Ikerláng - 29.
április 14, 2018
Kicsit sem haldoklom miattuk amúgy
A számat húzva állok egyik lábamról a másikra,
miközben a lemerült telefonomat szorongatom a zsebemben, ami miatt még csak
zenét sem tudok hallgatni. Elég hideg van, a nap kezd lemenni, az eső meg egyre
jobban csepereg, és engem csak egy vékony kapucni véd, mivel a buszmegállónak
teteje sincs, csak három vékony fala tele plakátokkal.
Már negyedórája várok a buszra, de azóta
se lettem nyugodtabb belül, mivel abban a pillanatban, ahogy a vonaton
bemondták, hogy Boryeong következik, a szívem szinte a gyomromban dübörög.
– Szia bébi. – Összerezzenek, ahogy felcseng
mellettem az az ismerős hang, és szinte már magamon kívül fordulok felé. Jaebum
itt áll tőlem alig húsz centire, megtámaszkodik a fejem mellett a buszmegálló
üvegfalán azzal a rohadt pimasz vigyorával, ami miatt máris túl meleg lesz az
arcom még azelőtt, hogy felfognám, mi történik. – Na és gyakran jársz erre?
– Te mégis mit keresel itt? – Végül hitetlen
vigyor csúszik a számra, és próbálok a az idióta flörtölése helyett csak azon
agyalni, mégis hogy a halálba került ide. – Folyton ezt csinálod.
– Érted jöttem.
– De nem dolgoznod kéne?
– Megoldottam. – Megrántja a vállát, és
hiába takarja el a fél arcomat a kapucni, még így is látom azt a nyugodtságot rajta,
ami most túl őszintének tűnik. – Tökre beparáztam, hogy már nem leszel itt,
erre épphogy megérkeztem, te voltál az első, akit megláttam. Szóval, jössz
velem, vagy állsz tovább az esőben? A túloldalon parkolok.
– Anyud megint kölcsönadta az autóját?
– Igazából szó szerint odaadta. Most
kapott egy céges autót, és mivel érettségi után úgyis odaadták volna a régit,
inkább hozzám vágták most a kocsikulcsot.
– Váó. – Nagyokat pislogva bámulok le
kettőnk közé, viszont hamar túllépek a döbbeneten, ahogy ismét azzal a laza mozdulattal
karolja át a vállam, és szó szerint a zebra felé terel. – Amúgy komolyan
lebébiztél?
– Igen, de csak humoros voltam. – Vigyorog,
ahogy a szabad kezével elveszi tőlem az edzőtáskát, a saját vállára teszi, én
meg ismét összezavarodom. – Bár így belegondolva egész jól hangzik. – Ahogy
beszél, a szemem sarkából ránézek, vagyis csak a szándék van meg bennem,
ugyanis a kapucnimtól semmit nem látok belőle. – És... elmegyünk valahova?
Mihez van kedved?
– Igazából eléggé fáradt vagyok, és neked
is pihenned kéne bulizás helyett. Miért nem mentél haza aludni inkább?
– Most ezt komolyan megkérdezted? – Hitetlenül
mosolyog, még sincs benne semmi őszinteség, inkább mintha csak szimplán nem
értene. Ezzel pedig épp annyira zavar össze, mint én őt. – Mindegy, akkor
hazaviszlek, jó?
– Oké. – Nagyobbat nyelek, ahogy megtorpan,
és épphogy eltűnik a karja rólam, majd kattan egyet a kulcs a zárban, csak
akkor nézek arra az autóra, amiben akkor ültem először és utoljára, miután átlógott
hozzám késő éjjel.
Valamiért kinyitja nekem az ajtót, és
épphogy beülök az anyósülésre, már az ő ajtaja csapódik utána, és fejbe ver ez
a hirtelen csend körülöttünk. Hirtelen attól félek, hogy meghallja, ahogy a vér
dübörög a fülemben már a puszta jelenléte miatt.
– Ha nem baj, a belváros felé megyek, ott legalább
mindig dugó van. Csak, hogy húzzam egy kicsit az időt, semmi komoly. – Ahogy beövezi
magát, szinte már magának beszél, én meg csak mosolyogva a fejemet csóválom, és
épphogy leveszem a kapucnit a fejemről, a lelapult hajamba túrok. – Mi a szar.
– Szinte besípol, én pedig hirtelen felé kapom a fejem nem értve azt, mégis mi
történik. Engem bámul, a hajamat, miközben olyan mérhetetlen sokk költözik az
egész testébe, hogy azt hiszem, megállt a szíve. – Te szőke lettél.
– Ja, igen. – Félénken simítok az új
hajamba megint, amiről konkrétan teljesen elfeledkeztem abban a pillanatban,
ahogy felbukkant. Hirtelen talán kicsit be is pánikolok, mert lehet, nekem
egészen megtetszett, de mi van, ha neki nem fog.
– Olyan vagy, mint egy angyal.
– Angyal?
– Gyönyörű vagy. – Amíg én teljes zavarban
és talán vérvörös arccal tartom a tekintetét, ő elhűlve méreget azt sem tudva, hova
pakolja magát. – Most eléggé melegem lett – motyogja, ahogy az ablakhoz fordul,
letekeri, és megcsap az az esőillat, ami itt mellette az utolsó csókot juttatja
eszembe. – Hu. Mégis mit műveltek veled Szöulban?
– Zaklattak, amíg meg nem adtam magam.
– Oké, én határozottan kedvelem őket.
– Komolyan gyönyörű vagy. – Folytonos
szövegelés után vagy kőkemény két perces csend áll be, viszont amikor váratlanul
megint megszólal, ismét belefulladok a zavaromba. Ő meg csak engem néz, a
kormányt markolja úgy, hogy szinte belefehérednek az ujjai. – Mármint eddig is
az voltál, de most annyira ártatlan vagy. – Mély levegőt vesz, ahogy előre
fordul, a kuplungra teszi az egyik kezét olyan mereven, mintha fájna neki a
legkisebb mozdulat is. – Úristen. Mindegy.
– Pasi vagyok, nem helyes lehetnék
maximum?
– Az ember azt hinné, te mégis itt vagy.
Rohadtul mindenre rácáfolsz, ami eddig egyértelmű volt. – A fejét csóválja, a
száját rágja, az én arcom pedig újra és újra olyan meleg lesz, hogy nem tudok
hirtelen mit mondani. Miért mond nekem ilyeneket? Miért nem tudom normálisan
lereagálni? – Wheein volt?
– Ki más?
– Iszonyat jól áll. – Mintha egy félvigyor
csúszna az arcára, a száján szívja be a levegőt, és még csak véletlenül sem néz
rám, de azt elnézve, mennyire szétesettnek tűnik jelenleg, talán jobb is így. A
végén még villanyoszlopnak hajtunk. – Nem tudok betelni veled. Mondjuk eddig se
tudtam, csak most ez annyira... hirtelen... mindegy. Bassza meg. – Zavartan
bámul maga elé, már majdnem idiótán vigyorog, mintha nem tudná eldönteni, mihez
kezdjen magával. Most komolyan totál összezavartam Im Jaebumot? A puszta
jelenlétemmel? Ez nekem nagyon új. – Tényleg mindegy. Csak meglepődtem.
– Azt észrevettem. – Egy zavart mosoly
folyik szét az arcomon, és nem értem, honnan jön, de iszonyat önelégültség árad
szét az egész mellkasomban. Bármennyire fog fájni, meg kell majd köszönnöm
Wheeinnek, hogy rávett erre. – Féltem, hogy nagyon rosszul fog állni.
– Hát emiatt rohadtul nem kell aggódnod. –
A fejét csóválja, a torkát köszörüli, csak és kizárólag előre figyel. Feljebb
csúszik az ülésben, mintha nem tudna megmaradni egy helyen, de azt hiszem,
megértem. Én sem érzem teljesen nyugodtnak magam. – Szívritmuszavarom lesz tőled.
– Hülye. – Zsibbadó arccal bámulok le az
ölembe, viszont hirtelen felkapom a fejem, ahogy megáll alattunk az autó, a motor
leáll, a zene meghal. Csalódottan nézek ki az ablakon, és azt kívánom, bárcsak
mennénk még néhány kört a városban. – Megjöttünk?
– Úgy tűnik. – Hatalmasat nyel, végre vesz
annyi bátorságot, hogy ismét felém nézzen, és már egy fél tekintetéből tudom,
mire gondol, de most nem mondja ki.
Csak állunk egy helyen Jimék háza előtt a másik
szemébe nézve, azt sem tudva, hogyan kéne elindulni innen.
– Be kéne mennem. – Alig rezdül a szám, ahogy
beszélek, de még ez is felrobban kettőnk között a feszült levegőben. Fogalmam
sincs, mégis mi történik folyamatosan, de most, hogy tisztában vagyok a saját
érzéseimmel, képes lennék bele is fulladni. – Muszáj.
– Tudom.
– Tényleg muszáj.
– Tudom. – Sóhajtva válaszol, mégsem tud
egyikünk sem megmozdulni, mintha épp annyira nem akarna elengedni, mint én
bemenni nélküle. Kicsit mintha közelebb hajolna, már csak fél kézzel markolva a
kormányt, de nem ér hozzám.
– Holnap összefutunk? Persze tudod, csak ha
jó neked... – Annyira húznám az időt, már csaknem belekezdek egy halhatatlan
magyarázkodásba, de nem jutok vele messzire. Hirtelen előre mozdul, a számra
csókol, és hiába nem tart tovább egy fél másodpercnél, én mégis teljesen lebénulok
hagyva, hogy ez a durva csend megsüketítsen körülöttünk.
– Gyönyörű vagy – suttogja közvetlenül a
számba, majd olyan türelmetlenül mar rám, hogy hirtelen csak hangosan
nyögve tudok reagálni. A hajába túrok, próbálom minél közelebb húzni magamhoz,
de olyan, mintha semmi nem lenne elég.
Már az első mozdulatában annyi szenvedély van,
abban, ahogy a fejét oldalra biccentve szinte magába szippant, hogy puszta
hevességnél több még nem jön ki belőlem. Csak hallgatom, hogy csattan az öv a keze
alatt, ahogy megszabadul tőle, és már azt is elfelejtem, hol vagyunk, mikor lassan
felém emelkedik, és az ablaknak nyomva, az ajkamat szívva, harapva egyre többet
követel.
A keze a derekamra, a combomra csúszik, és
ahogy a haját marom minden egyes kisebb rezdülését utánozva, szinte szinkronban
nyögünk fel, és még az sem érdekel jelenleg, hogy akárki rajtakaphat, aki
elsétál az autó mellett.
Próbálok észnél lenni, legalább egy kicsit
megtartani önmagamból, viszont ahogy váratlanul leáll, majd iszonyat
lassúsággal csúszik át a nyelve a számba, és vált át durvából érzékivé, újra és
újra egyre inkább a testemnek simulva, végképp feladom.
Mintha egy kész örökkévalóság telne így
el, a pulóverét markolva húzom magamhoz közel, a nyakát, az arcát simogatom
egészen addig, amíg hátrébb nem húzódik tőlem. Nem lenne okom a hisztire,
hiszen még így is az arca az enyémen van, a szája szinte a sajátomon, mégis
többet akarok.
– Nem... nem jössz be?
– Szeretnéd? – A rekedt suttogásomat az
övé követi, amire már egy halvány hang sem jön ki a torkomon, csak idiótán bólogatok
teljesen meggyőződve arról, hogy ez a fiú minden egyes alkalommal kiöli az
összes józan gondolatot belőlem. – És Jimék?
– Elintézem.
– Oké. – Elmélyült hangon nyög a számba, a
lábamat, a csípőmet markolva, és ahogy a szemembe néz, látom, mennyire
folytatni akarja ott, ahol hirtelen abbahagyta, mégsem teszi. Csak liheg,
megáll, a számat, a szememet, az egész arcomat nézi a kivörösödött ajkát rágva,
és hiába zsibbad a testem tetőtől talpig, hiába nem tudok elég levegőt venni, mégis
azt akarom, hogy csinálja tovább. – Bent nehéz lesz.
– Tudom.
– Nehezebb, mint most. – Óvatosan
támaszkodik meg az egyik kezével az ablakon mellettem, és hiába nem magyarázza
túl, tökéletesen tisztában vagyok azzal, mire céloz. – Ott nem szabad ezt
csinálnunk.
– Miért?
– Hangos vagy, ami lehet, nekem túlságosan
is imponál, de ők nem nagyon lennének elragadtatva. Örülnél, ha úgy nyitnának
ránk, hogy a számba fulladsz? – Mély levegőt vesz, a szám sarkára csókol, de
innentől meg sem mozdul, csak hagyja, hogy a teljes súlya az ülésbe, az ajtóba
nyomjon. – Nem biztos, hogy jó vége lenne.
– És miután elaludtak? – Félénken kérdezek
totál felismerhetetlen hangon, ami megtör valamit a levegőben. Csak lassan
elmosolyodik, az oldalamat simogatva az arcomra, a nyakamba csókol, én pedig a
levegő után kapva bámulok magam elé nem értve azt, miért rázott meg az áram
ettől az egy mozdulatától.
– Utána azt csinálunk, amit akarsz.
2 megjegyzés
Mééléééy levegő... és kezdjük!
VálaszTörlésHát ez valmi elképesztően imádnivaló, édesen romantikus, és baromi szexi volt! Komolyan kettejüket egymásnak teremtették, valaki vágjon hozzájuk egy papot vagy én teszem meg! Összességében az elmaradt fejezetekről is csak annyi tudok írni, hogy imádtam! Mikor véééégre rájött, Youngjae, hogy szereti Jaebumot, komolyan rámjött a fangörcs. ^^
Az meg, ahogy ezt a részt befejezted........ KÉREM A FOLYTATÁST, LÉGYSZI NE KÍNOZZ!!! Hát mi ez a hirtelen jött önbizalom, kéremszépen, Youngjae.... ?! Mikor alszanak... Te kis huncut!
De aranyos vagy, hogy írtál, nagyon köszönöm ❤ Már kész a következő rész, szombaton felrakom, és szerintem fullasztóbb lett ennél is 😊 a papot meg meg majd fandomostul lerendezzük nekik😄
Törlés