Ikerláng - 32.
április 30, 2018
Nem tudom, hogy csináltam, de sikerült
rávennem a történelemtanáromat, hogy kiengedjen mosdóba, és most a kihalt
folyosókat koptatom egyenesen vissza a terembe. Halkan dúdolok már úgy, hogy
szinte fel sem tűnik, és a hétvége kattog előttem, hogy komolyan randizni fogok
Jaebummal.
Ráadásul még csak fogalmam sincs, miért
izgulok ennyire, mivel basszus, ennél komolyabb is történt már köztünk. Talán
végre magamra kéne erőltetnem, hogy ne folyton rágondoljak.
– Hé... Youngjae! Várjon. – Ahogy egy
ismerős, rekedt hang felszántja az üres folyosót, megtorpanok a kellős közepén,
amíg a magyartanárom szinte futóléptekben indul el felém. Hirtelen megáll benne
az élet, ahogy elém ér, csak a mappáit szorongatja, miközben azon agyal, mit is
akart mondani.
– Igazából órára kéne sietnem, csak
mosdóba...
– Nem baj, kérem. Csak egy pillanat. – A
kezem után nyúl, ami maradásra bír, egy másodperc alatt halvány feszültség
váltja a tehetetlenséget rajta, én pedig próbálok átlátni azon, mennyire
szanaszét van hullva. Mégis mi a frász van vele? – Már kerestem, de egész nap
nem találtam magát, és nekem is annyi dolgom van. Azt sem tudom, merre áll a fejem.
– Oké. – Megköszörülöm a torkomat, a
nyakamra simítva várom, hogy kibökjön végre valamit, de nem nagyon jut el odáig.
– Miről lenne szó?
– A versenyről.
– Igen, Sojung mondta már tegnap, hogy
megnyertük. – Még biccentek is egyet, esküszöm, már elindul a lábam, hogy akkor
most pofátlanul magára hagyom, de ismét megállít. Én pedig egy rohadt
igazolatlannal fogok hazamenni, ha nem enged el.
– És mondta a péntekit is?
– Nem, mi lesz holnap? – kérdezem
elveszve, a homlokomat ráncolva, ami engem is összezavar egy kicsit.
– Hát az eredményhirdetés meg valami
díjátadás. Háromkor indulunk innen, egy kisbusszal megyünk, semmi komoly.
– Mi? Mégis hova?
– Hát Gunsanba. – Olyan természetességgel
mondja ezt, hogy rendesen belém fagy a szó, és csak az pörög a fejemben, hogy
ennyire nem baszhat ki velem az ég.
– De csak oda másfél óra az út.
– Tudom, de maximum egy másfél órát
lennénk ott, este fél nyolcra visszaérünk ide.
– Olyan későn? – Pánikba esve nyögök fel,
látom az arcán, hogy kicsit ledöbbentem, de nem érdekel. Egy pillanatra az értetlen szeme nyakamat nézi, amin tisztán látszódnak azok a halványabb foltok, ugyanis sál helyett inkább alapozóztam ma reggel, de úgy tűnik, sokat nem segített. – Nem lehet, hogy én
nem megyek? Már programom van és nem mondhatom le.
– Ott kell lennie, Youngjae. Csapatmunka
volt, hárman csinálták, sajnálom. – Egy pillanatra a homlokát ráncolja, majd
elereszt egy halvány mosolyt, ahogy a vállamra teszi a kezét. – Halassza el,
bármi is a dolga. Biztosan belefér.
Türelmetlenül méregetem a folyosókat,
miközben itt zsong bennem a csalódottság, és halál őszintén, szomorú lettem. Ez
van. Már annyira belelovalltam magam a hétvégébe, hogy rendesen pofonként ért
az egész, ráadásul még Jaebumnak is el kell mondjam.
A táskámat szorongatva figyelem a tömeget,
ahogy a gólyáktól kezdve a fél tanárikarig mindenki elhalad előttem, és vagy
egy kész örökkévalóság, mire meghallom azt a megszokott, hangos nevetést. Már
ösztönösen kapom oda a fejem, és épphogy kiszúrom Jacksont, majd mellette
Jaebumot, szinte trappolva indulok meg feléjük.
– Hé, Youngjae.
– Sziasztok. – Csak intek egyet leginkább
Mark felé, mert ismét ő az, aki elsőnek észrevesz, de nagyjából ennyinél le is
ragadunk. – Beszélhetnénk? – nézek egyenesen a pasimra, aki egy pillanatra
oldalra biccenti a fejét, és próbál nem épp úgy bámulni, hogy kiessen a testéből.
– Persze.
– Oké. – A karomra simítva lépek arrébb, a
fiúktól, majd még vagy három lépést hátrálok, amíg ő jön utánam.
– Mi a helyzet?
– Nem érek rá pénteken.
– Mi? Mégis miért?
– Az irodalomversenynek lesz egy
eredményhirdetése, és ott kell lennem. Valahol Gunsanban. – A számat húzva
morgok, miközben azt figyelem, ahogy áváltozik az arca, és egy pillanatra teljesen
elvesztem fejben. – Későn érünk haza.
– Mikor?
– Fél nyolc körül.
– Oh. – Meghökkenve hirtelen csak ennyi
szakad ki belőle, amíg én próbálom ignorálni, hogy Jacksonék elég nyíltan
bámulnak ide, mintha amúgy olyan fura lenne, hogy szóba állok Jaebummal. – De
este nálam alszol?
– Ott aludhatok?
– Persze. – Egy édes mosolyt elenged, egy
pillanat alatt kisimul az arca, és szinte kiseik a szívem attól, ahogy kivillannak
a fogai. – Meg a szüleimet már úgyis leszerveztem, úgyhogy ők nem lesznek otthon.
– Ketten leszünk?
– Attól tartok. Igazából dolgozni mennek,
esti műszak. – Megrántja a vállát, mégis látom, ahogy vibrál a tekintete rajtam,
én pedig rendesen élvezem. – Eléd jöjjek?
– Dehogy, innen tíz perc alatt ottvagyok
nálatok.
– Biztos?
– Igen. Nagyfiú vagyok, le tudok sétálni
egy utcát egyedül.
***
Az egész napom egy kész borzalom volt,
utáltam, és még most sem vagyok kibékülve vele. Eléggé feszült vagyok, de
legalább Jimmel nem kellett harcolnom, mert ő egy szó nélkül belement, hogy
Jaebuméknál legyek.
Sojung egész nap a nyakamban lihegett,
idegen emberek vettek körül, rohadt unalmas volt az egész. Kaptunk egy trófeát,
szentbeszédet tartottak rohadt feleslegesen, de legalább már vége. Épp Jaebumék
házával szemezek a rohadt hidegben, ahol bent égnek a lámpák a földszinten, és
miközben a nyitva maradt kapun megyek be, az egyre nagyobb izgalommal küzdök
magamban.
Nem tudom, mire számítsak.
– Jaebum? – Épphogy becsukom magam mögött
a bejáratiajtót, hallom, ahogy a lakás túlsó felében valami elég erőszakosan
csörömpöl, ami bőven elég ahhoz, hogy a cipőmet lerúgva beljebb menjek.
Nem voltam még náluk, egyszer láttam
kívülről a házukat, mikor még Jaebum átszökött hozzám éjjel, és reggel suli
előtt még be kellett ugrani hozzájuk. Az egész nagyon letisztult, sima
pasztellszínek uralkodnak mindenhol, az összes bútor fehér, és olyan, mintha
soha nem nyúlnának hozzájuk.
– Szia bébi. – Beletelik vagy egy fél
percbe, mire meghallom a hangját, és felbukkan a kellemesen tágas nappali másik
felében. Melegítőben van és kopott felsőben, a haja szanaszét áll, mégis
iszonyat jól néz ki még most is. – Totálisan elrepült az idő. Pedig ki akartam
menni eléd.
– Mondtam, hogy nem kell. – Csak halkan
szusszanok egyet, ahogy elém érve a számra csókol, majd kikapja a kezemből
a táskámat, a kanapéra hajítja, és visszaindul oda, ahonnan jött. – Mit
csináltál?
– Azon agyaltam, hogy főznöm kéne, mert
rájöttem, hogy nincs itthon semmi készen. – Sóhajtozva válaszol, viszont ahogy
kiérünk a konyhába, és megáll a kellős közepén, beáll a csend egy pillanatra.
Én csak nyelek egy hatalmasat, belülről rágom a számat, amíg ő a homlokát
ráncolva méreget tovább. – Teljesen be vagy feszülve. Mi a baj?
– Nem vagyok.
– Nem? Idegesebb vagy, mint én, amikor
hagytad, hogy Sojung mindenki előtt rád másszon. – Ahogy ez épphogy elér a
tudatomig, csak felvonom az egyik szemöldökömet, és próbálok nem az arcába röhögni.
– És azt mondod, nem voltál féltékeny?
– Persze, hogy az voltam. – Megrántja a
vállát, elereszt egy félmosolyt annak ellenére, hogy a múltkor elég erősen
tagadta, mégis látom rajta azt a megszokott tartózkodást, amikor arról a
lányról van szó. – Mindig megijedek, amikor a közeledben van, mert
folyamatosan teper érted.
– Félsz, hogy lecsap a kezeidről? – Egy önelégült
vigyort engedek el, ami egy fél pillanatra átragad rá is, viszont túl hamar
komolyra vált. Megáll, a padlóra, majd a szemeimbe néz, az övében pedig ottvan
minden, amit talán képtelen volt eddig elmondani nekem.
– Nem vonz a gondolat, hogy egy hülye liba belemásszon a képbe. Túl sokat gürcöltem azért, hogy egyáltalán észrevegyél.
– Pedig az elejétől kezdve láttalak. – Még csak
fel sem fogom, mit mond, reflexből esik ki a számból a válasz, ami megállítja
az időt, és olyan mérhetetlen szeretet ül ki az arcára, hogy szinte árad
belőle, ez mennyire jólesett neki.
– Ha az a célod, hogy leteperjelek, akkor
jó úton haladsz. – Végül csak ennyit tud kiszedni magából, látom, ahogy próbálja
mélyre lenyomni magában az elégedettségét, ami szinte túlburjánzik a lelkében.
– Inkább mondd el, mi a baj.
– Nincsen semmi baj.
– Pedig nagyon idegesnek tűnsz. – Felvonja
az egyik szemöldökét, közelebb lép, viszont itt megáll. Nem ér hozzám, nem
hajol zavarba ejtően közel az arcomhoz, ami miatt már majdnem elsírom magam, annyira akarom. –
Szóval?
– Csak az érettségi. – A számat húzva
rántom meg a vállam, próbálok elsiklani afelett, hogy ez csak a féligazság,
mert a szüleim sokkal inkább aggasztanak. Mégsem érzem azt, hogy ezt most kéne
elmondanom, azt hiszem, még ráér. – Mindjárt itt van.
– Komolyan emiatt izgulsz? Nem csinálsz
mást, mióta itt vagy, csak tanulsz. Meg mondjuk néha hagytad, hogy a szádba
másszak, de az mellékes. – Már majdnem elvigyorodik a végén, viszont még az
utolsó előtti pillanatban visszafogja magát, és marad annál az értetlenségnél,
ami az egész arcára kiül. – Próbáld elengedni magad, mondjuk tarts
stresszevést. A kaja mindig segít.
– Arra már immunis a szervezetem. –
Felsóhajtva könyökölök a pultra magam mellett, legyintek, a vállamat rántom, amivel
egy halk nevetést kikaparok belőle, rendesen csillog a szeme az oldottságától.
– Jimék miatt a szánalomevés az új életvitelem, már sok újat nem hoz ki belőlem.
– Akkor segíthetek én. – Egy félmosolyt
elenged, látom, hogy porrá fog zúzni a perverz humorával, de az a helyzet, hogy
inkább várom, minthogy a föld alá süllyedjek tőle. – Mondjuk fürödhetnénk együtt.
– És az miért segítene rajtam?
– Mert láthatnál meztelenül.
– Ja, értem. – Megrebbennek a szemeim,
ahogy egy fojtott mosolyfélével válaszolok, amivel még inkább fokozom benne azt
a kezelhetetlen pimaszságot. – Benne vagyok.
– Mi?
– Benne vagyok.
– A fürdésben? Velem?
– Igen.
– Komolyan? – Teljesen ledöbbenve mered
rám, egyik pillanatról a másikra változik át az egész arca, a kisugárzása, úgy
tűnik, hogy ezt a választ tippelte volna meg legutoljára a számból. – De ugye
tudod, hogy neked is le kell hozzá vetkőznöd?
– Igen, valahogy sikerült odáig eljutnom,
köszi.
– Csak azért mondom, mert eddig még akkor is
vérvörös arccal vonultál vissza előlem, amikor egy felsőt vettél át. Engedné a
kislányos zavarod, hogy lássam a feneked? – Felvonja az egyik szemöldökét, már
esküszöm, lassan a homlokát ráncolja, annyira el van veszve a hirtelen magabiztosságomtól,
ami így belegondolva nekem is baromi új.
– Most még nagy a szám, mert ruhában
vagyok, de ja, igen. – A vállamat rándítom, próbálok úgy tenni, mintha amúgy
semmiség lenne, de még Jaebum is teljesen tisztában van azzal, mennyire forró
belülről az arcom. – Mondjuk ehetnénk előtte, ha már így felhoztad... –
Folytatnám, tenném hozzá az összes létező megjegyzésemet még, de belém fagy a
szó, ahogy egy csapásra kihúzza magát, a kezem után nyúl és szinte maga után
hurcol. – Most hova megyünk?
– Fürdeni.
– De nem ehetnénk előtte mégis? Kicsit
megéheztem.
– Kizárt, a végén még meggondolod magad. –
A fejét csóválja, átrángat a fél földszinten, egy kisebb folyosón, és épphogy
egy pillanatra torpan meg, ahogy benyit az egyik legelső szobába.
Már csak azt hallom, ahogy csapódik
mögöttem az ajtó, de a figyelmemet sokkal inkább magára vonja az a hatalmas
zuhanyzókabin az egyik sarokban, amibe szerintem az egész csalódom beférne
egyszerre.
– Koncerteket rendeztek itt vagy mi? –
Meghökkenve mutogatok a türkizcsempével kirakott fürdő másik végébe, viszont hamar
belém fagy a szó, amint Jaebum közvetlenül elém áll, és érzem, hogy egy
pillanat alatt kettőnk közé költözik az a feszült izgalom, mint múltkor a kocsiban.
Csak némán az arcomba mered, lassan nyúl a
derekam után, hogy magához húzzon, és épphogy egy édes csókot nyom a nyakamra,
egyből elhátrál tőlem. A következő pillanatban már a felsője alját markolja, és
olyan laza mozdulattal szedi le magáról és dobja le maga mellé, hogy hirtelen
fejbe ver a zavarom.
Megtorpanva bámulom a meztelen
felsőtestét, azt a két kockát a hasán, ami csak akkor látszik, mikor levegőt
vesz, a karjait, a széles mellkasát, én pedig rohadtul nem értem, hogy lehet
valakinek ilyen teste. Jesszusom.
– Tudunk ablakot nyitni? – kérdezem már azt
sem tudom, merre bökve, csak a számmal küzdök, amin még így is alig jön ki a
motyogásom.
– Meleged van?
– Talán egy kicsit. – Egy hatalmasat
nyelek, amíg ő gyengéden mosolyog, és épphogy felém lép, szinte pofonként ér az
forróság és erő, ami a bőréből sugárzik. Nem ér hozzám, mégis szinte érzem a teste
melegét, ahogy hozzám ér, és teljesen elvesztem azt a maradék önbizalmamat is.
Pár pillanatig csak áll így tovább az
arcomat méregetve, majd gondol egyet, a nadrágja gombjához nyúl és levetkőzik
egy szál bokszerre. Mindaddig én próbálok nem arra gondolni, hogy nemsokára meztelen
lesz, úgyhogy a zavaromtól megint nem tudok mit kezdeni magammal.
Harcolok a belsőmmel, próbálok mindenhová
nézni hirtelen, csak rá nem, de a végén győz a kíváncsiságom, és hiába futtatom
végig az egész testén a tekintetemet egy fél pillanatra, a bokszere miatt pont
azt nem látom, ami a leginkább érdekelne.
Érzem, hallom, ahogy hangosan
elmosolyodik, felemeli az arcomat, és kényszerít, hogy a szemeibe nézzek, amik
konkrétan vibrálnak, az én szívem pedig már csak ennyitől majdnem megáll.
0 megjegyzés