Ikerláng - 34.
május 05, 2018
– Valaki válaszolna végre? – Jim egyre
türelmetlenebbül szakítja félbe a sokkolt csendet, miközben még mindig azt a
hatalmas szatyrot szorongatja. Valószínűleg nagybevásárlásból jöttek haza, és
még csak fogalmam sincs, miért, ugyanis délután kettő múlt, és délben már
végezni szoktak ezzel. – Youngjae, megszólalnál?
– Jim, figyelj, ez...
– Ez pontosan az volt, aminek látszott. –
Jaebum egy pillanat alatt félbeszakít, helyettem fejezi be az el nem kezdett
magyarázkodásomat, amire ijedten kapom felé az arcomat, ő pedig feladva
viszonozza. – Most minek ködösítsek? Nem hülyék.
– Az lenne a legjobb, ha bemennénk. – Végül
Jinah az, aki megdöbbentően nagy nyugalommal szólal meg, miközben mi hárman férfiasan
elvérzünk a lehetetlen szituációtól, és fürdünk a kínos csendben. – Ezt nem itt
kell megbeszélni, Jim.
– Jól van. – A nagybátyám felvonja az
egyik szemöldökét, a földre, az ajtóra, majd rám mered annyira bemérhetetlenül,
hogy még pislogni is félek. – Menj be. – Jim végre erőt vesz magán, kettőnk
között átnyúlva belöki az ajtót, és hiába lendíti előre a szabad kezét, nem
tudok megmozdulni.
– Figyelj...
– Youngjae, csak haladj befele. – A
türelmét elvesztve sóhajt fel, amíg az én lábam zsibbadva mozdul, és csak akkor
érzem azt az iszonyat félelmet igazán, ahogy átlépem a küszöböt. – Te nem, JB,
menj haza.
– Mi?
– Kizárt. – Ahogy én megtorpanva csak
ijedten felnyikkanok, Jaebum úgy csattan fel talán túl hevesen, és szinte már
jön utánam, mintha minimum hozzám ragadt volna. – Nem fogom itt hagyni. Felejtsd
el.
– JB, ez nem fog rád tartozni.
– De igen. – Teljes felháborodással mered
a nagybátyámra, és úgy nyúl a kezem után gondolkodás nélkül, hogy Jim megáll
egy pillanatra. Lehunyja a szemeit, mély levegőt vesz, majd csak a fejét
csóválva bök befelé.
– Jól van, akkor húzzatok be mind a
ketten. Leszakad a kezem. – Morogva tűri végig, ahogy Jaebum szinte hozzám
tapadva tol be a lakásba, és még ahhoz is kell egy kis idő, mire le tudom
szedni magamról a cipőmet.
Érzem magamon a tekintetét, miközben remegő
kezekkel próbálom levenni a pulóveremet, és folyton csak azon kattog az agyam,
hogy nem lesz nagy baj, mert ő itt van velem.
Annyit tökölök, hogy Jinahék már
megelőznek, egy szó nélkül, a feszült csendben indulnak ki a konyha felé a
cuccokkal a kezükben, én pedig inkább meghalnék, minthogy utánuk menjek.
– Hagyd, bébi. – Jaebum egy kész örökkévalóság
után halkan szólal meg, ahogy a karom után nyúl, viszont én még a szemeibe sem
merek nézni. Egyszerűen leveszi a válláról a táskámat, a fal mellé ejti, majd
a hátamra simítva indít el a biztos halálba. – Nem lesz semmi baj.
– Nem ismered a családomat. – Erőtlenül
próbálok kiszedni magamból még egy kicsit, viszont ahogy a folyosó végére érünk,
és a konyha bejárata alatt egy pillanatra megtorpanunk, szinte megfagy a
levegő.
Jinah csendben pakol, amíg Jim egy
pillanatra ránk néz, a pultra támaszkodik maga előtt, és úgy bök az állával felénk, mintha amúgy nem szakadna szét a levegő a rettegésemtől.
– Szerintem üljetek le. – Rekedt hangon szólal
meg megint, amíg a sarokba tolt, összecsukható székek felé indul, és mire ismét
sikerül elindulnom Jaebum unszolásának hála, már ott állnak a pult másik
oldalán kinyitva.
Az ölemben tördelem a kezeimet, miután
leülök, még az sem nyugtat meg igazán, hogy Jaebum itt van a bal oldalamon, egy
fél másodpercre tőlem. Jim egyenesen itt áll előttem, mereven figyeli az
arcomat, amíg az én torkom összeszorul, és zsibbad az egész arcom.
– Miért nem üvöltözöl? – kérdezem
teljesen összezavarodva, mikor szinte már megöl a csend, amire csak
felsóhajt, de nem válaszol.
– Szerintem mondd el neki, Jim. – Jinah az,
aki megint betör valamit a levegőben, már a pultnak dőlve beszél ölbe tett kézzel.
Ő tűnik a legnyugodtabbnak, az arca sima, és nem érzek halálvágyat, ahogy a szemeimbe
néz. – Épp itt az ideje.
– Mit? Miről van szó?
– Jaebum, mennyit tudsz Youngjae szüleiről?
– Én hiába kérdezek szinte egyből vissza, Jim nem hozzám beszél, engem pedig
már szétvet az ideg, mert egyre inkább elvesztem a fonalat.
– A lényeget.
– Oké. – A nagybátyám mély levegőt vesz, ahogy
tovább támaszkodva a pulton csak maga elé mered hosszú pillanatokig, és
hirtelen fejbe ver a gondolat, hogy ez neki jelenleg nehezebben megy, mint
nekem. – Azt tudnod kell, hogy Youngjae nagyszülei, az én anyám és apám beteges
módon melegellenesek voltak. Ezt belenevelték Jonginba, Youngjae apjába is,
durván homofób neveltetést kaptunk, de eléggé összetartó család voltunk. –
Mesélni kezd, a tekintete kettőnk közt cikázik, én pedig végképp nem értek
semmit, ahogy a hangja is kisimul. – Éltük a szokásos életünket, néha templomba
és melegellenes tűntetésekre vittek, aztán egy nap, tizenötéves koromban
elmondtam nekik, hogy biszexuális vagyok.
– Mi van?
– És barátom van. – Magamon kívül vágok
közbe, viszont ő ott folytatja, ahol majdnem félbeszakítottam, mintha semmit nem
mondtam volna. – Ott megváltozott minden. Apával onnantól egy szót sem
beszéltünk, kitagadott, az öcsém, vagyis Youngjae apja pedig meggyűlölt. Volt,
hogy az iskolában megveretett a saját barátaival, nem volt hajlandó egy
légtérben lenni velem onnantól. Anya volt az egyetlen, aki félre tudta tenni a
megvetését, és harcolt értem. – Ahogy a saját apámat veszi a szájára, a szemembe
néz, és tudom, hogy szinte látja bennem, ahogy kettétörik bennem az egész
eddigi világom. Még csak észre sem veszem, ahogy Jaebum egy pillanatra a
lábamra teszi a kezét, felém néz, ugyanis most fordul teljesen a feje tetejére
az egész életem.
– A pénzt se felejtsd el említeni.
– Az a lényege. – Ahogy Jinah nem
mellékesen közbe szól, Jim hátranéz rá egy pillanatra, majd visszafordul felém.
– Persze, ha egyáltalán szeretnéd hallani.
– Szeretném.
– Rendben. – Felsóhajt, próbálja nem
lereagálni azt a gyengeséget a hangomban, csak magával foglalkozik, hogy érthetően
el tudjon mondani mindent. – Tizennyolc éves koromban elköltöztem otthonról,
albérletben éltem az akkor már exbarátommal, mert nem bírtam már otthon azt a
légkört. Mondjuk azt, hogy az a kis távolság jót tett a kapcsolatomnak anyával
annak ellenére, hogy a saját apám a nevemet nem akarta onnantól hallani. Aztán
megint jött Jongin.
– Az apám?
– Attól tartok. – Egy félvigyort elenged,
mégsincs benne semmi őszinteség, egyszerűen csak kicsúszik belőle. – Ő otthon
maradt anyáékkal, és addig tömte a fejüket a négy fal között azzal, milyen
undorító vagyok, hogy kizártak a végrendeletükből.
– Mi?
– Igen. Úgyhogy mikor a nagyszüleid
meghaltak tíz éve, minden pénz az apádnak maradt, és abból csinálták a bútorüzletüket.
– Ez épphogy elhagyja a száját, már tudom, mi lesz a következő, és szinte már
felcsattanok, hogy inkább ne mondja ki, de nem tudok megszólalni. Azt hiszem,
sokkot kaptam. – Tudom, hogy tönkretettem mindent nálatok, amikor kicsi voltál,
Youngjae, de nem féltékenységből csináltam. A saját pénzemet akartam, amit az
apád elvett tőlem, vagy legalább a felét, hogy meg tudjak élni, mert akkoriban ismertem
meg Jinaht, és még a kettőnk fizetéséből se tudtunk fenntartani egy albérletet.
Már majdnem az utcán éltünk.
– Igazából volt olyan, hogy pár napig egy
padon aludtunk.
– Ja, igen. De utána egy barátunk segített
egy kicsit, amíg talpra nem álltunk. – Ahogy Jinah megint közbeszól, Jim ismét kibillen
egy pillanatra, és úgy mosolyognak össze, mintha nem a belső világomat
rombolták volna szét pár perc alatt.
– Azt hiszem, sok mindent át kell
értékelnem magamban – motyogom magam elé a pultot szuggerálva tovább, azon pörögve,
hogy az összes eddigi felállított képet az életemről, a családomról újra kell
építenem.
Kiderült, hogy az apám egy önző szemét, és
az is, hogy Jim még negyed annyira sem rossz, mint ő. Érzem, ahogy a köd leszáll
elém, az agyam kattog, és próbálom eltenni magamban az egészet, de sehol nem
találok helyet ezeknek. Minden gyűlölet és harag, amit a kezdetektől fogva a
nagybátyám felé éreztem, most egy csapásra tűnik el, és talán az egyetlen, ami
marad, az a sajnálat.
Nem véletlenül mondta azt többezerszer,
hogy nem tudok semmit a szüleimről.
– De nem akarom, hogy emiatt megvesd az
apádat, Youngjae. Ez a mi dolgunk, csak azért mondtam el, hogy tudd, mi miért
történt, mert már nagyon akartam, hogy tudj erről, csak féltem, hogy olyan vagy, mint apád,
és elítélsz majd a ferde hajlamaimért, és nem érted meg.
– Nem számít, mit érzek, mert nemsokára
úgysem fog szóba állni velem. – A számat húzva nézek fel a szemeibe, majd
egyenesen Jaebumra, akinek az arcára látom kiülni azt a fojtott pánikot, mert
nem elég, hogy azzal a gyökér iskolával meg kellett vívnia egy komoly harcot
emiatt, még ottvannak a szüleim is.
– De akkor ti ketten most... – Ahogy Jim
közbevág, szinte reflexből fordulok felé, viszont ő csak és kizárólag Jaebumot
figyeli, mintha még mindig nem tudná összetenni magában a dolgokat. – Együtt
vagytok?
– Igen.
– És ez komoly köztetek?
– Eléggé az. – Megint én vagyok az, aki
válaszol, mintha Jaebum csak a háttérbe húzódva hallgatna, és épp akkora csend
áll be amiatt, mint még a legelején.
– De ugye azt tudod, hogy apád meg fog
gyűlölni, ha ezt megtudja?
– Igen.
– Úgy, mint még engem az enyém anno huszonöt
éve. – Hiába kontráz rá, erre már csak bólogatok, és ismét Jaebum felé nézek,
aki némán mered maga elé azt sem tudva, egyáltalán mit gondoljon. – Nem lesz könnyű.
Alig pár óra telt el, és hiába van itt a
szombat este, Jaebumnak mennie kell. Megígérte a szüleinek, hogy velük vacsorázik,
mert az enyémekkel ellentétben ők foglalkoznak a gyerekükkel.
Itt állunk az előszobában, azt figyelem,
ahogy épp a cipőjét veszi magára néma csendben, csak azon kattogva, amit Jimék
a fejünkre zúdítottak nem olyan rég. Azt hiszem, teljesen elvesztettem.
– Hé, mi van veled? – kérdezem, ahogy egy
mély levegőt véve kiegyenesedik, felém néz, de nem tartja valami sokáig a
tekintetemet. – Mi a baj?
– Én csak... nem akarom, hogy miattam úgy
elveszítsd a családodat, mint Jim.
– Nekem úgymond nincs igazi családom, és
ezt te is tudod. – A homlokomat ráncolva figyelem a szétesett arcát, amin ott
az aggodalom, a feszültség, ami szerintem lassan kinyírja.
– Ezt mégis hogy érted? Hiszen szeretnek.
– És annyira sem érdeklem őket, hogy
keressenek. – A szemeimet forgatom, még talán én is meglepődöm azon, mennyire
könnyedén esik ez ki a számon, pedig nem épp az időjárásról beszélek. – Könyörgöm,
egy másik országba menekültek. Az nem család, ha egy ilyen miatt kigyűlölnek, és
őszintén most jutottam el arra a szintre, hogy még csak nem is érdekelne, ha ez
megtörténne.
– De nem akarom, hogy választanod kelljen
köztünk.
– Hé, ez nem választás kérdése, mert egy
normális családban az lenne rendben, ha elfogadnának, bármilyen is vagyok. –
Közelebb húzódom hozzá, miközben beszélek, látom rajta, ahogy kicsit
kibillentem az aggodalmából, és határozottan élvezem, ahogy szétnyílik a szája,
miközben csak az arcomat figyeli. – És amúgyis téged választanálak.
– Ne mondd ezt.
– Miért ne, ha így van? Nem kötődöm hozzájuk,
tisztában vagy vele, hogy soha nem voltam közel a szüleimhez. Ne érezd magad
rosszul emiatt. – Belülről rágom a számat, ahogy a tekintetem elhagyja az övét,
és már magamon kívül csókolok az arcára, amivel legalább annyit elérek, hogy a
saját felsője helyett a derekamat marja az ujjaival. – Kérlek.
4 megjegyzés
Te aztán megtudod lepni az embert 😌 nem számítottam erre, de szerintem nagyon jól felépítetted a dolgot, és mostmár minden világos.
VálaszTörlésCsak így tovább ❤
Igyekszem a fordulatokkal, mert imádom őket😀 Köszönöm💚
TörlésEz csodálatos,nagyon a szívemhez nőtt a történet.Imádkozom a folytatásért♡♡♡♡
VálaszTörlésKöszönöm💚 sietek a frissel^^
VálaszTörlés