, és
eddig mindig kikosaraztalak. Ez most sem lesz másképp. – A szemeimet forgatva húzom
egy fintorba az arcom, viszont ahogy belecsíp az oldalamba, egyből megbánom a
dolgot. – Hé, ne már.
– Ne legyél ennyire ellenséges. Szerintem
nagyon jól állna neked, csak úgy mondom.
– Hát szerintem meg borzalmas lenne.
– Na, bízz már bennem. – Felnyög, az
alkaromba markol, majd csak türelmetlenül fúj, hiszen nem terveztem, hogy
engedek neki. Amilyen szerencsétlen vagyok, tuti, hogy borzalmasan állna, és nem
akarok úgy járkálni hetekig, amíg vissza nem tudom festeni. – Mindegy, úgyis
ráveszlek majd. Jesszusom, meg találkoznod kell Jinyounggal, már annyira meg
akar ismerni. Mondjuk csak szombaton ér majd rá, de nem gáz, ugye? Úgyis annyi
mindent kell majd csinálnunk addig.
***
Itt fekszünk a korom sötétben egymás
mellett, a láthatatlan plafont bámulva, és tudom, hogy Wheein is épp olyan
nyúzott, mint én, de ő sem tud aludni. Hosszú napunk volt, hiszen Hwasáék is
itt voltak vagy éjfélig, mégsem tudnám becsukni a szemem jelenleg.
Belül reszketek, a nyelvemet égetik a
gondolataim, amik lassan fognak megölni, ha végre nem mondom ki őket.
– Wheein?
– Hm?
– Te szereted Jinyoungot?
– Mi? Most ez hogy jött? – Ahogy ő kérdez,
én képtelen vagyok válaszolni, csak hagyom, hogy ismét közénk költözzön az a fekete
csend. Szinte érzem, ahogy túl kíváncsivá teszem, és végleg minden fáradságot
kiverek a szemeiből. – Hát... Igen. Azt hiszem. Miért kérdezed?
– És honnan tudod, hogy szereted? – Egy
hatalmasat nyelve kérdezek vissza meg sem próbálva válaszolni, amivel megadom
az utolsó löketet neki és magamnak is. Érzem, ahogy már most ég a szemem, hogy
a gyomrom egy merő görcs, és nem tudok levegőt venni anélkül, hogy ne adjak ki
hangot.
– Hát nem is tudom. Ezt nehéz elmagyarázni.
– Felsóhajt, biztos vagyok benne, hogy mosolyog, mert őt látja maga előtt. – Ez
tudod, hogy bonyolult, de ha nagyon el kéne magyaráznom, akkor azt mondanám,
hogy mindig csak rá tudok gondolni. Vele akarok lenni, beszélni vele mindig,
amikor csak tehetem, a közelében lenni. Mindig ki akar esni a szívem, amikor
meglátom vagy hozzám ér, nem tudom... amikor megcsókol... – Hangosan
elmosolyodik, amíg ő a hajába simít, addig én egyre nehezebb mellkassal meredek
a plafonra, miközben végleg elvesztem önmagam. – Egyszerűen csak akarom őt.
Mindig. Tudod, amikor a gyomrod összemegy, nem tudsz enni, aludni, koncentrálni
semmi másra. Csak ő, mindig csak ő. – Még fel is sóhajt a végén, mintha már a
puszta felemlegetésétől is remegne a gyomra, amíg én csak azt a tehetetlenséget
érzem magamban. Ahogy az önkontrollom elszáll, a levegőért kapok olyan
hangosan, hogy még én is megijedek tőle. – Te most sírsz?
– Most mit csináljak? – Amíg ő ijedten
kapja fel a fejét, és kezd el lesokkolva bámulni a korom sötéten át, én csak
ledermedve fekszem hagyva azt, hogy szétmarja az arcomat az a pár könnycsepp,
amit sehogy nem tudok már visszatartani. – Mégis mit csináljak?
– Miért?
– Szerelmes vagyok belé. – Elsuttogom ezt
az egy mondatot, és hiába alig érteni, neki egyből teljesen egyértelmű, hogy
kiről beszélek. Talán még Wheein is előbb tudta, mit érzek Jaebum iránt, mint
én. – Mit csináljak?
– Sunshine! – Ahogy sokadjára kérdezek
tehetetlenül, a hangommal küzdve, ő hirtelen erőre kap, érzem, ahogy mozgolódik
mellettem, a következő pillanatban pedig a mellkasomra hajtja a fejét, a karomat
simogatja. Mintha az elveszett őrangyalom lenne. – És ezért sírsz?
– Bocsánat.
– Ne, te hülye, ne kérj bocsánatot ezért.
– Elmosolyodik, a fejemet tenném rá, hogy annyi mindent tart vissza magában,
hogy szinte már felrobban. – És mégis hogy? Hogy történt?
– Nem tudom, csak mi... csókolóztunk néhányszor.
Sokszor. Annyira jó volt.
– Mi! Miért nem mondtad? – Hitetlenkedve
kapja fel a fejét, hálát adok az égnek, hogy nem látom, milyen arcot vág, csak
nyelek egy hatalmasat már a tudattól, hogy ezt most komolyan bevallottam.
– Nem mertem, nem tudtam, mit szólsz,
hogy... hogy egyáltalán mi ez. Csak azt vettem észre, hogy nem tudom
távoltartani.
– De akkor ez most komoly? Te tényleg...?
– Igen. – Fél kézzel a hajamba túrok, és csak
még nehezebb a mellkasom, ahogy a feje ismét rám nehezedik. Mintha a világom
most fordulna ki teljesen önmagából.
– És nagyon? Mármint gondolom, ha ennyire
kétségbeesett vagy, csak...
– Még a gyrosról is lemondanék.
– Uh.
– Ja, tudom. – Ő csak felnyögve üt a
vállamba, ahogy próbálom elviccelni a dolgot, hátha így kevésbé lesz iszonyat
nehéz belül, de nem. Azt hiszem, ettől a súlytól most nem fogok tudni
megszabadulni.
– Most komolyan.
– Komolyan. Azt hiszem, fontosabb
lett nekem az egyetemnél is.
– Mi van? Ezt most hogy érted? – Az ujjai
megfeszülnek rajtam, teljesen leblokkol, én pedig próbálok nyelni, de olyan,
mintha a torkom a kétszeresére dagadt volna.
– Ha esetleg... tudod, ha esetleg közbe
jönne valami, és nem költözne fel Szöulba, ott maradnék.
– Boryeongba? Jiméknél?
– Igen.
– Mégis mióta érzel így?
– Azt hiszem, elég régóta. De csak most
jutott el az idióta agyamig. – Szaggatottan szívom be a levegőt, és lehet, hogy
egy hatalmas tehertől szabadulok meg, mégis ottmarad bennem az a fele, hogy
ezzel még nem oldottam meg semmit. – Mégis mit csináljak most, Wheein?
– Mi az, hogy mit csinálj? Mondd el neki.
– Mi? Ne már! Álljak elé, és mondjam az
arcába, hogy „figyi már, amúgy a bokszert is leszedném rólad, annyira bírlak”?
– A bokszert is?
– Most csak úgy mondtam.
– Persze. – A fejemet tenném rá, hogy a
szemeit forgatja, mosolyog, de nagyon is tisztában van azzal, hogy még mindig
tiszta feszület vagyok legbelül. – De komolyan, csak mondd el neki. Vagy mitől
félsz? Hogy visszautasít?
– Csak félek. Ez most más, mint az
exeimmel. Apáék meg fognak ölni, ha megtudják. Mégis mit fog szólni? Tudod,
hogy a nagyiék nagyon durván homofóbok voltak, és ezt apuékba is belenevelték. –
Megint elgyengül a hangom, a levegőbe fojtom a pánikot, ami megint úrrá akar
lenni rajtam. – Nem akarom, hogy ők is bántsák Jaebumot.
– Kérlek, ne sírj. Nem számít, mit
csinálnak. Kurvára meg sem érdemlik, hogy legyél nekik, és még azt sem, hogy
egyáltalán tudjanak JB létezéséről. – Az ujjai a pólómon keresztül simogatnak, de
nem érzem azt a meleget és nyugodtságot, mint kéne. – Ne foglalkozz velük.
Hónapok telnek el addig, mire egyáltalán visszajönnek, addig meg kitalálunk
valamit.
1 megjegyzés
Ne sírj kicsi Youngjae, mert én is sírok.😞
VálaszTörlés