Ikerláng - 30.

április 21, 2018

adom a hangulatot, skacok
//imádom ezt a nőt, bocsi//


– Youngjae, máris itthon vagy? – Jinah hangja meglepetten vágja félbe a zajos csendet, ahogy beteszem a lábam a nappaliba, amíg Jaebum épp a cipőjétől szabadul meg az előszobában. Egészen eddig még csak bele sem gondoltam, hogy esetleg Jimék kiakadnak rajtam, viszont most ahogy mind a ketten engem bámulnak a kanapéról, egy pillanatra megállok. – Minden rendben van? Ki van pirosodva az arcod.
– Csak meleg van kint. – Hatalmasat nyelve rántom a vállam, ők pedig eléggé értetlenül merednek rám tovább, hiszen zuhog kint az eső, és valószínűleg néztek már ki az ablakon az elmúlt öt percben. – Lenne egy kérdésem.
– Mondjad csak.
– Hát figyi... – Zavartan kapkodom a tekintetemet köztük, ugyanis a fejem még mindig nem jött ki abból a zsibbasztó állapotból, amit még az a tömény tesztoszteronbomba okozott az autóban pár perce. – Jaebum itt aludna, nem baj?
– N... nem. Mikor jön?
– Igazából már itt van – motyogom erőtlenül, amíg ők összenéznek, majd rám, viszont ahogy Jim a torkát köszörüli, már tudom, hogy nem fog fejre ejteni. Látom az arcukon, mennyire nem értik az egészet, mert talán fogalmuk sem volt arról, hogy ennyire jóba lettem a fiúkkal, mert hát túl sokat nem beszélgetek velük meglepő módon.
– Oké. Persze. – Jim épp olyan halkan válaszol, mint ahogy megremeg a lábam, amikor megérzem, hogy Jaebum megáll mögöttem valószínűleg már cipő nélkül, a táskámmal a vállán. – Rendben.
– Rendben – makogom hátra sem nézve, de még csak szükségem sincs rá, ugyanis érzem, hallom, ahogy Jaebum egyből követ, amint felindulok.
Talán Jinahékhoz vág egy vigyortól csöpögő köszönést, viszont még csak el sem jut a tudatomig, egyedül a szobámat látom magam előtt, ami alig van pár méterre tőlünk, ahogy felérünk a lépcsőn. Mély levegőt veszek, pár pillanattal később már a kilincset markolom, majd épphogy beteszem a lábam, egyből becsapódik utánunk az ajtó.
Jaebum egy laza mozdulattal dobja a fotelbe a táskámat, majd a csípőmet elkapva fordít maga felé és nyom úgy a falnak, hogy minden levegő kiszorul a tüdőmből. A számra hajol, az ajkamba harap, miközben a derekamat, az oldalamat marva taszít egyre inkább a hűvösnek magam mögött.
Halkan nyögve túrok egyből a hajába, épp úgy kapok utána, ahogy ő nyomul a testemnek, és megint egy izzó csókba ránt, amiből egyszerűen lehetetlen kijutni. Az egész olyan, mintha nem lenne elég valahányszor egymáshoz érünk, és teljesen egyértelmű, hogy még akkor is többet akarnék, ha egymásba olvadnánk.
– Alig tíz perce még arról volt szó, hogy nem szabad – nyöszörgöm Jaebum szájába alig érthetően, viszont ahogy türelmetlenül felmorran, tudom, hogy megértett.
– Nem érdekel.
– De te mondtad.
– Folyton kötekedsz. – Egy pillanatra megáll, az arcát az enyémnek dönti, újra és újra a számra csókol, és mikor már azt hiszem, előről kezdődik az egész, a nyakamba borul.
Vibráló szemekkel meredek a szobám másik végébe, miközben a haját, a vállát marom, hátha így megfeledkezem arról, mennyire remeg a lábam. Csak azt érzem, ahogy a nyelve, a fogai a bőrömön játszanak, és még azt is elfelejtem, hogyan kell levegőt venni.
Tudom, hogy ez még ma este megbélyegzi a vékony bőrömet, de csak az jár a fejemben, mennyire vágyom arra, hogy nyomot hagyjon a nyakamon, hogy akarom ezt talán jobban, mint eddig bármit az életben.
– Ne hagyd abba. – Csak egy halk sóhaj csúszik ki a torkomon, ahogy megáll, minden ujjával a húsomba váj, de fájdalom helyett csak azt az elviselhetetlen bizsergést érzem a fejemben. – Kérlek.
– Nem tudok majd leállni.
– Nem baj.
– De igen. – Halkan lihegve a nyakamba nyomja az arcát, egy fél nyögése eléri, hogy a kezem ellazuljon a hajában, és már csak épp annyira húzzam magamhoz, hogy levegőt kapjon. – Nem így akarom.
– Miért?
– Mert tökéletesnek kell lennie.
– Az lesz. – Egy hatalmasat nyelve hajolnék a szájára, ahogy felemeli a fejét, viszont még az utolsó előtti pillanatban megáll egy halvány puszinál. – Bármit csinálsz, az tökéletes lesz.
– Hangos lennél.
– Nem érdekel.
– De Jimék lent vannak. – Halkan fúj, a homloka az enyémnek dől, én pedig csak a lehunyt szemeit figyelem, ahogy az egész arca mozog, miközben beszél. – Már az is csoda, ha most nem kapnak rajta.
– De csendben leszek. Esküszöm.
– Youngjae. – Egy gyenge mosoly terül szét a száján, majd olyan szórakozottsággal néz a szemeimbe, hogy belém fagy a tiltakozásom. – Ez nagyjából a lehetetlennel egyenlő. Hidd el, ha rajtam múlik, sikítani fogsz. – Ahogy szétfolyik az arcán az az iszonyat perverz önelégültség, az enyém tűzforróra vált, és szinte látom magam kívülről, milyen vörös vagyok ismét. – Megint zavarban vagy.
– Mert ilyeneket mondasz. – Alig rezdül az arcom, ahogy ez erőtlenül esik ki a számon, ő pedig nem csinál mást, csak egy olyan érzelmes mosolyt húz magára, hogy egyszerre kettőt dobban a szívem.
Pillanatokig az arcomat, a szemeimet nézi, majd egy halk sóhajjal dől ismét a nyakamba, miközben mind a két karja a derekam köré ég. Hirtelen nem tudok mit kezdeni magammal, viszont ahogy ismét egy halvány csókot hagy maga után, szinte magamon kívül ölelem át a nyakát és olvadok össze a szikrákkal a levegőben.
– Youngjae?
– Igen?
– Azt hiszem, a pasid vagyok. – Halkan mormog a bőrömre, amíg én a felsőjébe markolva próbálok kezdeni valamit azzal a forró sokkal, ami a mellkasomra telepszik. Mintha megint kirántaná alólam a biztos talajt, egyszerűen nem tudok miben megkapaszkodni.
– Szerintem is.

***

– Mégis hova tűntél? – Épphogy fogadom Wheein hívását Skypeon, betölti a képernyőt az ideges arca, ahogy hitetlenül a kamerába hajol. – Felszívódtál.
– Neked is szia.
– Komolyan, egy napja mentél haza, de azóta egyszer sem válaszoltál Skypeon, még Facebookon sem írtál vissza, mégis mi a retek van veled? – Idegesen hadar, a hajába túr, mutogat, amíg előttem az elmúlt egy nap kavarog, amit Jaebummal töltöttem. Csak pár óra volt az egész, nem is értem, Wheein miért ilyen ideges. – Már a hajamat téptem, nem tudtam mire gondolni.
– Jesszusom, nyugi. Nincs semmi baj. Miért vagy ilyen ideges?
– Aggódtam, mert annyira magad alatt voltál, amíg Szöulban voltál, sírtál meg mit tudom én... Csak megijedtem. Nem sokára indulunk Japánba, nagyon sokáig nem tudunk majd beszélni. – A száját húzza, egy hatalmasat nyel, és egy egészen kicsit talán megenyhül a tekintete, ahogy kifújja magát. – De hova tűntél?
– Hát... Jaebummal voltam.
– Napi huszonnégyben? – A fejét csóválja, és hirtelen tudomást sem vesz arról, ahogy levigyorgok magam elé. Azt hiszem, ez az elmúlt pár órám felülmúlta az egész eddigi életemet. – A frászt hoztad rám. Legalább egy takarodj csicskát hozzám vághattál volna.
– Bocsánat. Csak Jaebum most ment el nem rég, és...
– Mégis mi az a vigyor az önelégült képeden? – Végül csak felsóhajt, magára kényszeríti a nyugodtságot, és már csak sértődötten méreget. Néha egészen kezelhetetlen, de ilyenkor próbálom arra fogni, hogy nőből van és ez náluk természetes. Azt hiszem. – Mi történt?
– Hát... Néhány dolog.
– Kifejtenéd, mielőtt hiperventillálok?
– Hülye. – Idiótán mosolyogva nézek az arcára, nem értem, mi az az eufórikus állapot, amibe beragadtam. Nem csináltunk mást, csak ültünk a szobámban egymás előtt, a lehalkított tévé, a halk zene mellett és csak beszélgettünk. – Mikor visszaértem Boryeongba, Jaebum értem jött az állomásra.
– Igen...?
– És történt néhány dolog.
– Mégpedig? – A homlokát ráncolva gyűri a haját a füle mögé, és hiába báml szinte már kínosan mereven, nem tudok megszólalni hirtelen. – Könyörgöm, ne kelljen kirugdosnom belőled a választ, mert nem bírom ezt a stresszhelyzetet.
– Részben összejöttünk.
– Mi a halál?! És ezt mégis miért nem mondtad el azonnal? – Egy pillanat alatt átváltozik az arca, a teljes döbbenettel küzd, és életében először nem tudja, mit mondjon. – Ez tuti, hogy a szőke hajad miatt történt.
– Nem vagy komplett.
– De akkor ti most komolyan együtt vagytok? Tök hivatalosan?
– Igen.
– El se hiszem. Azta. Most rá kell írnom, hogy megfenyegessem. – Hirtelen azt sem tudja, mit reagáljon, egyszerre mosolyog, mégis elveszve bámul maga elé, majd egy csapásra megtörik benne valami. Összevonja a szemöldökét, és olyan iszonyat kíváncsisággal mered az arcomba megint, hogy összemegyek belül. – Várj, mi az, hogy részben összejöttetek? Mi volt még?
– Mi... mi majdnem lefeküdtünk. Vagyis nem, vagy én... nem tudom. – A vállamat rántom, próbálok valami lazaságot erőltetni magamra, mégis egy merő görcs a gyomrom, és még ülve is megremeg a lábam magam alatt attól, ahogy eszembe jut a tegnap este. – A szándék tutira megvolt. Azt hiszem.
– A-azt hiszed? – Dadogva mered rám kikerekedett szemekkel, és ha nem lenne ilyen szar a felbontás, meg mernék esküdni rá, hogy teljesen elfehéredett az arca. – Miért mondasz ilyeneket? Be vagy állva?
– Nem, hülye.
– Ez most komoly? És... te benne lettél volna? – Szinte félénken kérdez, ami a személyiségével több pontban is ütközik, de nem akadok fent rajta. Inkább most kapjon sokkot, hogy tudjak mentőt hívni, ha leáll a szíve.
– Kettőnk közül ő volt az, aki leállított.
– Mi. – A homlokához nyúl, értetlenül bámul maga elé hatalmas szemekkel, amíg én belül újra és újra felmelegszem. – Ez mégis hogy történt? És hol?
– Jimék felett egyenesen a szobámban. Egy kicsit összemelegedtünk az autóban, én behívtam, és... Mindegy. Itt aludt.
– Csak aludt?
– Igen, Wheein. – A szemeimet forgatom, mégis eleresztek egy halvány mosolyt már csak a gondolatra, hogy reggel megint úgy keltem fel, hogy Jaebum félig agyonnyomott. – Ne nézz így, nem történt semmi azon kívül, hogy kiszívta a nyakamat, úgyhogy valószínűleg az iskolában is sálat fogok hordani.
– Nem mondod. Muti már. – Ahogy ő közelebb hajol a laptopjához, én úgy veszek egy nagy levegőt, majd épphogy elhúzom a nyakamtól a pulóveremet, Wheein arca lefagy. Igaz, még nem néztem tükörbe, de sejtem, hogy nézek ki. – Azt a rohadt, biztos nem agyonvertek? Ez a Jaebum gyerek nem szarozik. – Nagyokat pislogva méreget, és látom, ahogy szóra nyitja a száját megint, viszont ahogy rezegni kezd a telefon a zsebemben, én pedig élből érte nyúlok, inkább csendben marad. – Mi az?
– Basszus, anya hív.
– Komolyan? Mire vársz, vedd már fel.
– De már egy hónapja nem keresett. Mégis mit mondjak neki? – Épp olyan döbbenet jön rám, mint rá, ugyanis egy ideje már gondolatban sem voltak meg a szüleim, olyan rég kerestek. – Ah, jesszus.
– Szia. – Épphogy döntök, és a fülemhez emelem a telefonomat, anya mosolygós hangja fogad, de nem nagyon tudom viszonozni. – Hogy vagy, Youngjae? Nem beszéltünk pár napja.
– Hete. Egy hónapja. – A szemöldökömet felvonva meredek magam elé, majd beáll a csend, ahogy nem reagál erre, és már eldönteni sem tudom, vajon mire gondolhat. – Minden okés.
– Értem. – Ennyit mormog el, ahogy vissza se kérdezek, velük mi van, csak várom a pillanatot, hogy elköszönjön. Azt hiszem, eddig most érzem a legkellemetlenebbül magam attól, hogy beszélnem kell vele, pedig alig hangzott el három mondat. – Emlékszel, mikor múltkor megemlítettem, hogy talán tovább maradnánk apáddal?
– Igen?
– Az egy kicsit eltolódott még.
– Mégis mennyivel? – Kissé türelmetlenül kérdezek vissza, és talán ez a hirtelen indulat a hangomban nem nagyon hagyja szóhoz jutni. Beáll a csend megint, hallom, ahogy a levegőt veszi, de ezen kívül semmi életjelet nem ad. – Anya?
– Még nem tudjuk pontosan, de majd szólok, ha van valami friss infó, oké?
– De nagyjából mennyi időre gondoljak?
– Még nem tudom, Youngjae. – Megint elhagyja a becézgetésemet, szigorúan a nevemen hív, úgyhogy teljesen egyértelmű, hogy talán még a leghalványabb vágy sincsen meg benne, hogy egyáltalán hazajöjjön. Jimnek komolyan igaza lett volna? – Talán pár hét. Hónap.

You Might Also Like

2 megjegyzés

  1. Ejj Jebum, nemhogy elmentél volna a piacra, kikunyeráltad volna Bözsi néni felesleges tojástartóit, és megodódott volna a hangszigetelés. ^^
    Youngjae nagyon kis kanos, egyem meg, azért remélem lesz alkalmuk összebújni *-*

    Anyuci meg apuci nekem egyre gyanúsabbak... Valmi gebasz van velük, érzem.

    Köszi a részt! Imádtam, alig várom a folytatást! *^*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Minel hamarabb hozom, nagyon köszönöm, hogy írtál 😄

      Törlés

Rendszeres olvasók

Kiemelt bejegyzés

Úgy érzem, én is meghaltam