Ikerláng - 36.
május 08, 2018
A toll kattog az ujjaim között, ahogy újra
és újra az íróasztalomhoz ér, miközben üres fejjel bámulok a jegyzeteimbe szinte
már teljesen eltévedve fejben. Semmi értelmeset nem tudok megjegyezni, csak az vibrál
előttem, bennem, amit még Jackson mondott nekem Jaebumról, és egyszerűen képtelen vagyok elfelejteni.
Csütörtök van, ráadásul este hét, úgyhogy
tulajdonképpen huszonnégy óra telt el azóta, ezért nem tudom, miért várok
csodát magamtól, mégis olyan, mintha hetek óta nyomna belülről ez az egész.
Ez egy nehéz téma még nekem is, és még
csak fogalmam sincs, Jaebumnak milyen lehet, de azt hiszem, attól még muszáj
lesz szóba hoznom. Egyrészt mert amúgy a barátom, és ezekről a dolgairól tudnunk
kell beszélni, a másik hogy nem is tesz jót a fejemmel, ha csak feleslegesen
kattogok ezen.
Felnyögve ejtem a homlokomat a füzeteim
kellős közepébe, miközben feladva dobom el magamtól a tollat, és csak az jár a
fejemben, hogy talán ideje lenne pihennem, mert előző este is alig sikerült három-négy
órát aludnom.
Már épp ráveszem magam arra, hogy kilökjem
magam alól a széket, és totál elengedve az irodalmat inkább az ágyamba
feküdjek, és szemetet bámuljak a tévében, de sajnos nem jutok messzire. A
laptopom képernyője felvillan mellettem, nekem pedig egyszerre ugrik görcsbe a
gyomrom, és nyugszom meg, mikor Wheein neve szinte kiszúrja a nevemet.
– Hello, Sunshine. – Egy ezer wattos
vigyorral fogad annak ellenére is, hogy az arca hullafehér, a szemei karikásak,
és rendesen úgy néz ki, mintha hetek óta nem aludt volna. Hirtelen csak
pislogni tudok magam elé, viszont mikor az arcára fagy a vigyora, mert fogalma
sincs, mi van velem, megrázom magam.
– Szia.
– Mi a helyzet?
– Veled mi van? Eléggé szarul nézel ki. –
A homlokomat ráncolva méregetem az arcát, amire vállat ránt, felsóhajt, és
elenged egy olyan gyenge mosolyt, hogy hirtelen azt hiszem, többre nem is lenne ereje. – Beteg vagy?
– Valami olyasmi. Benyeltem valami szart,
már három napja a vécé felett görnyedek.
– Basszus.
– Ja, de tudod, hogy soha nem bírtam
igazán a stresszt. Izgulok az érettségi miatt. – Oldalra biccenti a fejét, még
rám is vigyorog, és hiába nyúlna a haja után, hogy a füle mögé gyűrje, most a
feje tetejére van tornyozva.
– De Jinyounggal jól megvagytok azért,
nem?
– De, minden teljesen okés. Csak neki a
munka sok, mert kell a pénz, én meg belefulladok a sok tételbe.
– Előbb kellett volna tanulni. – Ahogy én gúnyosan
szúrok oda egyet, ő csak a szemeit forgatva mosolyog megint. Fogalmam sincs,
mégis honnan van ekkora jókedve.
– Inkább mesélj már valamit. Veled mi a
helyzet? JB? Jól vagytok? Olyan rég beszéltünk már. – A száját húzva könyököl
fel maga elé, miközben szerintem észre sem veszi, hogy bennem egy pillanatra
megáll az élet. Lefagy rólam az a maradék életkedvem is, neki pedig már egyből
gyanúsan villan fel a szeme. – Na mi az? Csak nem összevesztetek?
– Nem, nem. Dehogy.
– Akkor?
– Igazából több minden is van – motyogom számat
alig rezdítve, mikor rájövök, hogy amúgy rengeteg mindent nem mondtam még el
neki. – Lebuktunk Jimék előtt.
– Mi van?! – Hirtelen kibillen a fojtott
jókedvéből, elképedve bámul az arcomba már úgy, hogy kellemetlen. – Mégis
mikor? Miért nem mondtad? És mit reagált?
– Csak annyi minden volt... mindegy. Nagyon
jól kezelte.
– Jim? A nagybátyádról beszélünk?
– Igen. Nagyvonalakban elmesélte, hogy biszexuális,
és mikor ezt elmondta a nagyiméknak, kitagadták, aztán az apám addig fúrta őt
hátulról, hogy kizárták Jimet a végrendeletükből. Úgyhogy mikor a nagyszüleim
meghaltak, anyuéké lett minden pénzük, és abból csinálták a bútorüzletet, Jimék
meg félig az utcán laktak, és igazából mikor bejöttek nálunk a képbe, csak a
saját részüket akarták.
– Mármint az apád egy világi seggfej?
– Igen.
– És Jim annyira már nem?
– Valahogy úgy.
– Mi a szar. – Az elmúlt pár percben vagy
ezredszerre blokkol le, kikerekedett szemekkel bámul úgy maga elé, hogy hirtelen
azt hiszem, lefagyott a Skype. – És hogy történt?
– Jaebumnál aludtam péntek este, és
szombaton hazakísért, megcsókolt a bejáratiajtó előtt, Jimék meg pont akkor
jöttek haza.
– Bassza meg. – Hüledezve pislog talán túl
szaporán, miközben fogalma sincs arról, mit kéne mondania. Ja, valahogy én is
így éreztem magam akkor. – De akkor Jimékkel minden oké?
– Igen, teljesen más ide hazajönni azóta.
Már együtt is vacsorázunk.
– Váó. – Végül elereszt egy halvány
mosolyt, amit azt hiszem, már csak a kezelhetetlen helyzet okoz, majd egy
pillanat alatt összezavarodik, és a homlokát ráncolva vált át. – Mi volt még?
– Hát ez már egy kicsit más téma. – A
számat húzva simítok a nyakamra, már most tudom, hogy ez nem lesz egy könnyű
menet, mert hát igen. Köztudottan szerencsétlen vagyok. – Jackson elkapott múltkor
a suliban.
– És?
– Igazából most, hogy itt lyukadtunk ki,
kicsit szükségem is lenne a segítségedre, mert egy merő görcs a gyomrom.
– Mondjad, Sunshine. – Értetlenül figyel
tovább, kezdem azt hinni, hogy ennél már nem lehet bennem nagyobb a kétségbeesés,
de már most érzem, hogy ezt korai lenne kijelenteni. – Mi van Jacksonnal?
– Elmondta, hogy Jaebum sokat bántotta
magát a tavalyi miatt, mikor annyian bántották, és annyira bennem maradt,
hogy... Nem tudom. Nem tudom elengedni.
– Mármint hogy bántotta?
– Úgy – makogom egy nagyobbat nyelve, egyből
a saját kezem után nyúlva, úgy markolva a vékony bőrömet, hogy már szinte fáj.
– És még most is?
– Nem, már azt mondta, hogy nem csinálja.
– Ja. – Egy pillanatra megáll,
elmosolyodik, én meg csak ledöbbenve próbálok kezdeni valamit azzal a
gondtalansággal, ami sugárzik róla. Talán nem értette, mit mondok? – És?
– Mi az, hogy és?
– Miért vagy emiatt rosszul? Már régen
volt.
– Igen, tudom, csak...
– Figyelj. – Félbeszakít, mély levegőt
vesz, és már most látom rajta, hogy ismét jönni fog a reális hozzáállásával,
amivel soha nem tudtam teljesen azonosulni. Sajnos én egy kicsit bonyolultabban
fogom fel a dolgokat, mint ő. – Azt eddig is tudtuk, hogy JB egy lobbanékony,
érzelmileg instabil ember, mert hát basszus. Lerí róla. Azt is tudtuk, hogy nem
volt neki könnyű a sok idióta miatt, de kijött belőle. Nem?
– De.
– Jól van. Akkor mi a baj?
– Mert Jackson... – Már kezdenék bele a
kifakadásomba, a tiltakozásba, viszont túl hamar lenyelem az egészet. Bármit
mondok, úgy érzem, akkor sem fogja teljesen megérteni, mennyire megmaradt ez
bennem. – Csak arra tudok gondolni, hogy...
– Hé, ne. Csak engedd el, oké? Mindig
mindenen túl sokat aggódsz, biztos nem olyan súlyos a helyzet, mint ahogy azt
gondolod.
***
Jackson fájdalmasan őszinte kifakadása
mellett már Wheein győzködése is itt van a fejemben, a mellkasomban, de azt
hiszem, az egyik jobban visszahúz, mint a másik. Nem tudom, egyáltalán hová
pakoljam magam, itt van szombat este, és egész héten nem töltöttünk együtt több
időt Jaebummal azon a fél órán kívül, mikor hazakísért.
Aranyos volt, mert a kezemet fogta, végig
beszélt, hirtelen már nem láttam sehol azt a távolságtartást, mint még a hét
elején, és talán egy kicsit meg is nyugodtam. Mégis csak az kattogott előttem,
valahányszor mosolygott, hogy mi van, ha ez az öröm nem őszinte? Ha épp olyan
sok aggály van benne, mint korábban, csak nem mutatja ki?
Magamat tönkretéve egyik lábamról a
másikra állok, miközben a konyhában az egyik pultnak dőlve a vacsora maradékával
szemezek, de nem tudok hozzányúlni. Lehet, hogy csak túlkomplikálom ezt az
egészet magamban, de eddig is éreztem, hogy Jaebum talán egy kicsit elveszett,
és mióta ezt Jackson elég rendesen megerősítette, már nem tudok másra gondolni.
Vigyáznom kéne rá, nekem pedig fogalmam
sincs, hogy csináljam. Mégis hogy tehetném, ha még csak azt sem tudom, hogy
van?
Még most is csak ezen kattogok, pedig ebben
a szent pillanatban is itt van, fent zuhanyzik annak ellenére is, hogy alig
negyedórája érkezett, de mindenáron le akart fürdeni, mert Markéknál volt. Segített a szüleinek azt hiszem a garázst rendbe hozni, és zavarta, hogy méteres kosztól
viszket a bőre.
Alig múlt este kilenc, de Jimék sehol
nincsenek, valószínűleg fent dolgoznak, mert valami nagyobb projektre
készülnek, én meg totál egyedül érzem magam. Komolyan nem tudom, hogy ezt én
teszem ilyen nehézzé, vagy tényleg ennyire kényes ez a helyzet.
– Már megint eszel? – Ahogy a hűtő
halk zúgását az ő hangja vágja félbe, összerezzenek, de még csak arra sincsen
időm, hogy felé forduljak. Már csak azt érzem, ahogy a mellkasa a hátamnak
simul, halványan mosolyog a nyakamba hajolva, és miközben a derekamat átölelve
tart egyre szorosabban, engem kiráz a hideg. – Éhes vagy?
– Nem.
– Akkor? – Ahogy én motyogok, ő úgy sóhajtozik
apró csókot nyomva a meztelen bőrömre, amit épp nem takar a szűknyakú póló rajtam.
– Menjünk fel.
– Fáradt vagy?
– Egy kicsit. De jó itt lenni, fogalmad
nincs arról, milyen nehéz a fiúk előtt nem elszólni magamat kettőnkről. – Mosolyogva
beszél, a forró levegő, ami kicsúszik a száján, egy kissé kirántja alólam a
talajt, de még ez sem tud kibillenteni teljesen. Egyből fejbe ver a dolog, hogy
ezek szerint neki fogalma sincs arról, hogy Jackson tud rólunk, a szívem pedig
fájdalmasan hevesen kezd el verni a mellkasomban.
– Mikor akarod elmondani nekik?
– Még ráér. – A vállát rántja, miközben az
egyik tenyere a pólóm alá csúszik, és úgy simogatja a hasamat tovább, hogy nem
tudom, hogyan vegyek levegőt. – Na, menjünk fel, bébi. Bújj hozzám. – Szinte
könyörögve vált egyről a kettőre, én meg csak a számat beharapva, lehunyt szemekkel
próbálok talpon maradni miatta.
Itt van, annyira édes megint, a bőre újra
az enyémhez ég, a szája a nyakamon, a szíve szinte az én testemben, de hirtelen
nem tudok másra gondolni azon kívül, hogy talán beszélnem kéne vele erről az
egészről. Mégis hogy hozhatnám ezt szóba?
0 megjegyzés