Ikerláng - 30.
április 21, 2018
adom a hangulatot, skacok
//imádom ezt a nőt, bocsi//
– Youngjae, máris itthon vagy? – Jinah
hangja meglepetten vágja félbe a zajos csendet, ahogy beteszem a lábam a
nappaliba, amíg Jaebum épp a cipőjétől szabadul meg az előszobában. Egészen
eddig még csak bele sem gondoltam, hogy esetleg Jimék kiakadnak rajtam, viszont
most ahogy mind a ketten engem bámulnak a kanapéról, egy pillanatra megállok. –
Minden rendben van? Ki van pirosodva az arcod.
– Csak meleg van kint. – Hatalmasat nyelve
rántom a vállam, ők pedig eléggé értetlenül merednek rám tovább, hiszen zuhog
kint az eső, és valószínűleg néztek már ki az ablakon az elmúlt öt percben. –
Lenne egy kérdésem.
– Mondjad csak.
– Hát figyi... – Zavartan kapkodom a
tekintetemet köztük, ugyanis a fejem még mindig nem jött ki abból a zsibbasztó
állapotból, amit még az a tömény tesztoszteronbomba okozott az autóban pár
perce. – Jaebum itt aludna, nem baj?
– N... nem. Mikor jön?
– Igazából már itt van – motyogom
erőtlenül, amíg ők összenéznek, majd rám, viszont ahogy Jim a torkát köszörüli,
már tudom, hogy nem fog fejre ejteni. Látom az arcukon, mennyire nem értik az
egészet, mert talán fogalmuk sem volt arról, hogy ennyire jóba lettem a
fiúkkal, mert hát túl sokat nem beszélgetek velük meglepő módon.
– Oké. Persze. – Jim épp olyan halkan
válaszol, mint ahogy megremeg a lábam, amikor megérzem, hogy Jaebum megáll
mögöttem valószínűleg már cipő nélkül, a táskámmal a vállán. – Rendben.
– Rendben – makogom hátra sem nézve, de
még csak szükségem sincs rá, ugyanis érzem, hallom, ahogy Jaebum egyből követ,
amint felindulok.
Talán Jinahékhoz vág egy vigyortól csöpögő
köszönést, viszont még csak el sem jut a tudatomig, egyedül a szobámat látom
magam előtt, ami alig van pár méterre tőlünk, ahogy felérünk a lépcsőn. Mély
levegőt veszek, pár pillanattal később már a kilincset markolom, majd épphogy
beteszem a lábam, egyből becsapódik utánunk az ajtó.
Jaebum egy laza mozdulattal dobja a
fotelbe a táskámat, majd a csípőmet elkapva fordít maga felé és nyom úgy a
falnak, hogy minden levegő kiszorul a tüdőmből. A számra hajol, az ajkamba
harap, miközben a derekamat, az oldalamat marva taszít egyre inkább a hűvösnek
magam mögött.
Halkan nyögve túrok egyből a hajába, épp
úgy kapok utána, ahogy ő nyomul a testemnek, és megint egy izzó csókba ránt,
amiből egyszerűen lehetetlen kijutni. Az egész olyan, mintha nem lenne elég
valahányszor egymáshoz érünk, és teljesen egyértelmű, hogy még akkor is többet
akarnék, ha egymásba olvadnánk.
– Alig tíz perce még arról volt szó, hogy
nem szabad – nyöszörgöm Jaebum szájába alig érthetően, viszont ahogy
türelmetlenül felmorran, tudom, hogy megértett.
– Nem érdekel.
– De te mondtad.
– Folyton kötekedsz. – Egy pillanatra
megáll, az arcát az enyémnek dönti, újra és újra a számra csókol, és mikor már
azt hiszem, előről kezdődik az egész, a nyakamba borul.
Vibráló szemekkel meredek a szobám másik
végébe, miközben a haját, a vállát marom, hátha így megfeledkezem arról,
mennyire remeg a lábam. Csak azt érzem, ahogy a nyelve, a fogai a bőrömön
játszanak, és még azt is elfelejtem, hogyan kell levegőt venni.
Tudom, hogy ez még ma este megbélyegzi a
vékony bőrömet, de csak az jár a fejemben, mennyire vágyom arra, hogy nyomot
hagyjon a nyakamon, hogy akarom ezt talán jobban, mint eddig bármit az életben.
– Ne hagyd abba. – Csak egy halk sóhaj
csúszik ki a torkomon, ahogy megáll, minden ujjával a húsomba váj, de fájdalom
helyett csak azt az elviselhetetlen bizsergést érzem a fejemben. – Kérlek.
– Nem tudok majd leállni.
– Nem baj.
– De igen. – Halkan lihegve a nyakamba
nyomja az arcát, egy fél nyögése eléri, hogy a kezem ellazuljon a hajában, és
már csak épp annyira húzzam magamhoz, hogy levegőt kapjon. – Nem így akarom.
– Miért?
– Mert tökéletesnek kell lennie.
– Az lesz. – Egy hatalmasat nyelve
hajolnék a szájára, ahogy felemeli a fejét, viszont még az utolsó előtti pillanatban
megáll egy halvány puszinál. – Bármit csinálsz, az tökéletes lesz.
– Hangos lennél.
– Nem érdekel.
– De Jimék lent vannak. – Halkan fúj, a
homloka az enyémnek dől, én pedig csak a lehunyt szemeit figyelem, ahogy az
egész arca mozog, miközben beszél. – Már az is csoda, ha most nem kapnak rajta.
– De csendben leszek. Esküszöm.
– Youngjae. – Egy gyenge mosoly terül szét
a száján, majd olyan szórakozottsággal néz a szemeimbe, hogy belém fagy a
tiltakozásom. – Ez nagyjából a lehetetlennel egyenlő. Hidd el, ha rajtam múlik,
sikítani fogsz. – Ahogy szétfolyik az arcán az az iszonyat perverz
önelégültség, az enyém tűzforróra vált, és szinte látom magam kívülről, milyen
vörös vagyok ismét. – Megint zavarban vagy.
– Mert ilyeneket mondasz. – Alig rezdül az
arcom, ahogy ez erőtlenül esik ki a számon, ő pedig nem csinál mást, csak egy
olyan érzelmes mosolyt húz magára, hogy egyszerre kettőt dobban a szívem.
Pillanatokig az arcomat, a szemeimet nézi,
majd egy halk sóhajjal dől ismét a nyakamba, miközben mind a két karja a
derekam köré ég. Hirtelen nem tudok mit kezdeni magammal, viszont ahogy ismét
egy halvány csókot hagy maga után, szinte magamon kívül ölelem át a nyakát és
olvadok össze a szikrákkal a levegőben.
– Youngjae?
– Igen?
– Azt hiszem, a pasid vagyok. – Halkan
mormog a bőrömre, amíg én a felsőjébe markolva próbálok kezdeni valamit azzal a
forró sokkal, ami a mellkasomra telepszik. Mintha megint kirántaná alólam a
biztos talajt, egyszerűen nem tudok miben megkapaszkodni.
– Szerintem is.
***
– Mégis hova tűntél? – Épphogy fogadom Wheein
hívását Skypeon, betölti a képernyőt az ideges arca, ahogy hitetlenül a
kamerába hajol. – Felszívódtál.
– Neked is szia.
– Komolyan, egy napja mentél haza, de
azóta egyszer sem válaszoltál Skypeon, még Facebookon sem írtál vissza, mégis
mi a retek van veled? – Idegesen hadar, a hajába túr, mutogat, amíg előttem az elmúlt
egy nap kavarog, amit Jaebummal töltöttem. Csak pár óra volt az egész, nem is
értem, Wheein miért ilyen ideges. – Már a hajamat téptem, nem tudtam mire
gondolni.
– Jesszusom, nyugi. Nincs semmi baj. Miért
vagy ilyen ideges?
– Aggódtam, mert annyira magad alatt
voltál, amíg Szöulban voltál, sírtál meg mit tudom én... Csak megijedtem. Nem sokára indulunk Japánba, nagyon sokáig nem tudunk majd beszélni. – A
száját húzza, egy hatalmasat nyel, és egy egészen kicsit talán megenyhül a
tekintete, ahogy kifújja magát. – De hova tűntél?
– Hát... Jaebummal voltam.
– Napi huszonnégyben? – A fejét csóválja,
és hirtelen tudomást sem vesz arról, ahogy levigyorgok magam elé. Azt hiszem,
ez az elmúlt pár órám felülmúlta az egész eddigi életemet. – A frászt hoztad
rám. Legalább egy takarodj csicskát hozzám vághattál volna.
– Bocsánat. Csak Jaebum most ment el nem
rég, és...
– Mégis mi az a vigyor az önelégült
képeden? – Végül csak felsóhajt, magára kényszeríti a nyugodtságot, és már csak
sértődötten méreget. Néha egészen kezelhetetlen, de ilyenkor próbálom arra
fogni, hogy nőből van és ez náluk természetes. Azt hiszem. – Mi történt?
– Hát... Néhány dolog.
– Kifejtenéd, mielőtt hiperventillálok?
– Hülye. – Idiótán mosolyogva nézek az
arcára, nem értem, mi az az eufórikus állapot, amibe beragadtam. Nem csináltunk
mást, csak ültünk a szobámban egymás előtt, a lehalkított tévé, a halk zene mellett
és csak beszélgettünk. – Mikor visszaértem Boryeongba, Jaebum értem jött az
állomásra.
– Igen...?
– És történt néhány dolog.
– Mégpedig? – A homlokát ráncolva gyűri a
haját a füle mögé, és hiába báml szinte már kínosan mereven, nem tudok
megszólalni hirtelen. – Könyörgöm, ne kelljen kirugdosnom belőled a választ,
mert nem bírom ezt a stresszhelyzetet.
– Részben összejöttünk.
– Mi a halál?! És ezt mégis miért nem
mondtad el azonnal? – Egy pillanat alatt átváltozik az arca, a teljes döbbenettel
küzd, és életében először nem tudja, mit mondjon. – Ez tuti, hogy a szőke hajad
miatt történt.
– Nem vagy komplett.
– De akkor ti most komolyan együtt vagytok?
Tök hivatalosan?
– Igen.
– El se hiszem. Azta. Most rá kell írnom, hogy
megfenyegessem. – Hirtelen azt sem tudja, mit reagáljon, egyszerre mosolyog,
mégis elveszve bámul maga elé, majd egy csapásra megtörik benne valami. Összevonja
a szemöldökét, és olyan iszonyat kíváncsisággal mered az arcomba megint, hogy
összemegyek belül. – Várj, mi az, hogy részben összejöttetek? Mi volt még?
– Mi... mi majdnem lefeküdtünk. Vagyis
nem, vagy én... nem tudom. – A vállamat rántom, próbálok valami lazaságot
erőltetni magamra, mégis egy merő görcs a gyomrom, és még ülve is megremeg a
lábam magam alatt attól, ahogy eszembe jut a tegnap este. – A szándék tutira
megvolt. Azt hiszem.
– A-azt hiszed? – Dadogva mered rám
kikerekedett szemekkel, és ha nem lenne ilyen szar a felbontás, meg mernék
esküdni rá, hogy teljesen elfehéredett az arca. – Miért mondasz ilyeneket? Be
vagy állva?
– Nem, hülye.
– Ez most komoly? És... te benne lettél volna?
– Szinte félénken kérdez, ami a személyiségével több pontban is ütközik, de nem
akadok fent rajta. Inkább most kapjon sokkot, hogy tudjak mentőt hívni, ha
leáll a szíve.
– Kettőnk közül ő volt az, aki leállított.
– Mi. – A homlokához nyúl, értetlenül
bámul maga elé hatalmas szemekkel, amíg én belül újra és újra felmelegszem. – Ez
mégis hogy történt? És hol?
– Jimék felett egyenesen a szobámban. Egy
kicsit összemelegedtünk az autóban, én behívtam, és... Mindegy. Itt aludt.
– Csak aludt?
– Igen, Wheein. – A szemeimet forgatom, mégis
eleresztek egy halvány mosolyt már csak a gondolatra, hogy reggel megint úgy keltem
fel, hogy Jaebum félig agyonnyomott. – Ne nézz így, nem történt semmi azon
kívül, hogy kiszívta a nyakamat, úgyhogy valószínűleg az iskolában is sálat fogok
hordani.
– Nem mondod. Muti már. – Ahogy ő közelebb
hajol a laptopjához, én úgy veszek egy nagy levegőt, majd épphogy elhúzom a
nyakamtól a pulóveremet, Wheein arca lefagy. Igaz, még nem néztem tükörbe, de
sejtem, hogy nézek ki. – Azt a rohadt, biztos nem agyonvertek? Ez a Jaebum
gyerek nem szarozik. – Nagyokat pislogva méreget, és látom, ahogy szóra nyitja
a száját megint, viszont ahogy rezegni kezd a telefon a zsebemben, én pedig
élből érte nyúlok, inkább csendben marad. – Mi az?
– Basszus, anya hív.
– Komolyan? Mire vársz, vedd már fel.
– De már egy hónapja nem keresett. Mégis
mit mondjak neki? – Épp olyan döbbenet jön rám, mint rá, ugyanis egy ideje már gondolatban
sem voltak meg a szüleim, olyan rég kerestek. – Ah, jesszus.
– Szia. – Épphogy döntök, és a fülemhez
emelem a telefonomat, anya mosolygós hangja fogad, de nem nagyon tudom
viszonozni. – Hogy vagy, Youngjae? Nem beszéltünk pár napja.
– Hete. Egy hónapja. – A szemöldökömet
felvonva meredek magam elé, majd beáll a csend, ahogy nem reagál erre, és már
eldönteni sem tudom, vajon mire gondolhat. – Minden okés.
– Értem. – Ennyit mormog el, ahogy vissza
se kérdezek, velük mi van, csak várom a pillanatot, hogy elköszönjön. Azt
hiszem, eddig most érzem a legkellemetlenebbül magam attól, hogy beszélnem kell
vele, pedig alig hangzott el három mondat. – Emlékszel, mikor múltkor megemlítettem,
hogy talán tovább maradnánk apáddal?
– Igen?
– Az egy kicsit eltolódott még.
– Mégis mennyivel? – Kissé türelmetlenül
kérdezek vissza, és talán ez a hirtelen indulat a hangomban nem nagyon hagyja
szóhoz jutni. Beáll a csend megint, hallom, ahogy a levegőt veszi, de ezen
kívül semmi életjelet nem ad. – Anya?
– Még nem tudjuk pontosan, de majd szólok,
ha van valami friss infó, oké?
– De nagyjából mennyi időre gondoljak?
– Még nem tudom, Youngjae. – Megint elhagyja
a becézgetésemet, szigorúan a nevemen hív, úgyhogy teljesen egyértelmű, hogy
talán még a leghalványabb vágy sincsen meg benne, hogy egyáltalán hazajöjjön. Jimnek
komolyan igaza lett volna? – Talán pár hét. Hónap.
2 megjegyzés
Ejj Jebum, nemhogy elmentél volna a piacra, kikunyeráltad volna Bözsi néni felesleges tojástartóit, és megodódott volna a hangszigetelés. ^^
VálaszTörlésYoungjae nagyon kis kanos, egyem meg, azért remélem lesz alkalmuk összebújni *-*
Anyuci meg apuci nekem egyre gyanúsabbak... Valmi gebasz van velük, érzem.
Köszi a részt! Imádtam, alig várom a folytatást! *^*
Minel hamarabb hozom, nagyon köszönöm, hogy írtál 😄
Törlés