mors votum .180502
május 02, 2018
Egy normális ember normális életében természetes,
hogy mindenki, aki él, élni is akar, és van, aki azt mondja, hogy minden
félelem legbelső oka a haláltól való rettegés. Miért van az mégis, hogy nekem a
legnehezebb dolog életben maradni? Nem tenni semmit, ami nekem rossz, ami fáj
csak azért, hogy legalább egy pillanatig ne érezzem azt a belső ürességet?
Ottvan a fejemben a gondolat, mindig
annyira közel, hogy elérem, de nem érzem a kezeim közt. Azt hiszem, ez a
kettősség mindennél rosszabb, amikor már annyira fáj, hogy nem bírom tovább, de
előre mozdulni félek.
Egyedül a nyugalom gondolata segít, hogy
lenne olyan hely, ahol már nem fáj, ahol nem bánt senki, ahol legalább érzek is
valamit, ami nem alakul át mély gyötrődéssé. Annyira ragaszkodom ehhez, annyira
el akarom érni, lepihenni, hogy már látom az arcát, hallom a nevét.
Hiányzik, mindig annyira hiányzik, hogy
sokszor már csak azért hagyom, hogy felém kerekedjen a tehetetlenség, hogy
láthassam őt. Már észre sem veszem, meddig megyek el, és csak akkor térek
észhez, mikor a sírás fullasztó nevetésbe torkollik, de nem hallja senki. Nincs
itt senki.
Egyedül vagyok, mindig csak egyedül, mert
senki nem figyel rám. Egyedül ő az egyetlen, aki lát, aki tudja, hogy itt
vagyok, és tudom, hogy csak olyankor láthatom őt, mikor a szobám négy fala közt
fulladozom egy könnyebb testért.
Egy, kettő, kattan a két törött üvegdarab
a kezemben, a csend pedig fájdalmasan tekeredik körém, miközben a koromsötétben
az utca fénye előtt ülök az ablakban. Csak az arcomat látom a gyenge
tükröződésben, hiába vágyom rá, hogy a nirvanából visszanézzen rám ő, és azt
mondja, hogy készen áll rám.
– Még nem jöhetsz. – Szinte hallom magam
mellől a mély hangját, miközben mozog a két anyajegye a bal szeme fölött, amit tudom, hogy csak én látok
oda. – Nemsokára. – A fülemben rezeg ez az egy szó, a szemeim leragadnak, és
azért imádkozom, hogy had halljam ismét. Az egyetlen zaj, ami nem zavar, ami
csak a fejemben szól, de jobban ragaszkodom hozzá, mint a jelentéktelen
levegőhöz.
– Mikor? – Megremeg a hangom magam előtt,
miközben a gyenge havat figyelem az utcán, ahogy belepi az udvart. Hideg van,
mindig annyira hideg, hogy nem tudom, mikor éreztem már igazi melegséget a
mellkasomban, amit nem a megalázottság, a szégyen okozott. – Kérlek, már nem
bírom tovább. – A torkom elgyengül, és megremeg a könyörgés a számon, de nem
teszek semmit a szúró szemeim ellen, csak hagyom, hogy felém kerekedjen, mert
tudom, hogy minél mélyebbre kerülök, annál többet kapok belőle. – Már nem megy.
– Túl gyenge vagy a halálhoz.
– Nem igaz.
– Gyáva vagy.
– Fejezd be! – Szinte üvöltve kapok a
füleimhez, visszhangzik a fejemben a tükrök csörömpölésének a hangja, ahogy a
kezeimből a padlóra esnek. Ő mosolyog, látom, ahogy lassan elhalványul előttem,
bennem pedig ismét átszakad valami, és megint érezni akarom a bőrömben azt a
hideg fájdalmat, amit csak én okozhatok magamnak. – Nem vagyok gyáva. – A
levegő után kapva szállok le az ablakból, és már tudomást sem veszek arról,
hogy a saját lábaim nem tartanak meg, csak az apró üvegekért nyúlok magam
mellett.
A rideg falnak tolom a hátam, miközben a jobb
tenyerem a tükör köré zárul. Érzem, ahogy végigzakatol bennem az éles fájdalom,
ahogy szétszakad a bőröm és elönt a forróság, de hiába emelem a törött, görbe
élt a karomhoz, már tudom, hogy nincsen szabad hely rajta. Hogy csak elviselhetetlen
fájdalmak árán láthatom őt megint, de nem érdekel, mert tudom, hogy egyszer tényleg
magával visz.
És én hamarosan látni fogom őt. 180502.
0 megjegyzés