Ikerláng - 31.
április 27, 2018
Itt a szünet utáni első nap, az érettségi
előtti utolsó két hónap, én meg talán jobban izgulok az egész miatt, mint kéne. Nem
értem, miért félek, rengeteget tanultam, jó eredményeim vannak, bár...
Belegondolva lehet, hogy csak a szüleim miatt van görcsben a gyomrom.
Ha leérettségiztem, fogalmam sincs, hogyan
tovább, hogy hazamehetek-e, vagy itt kell maradnom, hogy mi lesz Wheeinékkel,
Jaebummal. Nem akarok egyikőjüktől sem elszakadni, azt hiszem, minél hamarabb
kéne beszélnem erről mindenkivel, hogy legalább egy kicsit megnyugodjak.
– Ezt nem hiszem el! Youngjae-sshi! –
Sojung hangját hallva felkapom a fejem a cuccaimból, elengedve az előbbi
gondolataimat, majd csak azt veszem észre, ahogy a tömegeken átrontva a sállal
takart nyakamba ugrik. Az a rengeteg ember, aki a folyosókon flangál, mind
idebámul, és hirtelen nem is tudom, melyik zavar jobban. – Nem akarom elhinni.
– Mi történt?
– Mi az, hogy mi? Nem hallottad? –
Fellelkesülve lép hátrébb, kissé meglepetten méregeti a szőke hajamat, amíg én
állok egy helyen, mint minden egyes alkalommal, valahányszor rám erőszakolja
magát. Jesszusom, miért nem tudom ezt kezelni? – Megnyertük.
– Mit?
– Hát az irodalomversenyt!
– Oh, csúcs – mondom egy halvány
mosollyal, ahogy a szekrényem felé fordulok vissza, majd csak azt érzem, ahogy
alig, de megpaskolja a vállamat.
– Ennyi? Csúcs? Lenyomtuk a legjobb
középiskolákat a városban.
– Gondoltam, ha már megnyertük. – A
homlokomat ráncolva nyúlok a könyveimért, ugyanis inkább kiveszek most mindent,
mivel nem akarok visszajönni ide minden létező szünetben. – És ez ekkora szám?
– Komolyan nem érted? A zsűri ajánlólevelet
is írhat nekünk az egyetemekre. Ez eszméletlen. – Hüledezve mered maga elé,
vigyorogva bámul fel megint az arcomba, majd egy iszonyat lelkes mozdulattal
öleli át ismét a nyakamat. – Ez annyira jó!
– Beszállhatok én is? – Ahogy felcseng
mellettünk az az ismerős hang, én szinte elrebbenek Sojung közeléből, és
pánikba esve bámulom Jaebumot, aki rendesen megöli ezt a kicsi lányt előttünk a
puszta tekintetével. – Vagy mondjuk te állj hátrébb.
– Mi bajod, JB? – Sojung eltorzult arccal
méri végig a barátomat, akit két napja láttam utoljára, és most jelenleg nem
tudok betelni vele. Mégis érzem azt a kis félelmet, hogy talán jelenetet fog
rendezni, bár hogy őszinte legyek, lehet, előbb nézném ki magamból a dolgot. –
Épp beszélgettünk.
– Az arcába másztál.
– És mi közöd ehhez?
– Amúgy én is itt vagyok. – Ahogy Sojung
értetlen undorral mered Jaebumra, ő pedig dühvel méregeti az alig százötvenöt
centis lányt, csak ennyit tudok kiszedni magamból. – Oké, szerintem menjünk
órára. – A torkomat köszörülve húzom arrébb Jaebumot, és még egy utolsó
pillantást elejtek Sojung felé egy halk köszönéssel. Egy laza
mozdulattal csapom be a szekrényem ajtaját, elindulok azt sem tudom, merre, csak az a lényeg, hogy el onnan. –
Ez mégis mi volt? Tiszta feszület vagy.
– Nem tetszik, ahogy rád mászik. – Jaebum halkan
morog vissza, ahogy tartja a tempómat, a háta mögé néz, és még ahhoz is kell
pár pillanat, hogy ne minket bámuljon a fél folyosó. – Te meg adod alá a lovat.
– Miről beszélsz?
– Hagyod, hogy rád másszon.
– Féltékeny vagy?
– Mi? – A száját felhúzva fordul felém, de
alig tudok arra a felháborodásra figyelni az arcán, hiszen minden egyes
lépésnél a karomhoz simul az övé, és még csak a motiváció sincs meg bennem,
hogy arrébb húzódjak. – Mégis miért lennék?
– Mert az előbb vágtad át majdnem a
torkát.
– Nem vagyok.
– Oké, persze. – Egy undorítóan szemét
mosolyt engedek el, amit esküszöm, annyira el akarok tűntetni, de nem megy.
Csak bámulok magam elé elengedve azt, hogy amúgy angolra kéne sietnem, viszont
jelenleg jobban érdekel, hogy végre megint mellettem van erre a pár percre. –
És kerestél is engem, vagy csak berögzülten kiszúrtad, hogy a pasidat
molesztálják a félig nyitott szekrénye előtt?
– A pasimat? – Megrebben az arca, hirtelen
nem tudja, mit mondjon vagy reagáljon erre, végül csak zavartan mosolyogva
bámul a folyosó végébe, totál elfelejti azt is, ami két perce történt. –
Kerestelek. Gondoltam, elmehetnénk pénteken valahova.
– És hova? Megint tönkreteszünk egy pubot
a belvárosban? Lassan már nem lesz olyan hely, ahová beülhetnénk, mert
Jacksonnal mindenhol megjegyezték már az arcotokat.
– Oh. – Egy pillanatra megáll, majd a
száját beharapva néz felém, és ahogy találkozik a tekintetünk, felizzik a
levegő a tüdőmben. – Én igazából arra gondoltam, hogy ketten. Mi. Tudod.
– Várj, mármint... most randira hívsz?
– Igen. Úgy tűnik. – Egy laza mosollyal
torpan meg, majd a falra könyökölve a hajába túr, és épp úgy méregeti az
arcomat, hogy belül egy kész káosz vagyok miatta. – Benne lennél?
– Most összezavarodtam. Nem azelőtt szokás
randira hívni azt, aki bejön, mielőtt tudod, összejöttök?
– Aki bejön? Azt hiszem, azon már egy
kicsit túlvagyunk. Vagyis inkább eléggé. – A szemöldökét felvonva mered az
arcomba, amíg én csak állok kővé dermedve, a táskámat szorongatva csak azért
imádkozva, hogy becsöngessenek.
Nehéz távol maradni tőle, és még csak
fogalmam sincs, mi történne, ha egyszer nem venném észre, hogy közeledek felé.
Talán mindenki ki lenne akadva ebben a rohadt iskolában, ha megtudnánk, mi van
köztünk, úgy bánnának velem, ahogy Jaebumot bántották anno, azt meg szerintem
egyikünk sem akarná.
– Oké, és mit terveztél?
– Még nem tudom. Csak gyere el. – A
tekintete végigszalad az arcomon, félrenéz, majd a száján szívja be a levegőt,
én pedig tisztában vagyok azzal, hogy ilyenkor mi jár a fejében. – Könyörgök
is, ha kell.
– Vegyél rá.
– Ez így nem fair. – Az egész arca mozog,
ahogy beszél, és még csak meg sem rezzen, ahogy már magamon kívül hajolok
közelebb az arcához. – Kirúgnának, ha most megpróbálnám.
– Megérné. – A számat beharapva figyelem,
ahogy küzd magával, egy fájdalmasan őszinte mosolyt engedek el már a
gondolatra, hogy komolyan ilyen hatással vagyok rá. – Már hiányzik.
– Hogy megcsókoljalak? – Halkan kérdez
vissza annak ellenére is, hogy lassan már senki nincsen a több méteres
körzetünkben, én pedig még mindig gusztustalanul zavarba tudok jönni miatta. – Nem
vagy vele egyedül. De itt nem lehet, még Jacksonék sem tudnak rólunk, és nem
így akarom a tudtukra adni.
– Mármint hogy?
– Botránnyal. Ha itt bárki megtudná, hogy
együtt vagyunk, kétszer megvernének hazafelé csak a buszon. – A tekintete
végigszalad a sállal takart nyakamon, amit eddig mindenki szuggerált ma, de még
senki nem kérdezett rá. Látom a szemén, hogy tetszik neki, mert miatta kell
takargatnom magam, bár mondjuk én sem húzom a számat miatta. – Majd a
kaputokban a szádba fulladok.
– Az nagyon jó lenne.
– Youngjae. – Egy feszült mosollyal néz le
kettőnk közé, majd fel az arcomra, és ahogy ökölbe szorítja a kezét, hátrál,
félig a haját túrja, szinte már én érzem azt az iszonyat dilemmát benne, mert
nem tudja, mit csináljon. – Nálam is aludhatnál.
– Mármint ma?
– Pénteken. – Oldalra biccentett fejjel
figyel, ahogy egyik lábamról a másikra állok, mert jelenleg eléggé hadilábon
állok ezzel a témával tekintve azt, hogy múltkor nem sok választott el attól,
hogy elveszítsem a fejemet. – Jimék elengednének?
– Nem érdekel. Ha nem, akkor is megyek,
úgyhogy ők nem tesznek sokat hozzá.
***
Halkan dúdolva pakolom a cuccaimat az
íróasztalomon, miközben azt várom, hogy Wheein hívjon Skypeon, de az elmúlt fél
órában semmi nem történt. Már lassan este kilenc, ami tőle túl szokatlan, mert
ilyenkor már háromszor beszélünk egymással, de ma még nem adott életjelet, csak
Messengeren.
A számat húzom, az asztalomra könyökölök, a
szék nyikorog alattam, és már ráveszem magam, hogy én keressem őt vagy
hatodjára, megállok. Kopognak az ajtómon, én pedig teljesen összezavarodom,
mert ide nem nagyon szokták betenni a lábukat.
– Igen?
– Beszélhetnénk?
– Persze. – A homlokomat ráncolva meredek
magam mögé egyenesen Jimre, aki a torkát köszörülve jön beljebb, amíg én
lassan, tartva a távolságot felkelek a székből. – Mondjad.
– Beszéltél anyáddal?
– Igen.
– Oké. – A torkát köszörüli, látom az
arcán, mennyire elveszett, de tudom, hogy most nem miattam. – És mit mondtál
neki?
– Mire gondolsz?
– Felhívott ma, és nem volt túl boldog. –
Az ajtófélfának dől, egy nagyobbat nyelve a tarkójára simít, és jelenleg
mindenhova néz, csak rám nem. Nem értem, ha ennyire kínosnak érzi a helyzetet,
egyáltalán miért jön ide? – Azt mondta, soha nem keresed.
– Egy, erre miért pont nálad panaszkodik,
miközben itt vagyok én is, kettő, ezt úgy mondja, mintha ő megemelte volna a
telefont az elmúlt egy hónapban. – A szemöldökömet felvonva méregetem a
nagybátyámat, aki látszólag azt sem tudja, merre van arccal, csak áll
tanácstalanul, nem értve azt, ezt miért neki kell leharcolnia velem. – A
születésnapomkor hívott utoljára, utána én kerestem, de nem válaszolt.
Gondoltam, nem kíváncsi rám.
– Értem. – A szemöldökét felvonva néz le a
lábára, egy olyan szemét, halvány vigyort enged el, hogy egy pillanat alatt
felhúz vele.
– Most minek örülsz?
– Semminek.
– Inkább menj ki innen. – Fintorogva
fordulok az asztalom felé, de még úgy sem takarodik ki innen, hogy hátat
fordítottam neki. – Fáradt vagyok.
– Én csak mondani akartam, hogy néha
kereshetnéd őket. Mégis csak a szüleid.
– Jó, kösz, most már kimehetsz.
– Komolyan mondtam.
– De nem érdekelsz. Semmi közöd ehhez. –
Szinte felvillan a szemem, ahogy felé kapom a fejem, próbálom legyűrni a
gyűlöletet magamban, ami még csak azt sem tudom, mitől ilyen erős. – Az én szüleim,
ahogy te mondtad, vagyis az én dolgom.
– De miért olyan nehéz felhívni? Két
percet beszélni velük?
– Nem tudom, ezt mondjuk megkérdezhetnéd
az apámtól, aki egyszersem keresett, mióta eljöttem otthonról. – Az akaratomon
kívül emelem fel a hangom, értetlenül állok az indulat előtt, ami itt van
bennem, ami annyira ki akar jönni, de tudom, hogy nem kéne. Mégis mióta van
bennem ekkora düh ezzel az egésszel kapcsolatban? – Csak menj ki.
– Még egy SMS-t sem írt?
– Nem, de ehhez semmi közöd. –
Összeszorított fogakkal állok, azt figyelem a vállam felett, ahogy ő összezavarodott
arccal mered mindenhova a szobám padlóján, mintha most valami újat hallott
volna. – Mindegy.
– És emiatt miért velem vagy ilyen
ingerült?
– Mert látszólag rohadtul élvezed a nyomoromat,
meg kedvem sincs erről beszélni, de nem érted meg. Csak menj már innen.
4 megjegyzés
Annyira aranyosak együtt!
VálaszTörlés*--*Egyszerűen nem tud elég lenni, pedig mindig várok, hogy két rész megjelenjen, csak akkor olvasom el.
Amúgy valami nagyon nem stimmel Youngjae szüleivel, de még nem jöttem rá. És valószínűleg nem is fogok.
Nagyon várom a folytatást! ^-^
Következő alkalommal legalább két résszel készülök majd, és szépen lassan mindenre rájöttök majd😄 Köszönöm, hogy írtál💚
TörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésSzia, most nagyon aranyos voltál😄 Szerintem ötvenedik részig meg sem állok, bár még utána is lesz egy csomó ötletem, úgyhogy sokáig fogom húzni szerintem🤔 Igen, tervezek bele +18-at, azt a részt már előre megírtam😃 én nem írok sad endet, mert képtelen vagyok rá, úgyhogy mindenképp boldog vége lesz😂 Köszönöm, hogy írtál, nagyon aranyos vagy❤💚
Törlés