Ikerláng - 35.
május 08, 2018
Hatalmas a csend a házban, mióta Jimék
szépen szólva rajtakaptak minket, pedig már négy nap is elszállt azóta, mégsem
telik több tőlük sejtelmes szuggeráláson kívül, mikor épp összefutunk a
lakásban.
Valami egészen megváltozott azóta, mintha
lecsendesedtek volna a dolgok nem csak körülöttem, hanem bennem is még annak
ellenére is, hogy Jaebum egy egészen kicsit távolságtartóbbnak tűnik. Jó,
tudom, hogy a többiek még semmit nem tudnak rólunk, és előttük azért egészen
más a viszonyunk, de akkor sem ér hozzám annyit, pedig eddig minden egyes
alkalommal rajtam volt a keze, amikor csak tehette, és azt hiszem ez annak
köszönhető, amit Jim mondott a szüleimről.
Nem tudom, hogy értethetném meg vele, hogy
az, ami ott, akkor a nagybátyám szájából kiesett, nem számít. Persze, most
lehet, csak a szám nagy, és ha majd szembesülök a szüleimmel, konkrétan nulla
önbizalmam lesz, de ez akkor sem fog változtatni a tényen, hogy inkább Jaebum
mellett maradok.
Úgy érzem, ha ő tűnne el mellőlem, sokkal
többet veszítenék, mintha apáék tagadnak ki, és az a családunkra nézve eléggé
gáz.
A számat húzom már csak a gondolatra, hogy
ezen egyszer még át kell esnünk, de annyi boldogít, hogy ő ott lesz mellettem,
már ha nem fog totálisan kétségbeesni, amire azért elég erőteljesen hajlamos.
Talán az a baj, hogy túl lelkiismeretes, vagy csak szimplán mindenért egyből magát
hibáztatja, ami egyre inkább feltűnik, valahányszor közbejön valami.
Szerda van, pár perce végeztem a
tanulással, és ez volt az utolsó alkalom, hogy Markkal töltöttem a délutánt a
beadandók miatt, mivel már mindennel végeztünk. A tesiterem felé tartok, vagyis
inkább az öltözőhöz, ugyanis Jaebumnak vissza kell adnom a pulóverét, amit a
múltkor nálunk hagyott, mivel egész nap a szekrényemben volt, és csak most
jutott eszembe, hogy folyton kiment a fejemből.
Nem tudom, hogy mázli vagy nem, de pont edzésük
van, és azt hiszem, nemsokára végeznek is, úgyhogy még azelőtt ott kéne
hagynom az öltözőt, hogy ők kijöjjenek kézilabdáról, mert nem akarok magyarázkodni, mégis mit keres nálam Jaebum ruhája.
Szinte levegőt sem veszek, ahogy egy hang
nélkül nyitok be az öltözőbe, és megállok pár másodpercre, mielőtt tovább
indulnék. Egy kisebbet nyelve nézek körbe, szinte megkönnyebbülök, hogy nincs
itt senki, és már gondolkodás nélkül sietek oda Jaebum cuccaihoz.
Épphogy felakasztom a fekete pulóvert az egyenruhája
mellé, már fordulok is meg, viszont az utolsóutáni pillanatban kattan az ajtó.
Kinyílik, beszökik a természetesfény, majd ahogy rám ragad az az értetlen
tekintet, miután észrevesz, szinte kilépek a testemből.
– Youngjae. Mit keresel itt? – Jackson
hangja szinte robban a feszültségem körül, viszont ahogy nem hallok senki mást,
egy pillanatra kifújom magam. Félig elmosolyodik, majd hirtelen nem tudja, mit
mondhatna, és szinte egy ezredmásodperc alatt változik át az egész arca. –
Megnémultál?
– Szia – bököm ki nagy nehezen, amire egy
pillanatra összehúzza a szemöldökét, majd egy torokköszörüléssel, a testére tapadó
mezét markolva indul a ruhái felé.
– Szia.
– Szia.
– Szia. JB-hez jöttél? – Először csak
furcsán néz rám, ahogy ezredszerre is köszönök, viszont utána hiába kérdez, nem
tudok válaszolni, csak az ajtó felé mutogatva próbálom a tudtára adni, hogy
amúgy mennem kéne, de többet még csak felém sem néz. – Mi a helyzet?
– Csak visszahoztam Jaebum pulóverét,
mert... mert nálam maradt. Mindegy.
– Ő még edzésen van, talán tíz perc múlva
kijön. – A vállát rántja, felém fordul, leül a padra méterekre tőlem, és úgy
mered az arcomba, hogy hirtelen fogalmam sincs, hova nyúljak magamon. Valamiért
furcsának tűnik, és még csak tippem sincsen, miért. – De most, hogy itt vagy, ráérsz
pár percre még?
– Hát, most végeztem Markkal fent a könyvtárban,
és sietnem kéne haza... de ráérek, mondjad. – Megköszörülöm a torkomat, mikor
látom az arcára ülni, hogy minden más esettel ellentétben most nincsen vicces
kedvében. A száját húzza, sokáig nem néz a szemeimbe, én pedig a feszültségben
úszva, a nyakamra simítva várom, hogy kibökjön végre valamit, de mintha
életében először belé fagytak volna a szavak. – Mi az?
– Azt hiszem, talán beszélnünk kéne egy
kicsit.
– Miről?
– JB-ről. Ülj le.
– Miért? – motyogom magam elé már most
gyanakodva, hogy ez nem fog jól elsülni, ami az arcáról leszűrve talán nem
paranoia. Konkrétan nem ismerek rá, teljesen szét van zilálva, én meg nem tudok
mást csinálni, csak lerogyok a nyikorgó padra Jaebum ruháinak dőlve. – Mi van
vele?
– Tudom, hogy együtt vagytok.
– Elmondta?
– Nem. – Ahogy én leblokkolva kérdezek
konkrétan nulla hangerővel, ő úgy esik ki kicsit a szerepéből, és egy
pillanatra megengedi magának, hogy szórakozzon a zavaromon. – Mellettem ült
bioszon, és épp neked írt. Úgy vagy beírva a telefonjába, hogy bébi, úgyhogy nem
volt nehéz kitalálni.
– Oké – suttogom értetlenül, az arcom egy
pillanat alatt felmelegszik, és hirtelen nem tudom, mit gondoljak. – És ez baj?
– Nem, nem. Nem. – A fejét csóválja, végig
a szemeimbe mered, majd egy mély levegőt véve simít a nyakára, szinte azt sem
tudja, hogy folytassa. – Nem, dehogy.
– Akkor? Kezdelek nem érteni.
– Először szívesen kezdeném azzal, hogy mégis
mióta hülyítetek minket, és egyáltalán mi a szarért titkolóztok előttünk, mert amúgy rajtad kívül hónapokig mást sem hallgattunk tőle, de ennél ez egy kicsit bonyolultabb.
– Mégpedig?
– Hát, figyelj... – Felhósajt, megáll, elnéz
a szemeimből, és szó szerint atomjaira hullik egy másodperc leforgása alatt.
Még csak fogalmam sincs, mi zajlik benne, egyszerűen nem vagyok hozzászokva,
hogy pont Jackson legyen ilyen elveszett. – Sajnálom, én nem akartam neked ezt
elmondani eddig, mert hát abból leszűrve, mennyire szerencsétlenül próbálkozott
nálad az az idióta, az életbe nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége. De úgy
tűnik muszáj, mert vannak dolgok, amiket tudnod kéne.
– Például?
– JB nincs rendben még most sem teljesen.
– Ezt hogy érted? – A homlokomat ráncolom,
és most kivételesen a táskám helyett az ingem alja köré fonódnak görcsösen az
ujjaim egy kicsit megijedve.
– Most légyszi, legyél nyitott és ígérd
meg, hogy nem mondod el ezt neki, mert meg fog ölni, ha megtudja.
– Oké, ígérem, csak mondjad már.
– Rendben – motyogja egyenesen magának,
majd beáll a csend, amíg összeszedi magát. – Amikor tavaly kiderült, hogy
meleg, akkor iszonyatos depresszióba zuhant amiatt, ahogy a többiek kezelték
onnantól. Soha nem tudta igazán elfogadni, hogy a fiúkat szereti, mert a
környezetében csak azt látta, hogy mennyire undorodnak az iskolában ettől a
melegtémától. Aztán kiderült, robbant a bomba, és... Annyian bántották őt
emiatt. Volt, hogy épp hazafelé mentünk, és miközben levideózták, undorító
módon beszéltek hozzá, megalázták, és utána feltöltötték a netre. Vagy a
verekedések tanítás után, amikor megdobálták, kinevették, azt vágták a fejéhez,
hogy inkább ölje meg magát. JB annyiszor és olyan módon sérült meg lelkileg,
hogy szerintem felfogni sem tudom, mit élhetett át. – Amíg ő beszél, a hangja
teljesen betölti a teret, az én lelkem mégis egyre inkább nehezebb lesz. A torkomba
odatelepszik az a hatalmas gombóc a témától, a saját ujjaimat piszkálva
próbálom megemészteni, amit mond, de csak azzal küzdök, ahogy megremeg a lábam
magam alatt, és nem érzek mást, csak azt az orbitális sokkot.
Nem értem, miért mondja most ezt, de azt
már igen, hogy miért ilyen zaklatott, és határozottan én is annak érzem magam
miatta.
– De már jól van. Nem?
– Sokkal jobban van, igen. Már nem bántja
magát.
– Bántja? – döbbenek le egy pillanatra, és
hiába nézek rá értetlenül, próbálva beadni magamnak, hogy nem arra gondolt,
amire én, egy fél tekintete lebuktatja.
Mély levegőt vesz, a földet bámulja
helyettem, mintha már csak az fájna neki, hogy ki kell mondania.
– JB rengeteg időt töltött együtt velem a
közös edzések miatt, és hát láttam, hogy nagyon sokat vágta magát akkoriban.
Tele voltak a lábai. – Csak beszél, úgy mondja, mintha nem fojtaná meg a
torkát, viszont bennem teljesen összetör valamit. Az egész arcom lezsibbad, a
döbbenettel küzdök magamban csakis arra gondolva, hogy egyáltalán nem tévedtem,
valahányszor arra gondoltam, hogy Jaebum valamit csak kompenzálni akar a
műegojával. Már önmagában a gondolat kirántja alólam a talajt, hogy képes volt
ártani magának. – Már nem csinálja, úgyhogy nyugi, vagyis nem láttam rajta új
sebeket, mert hát basszus, sokat öltözünk egymás előtt az edzések miatt. De
belül még mindig ugyanolyan bizonytalan, amit tudom, hogy nem látsz, mert nem
mutatja neked.
– Persze, hogy látom. – Már úgy szorítom
saját magam, hogy az egész kézfejem belezsibbad, miközben félig azt látom magam
előtt a töri tételek helyett, hogy Jaebum egyedül van, hogy fáj neki, és nem
tudja feldolgozni.
Ez most felért egy rohadt nagy pofonnal.
– Nagyon fontos vagy neki.
– Tudom.
– Vigyázz rá. Jobban függ tőled és a
véleményedtől, mint gondolnád. – Jackson mély levegőt vesz, egy kicsit sem
őszinte mosollyal néz rám, mintha ezzel akarná megnyugtatni a most teljesen
feldúlt belsőmet. – Nagyon hatással vagy rá.
– Rendben.
– Komolyan beszélek.
– Tudom – makogom halkan, egy kicsit
széthullva, mert azt hiszem, ez egy olyan dolog volt, amire még nem álltam
készen teljesen. Még csak nem is beszéltünk komolyan Jaebummal arról, mi is
volt ez az egész pontosan, de úgy tűnik, most már muszáj lesz. – Miért mondod
ezt el nekem?
– Mert a legjobb barátom, és bőven elég
volt a tavalyi, szeretném, ha végre érzelmileg biztonságban lenne. Csak tudd,
mi folyik benne még mindig, mert érzékenyebb, mint gondolnád, és kicsit még
mindig aggódunk miatta. – Megrántja a vállát, próbál végre úgy viselkedni,
mintha semmiség lenne annak ellenére, hogy két perce még majdnem belehalt, de
legyünk már őszinték. Ez pont nem az a téma. – Tudod, ha egyszer talán lenne
egy rosszabb húzásod...
– Most komolyan attól félsz, hogy bántani
fogom? – Felháborodva kérdezek, amire ő egy pillanat alatt megáll magában, és
olyan hevesen kezdi csóválni a fejét, hogy attól félek, beleszédül. – Nem bízol
bennem?
– Dehogy, nem erről van szó. Én csak azt
mondom, hogy nagyon könnyű őt bántani, és nem akarom azt, ami fél éve még
tartott. Csak vigyázz rá.
0 megjegyzés