Ikerláng - 37.
május 12, 2018
Egy halk nyögéssel nyúlok az arcomhoz, és
hiába próbálok megmozdulni legalább egy kicsit, a fél testem le van zsibbadva.
Megint. Jaebum halkan szuszog, az arca újra a nyakamban, a derekamat markolja,
és érzem, ahogy mozog a szája álmában.
Egy halvány mosolyt elengedek, kezdek
rájönni, hogy tulajdonképpen ő így imád aludni –, hogy félig agyonnyom.
Mondanám, hogy nem kapok levegőt, hogy a vér elhagyta a jobb oldalamat, és
kényelmetlen, de rohadt nagyot hazudnék.
– Ühm. – Csak egy gyenge nyöszörgést enged
ki a torkán, ahogy megmoccanok alatta, és egy halvány nyújtózkodás után épp
olyan gondtalanul ernyed el minden izma, mintha nem számítana, hogy alatta
vagyok. – Mennyi az idő?
– Megnézném, de szerintem már lassan
amputálni kell a jobb oldalamat. – Rekedt hangon válaszolok, ő pedig hangosan
mosolyog, de szerintem még csak a gondolat sincsen meg a fejében, hogy
megmozduljon. – De kint még csak jön fel a nap, úgyhogy gondolom, nem lehet
több hétnél.
– Aludjunk vissza. Egy egész napra.
– Majd tanulni kéne.
– Ah. – Felnyög, rosszallóan morog, majd
egy hisztis mozdulattal emeli fel a fejét, és mered úgy az arcomba, hogy
rendesen elszégyellem magam. – Minek?
– Mert nemsokára...
– Ki ne mondd.
– Hé. – A homlokomat ráncolom, ahogy ő a
szemeit forgatja, majd csak egy halk sóhaj csúszik ki a számon, ahogy mocorogni
kezd rajtam, és belezsibbad a fejem, mikor teljesen máshogy nehezedik rám. – Akkor
mit szeretnél? Malmozzunk?
– Csináljunk valami mást.
– Mégpedig? – Ahogy én értetlenül
kérdezek, ő úgy mosolyodik el, és szinte már tudom, mire gondol, mikor
megmozdul. A szája az enyémhez ér, egy lassú csókot nyom rá újra és újra, viszont
ahogy hirtelen vált, és a nyelve erőszakosan vág át az ajkaim közt, csak egy
sokkolt nyöszörgést szed ki belőlem.
Konkrétan a párnába olvadok, olyan energiával
nyomul nekem, hogy megfordul körülöttem a sötét világom, és csak azt a halk
nyögését hallom magamban, ami minden egyes mozdulatánál kitör belőle.
A takaró alatt a hátát marom, és szinte
már belefulladok abba a mély csókba, ahogy követel, mikor egyik pillanatról a
másikra felkapja a fejét, én pedig hirtelen nem értem, mi történik.
– Jesszusom. – Jim hangja átvág a szobán,
és amilyen hirtelen benyitott, úgy csapja be maga után az ajtót, de jelenleg
annyira zsong a fejem az előbbitől, hogy meg sem hallom. – Fel vagytok öltözve?
– Mi?
– Kérdezem máshogy. Dugtok? – Szinte
átkiabál a falon, miután értetlenül kérdezek, viszont ezután beáll a csend. Sokkolva
fekszem a kérdést emésztve magamban, amíg Jaebum sunyin mosolyog, és elereszt
egy hitetlen sóhajt, miközben lemászik rólam.
– Hát a diszkréció nem az erőssége –
mondja leginkább nekem, viszont ahogy felül és a haját túrja, egyértelmű, hogy
a reggelemnek ennyi volt. – Csak csókolóztunk. – Épphogy hangosabban kiszól, máris
nyílik újra az ajtó, Jim pedig benéz, de már alig nyitja ki a száját, tudom,
hogy egy fél szavától le fog égni a bőr az arcomról.
– Már féltem, hogy buli van, és jöhetek
gyertyát tartani.
– Azt hallottad volna. – Jaebum pimaszul
mosolyog, miközben a pólót húzogatja a mellkasán, a nyakától minél távolabb,
ami miatt kezd olyan érzésem lenni, hogy csak miattam van rajta ruha
egyáltalán. Azt hiszem, kényelmetlenül érzi magát benne. – Már a nappaliban.
– Váó, oké. És Youngjae a hangos vagy te?
– Na jó. – Kínosan nyögve nyúlok az
arcomhoz, próbálok mozdulatlan lenni, de ez a nyomorult két szó akkor is eléri,
hogy mind a ketten felém nézzenek. – A kezemet esetleg nem akarod fogni közben?
– Fogom én a nőmét, ne aggódj. Már, ha azt
érem el.
– Jézusom, inkább mondjad már, mit akarsz,
Jim. – Rosszallóan morgok, miközben legbelül hamuvá égve a plafont bámulom
azzal az érzéssel magamban, hogy valószínűleg soha többet nem akarok majd
kimenni a szobámból. Ez így fog mostantól menni? – Úristen.
– Engem csak az érdekelne, hogy a prűd
fejed mit akar enni ebédre. El kell mennünk vásárolni, és Jinah tüzet hányt,
hogy jöjjek fel.
– Magánéletet.
– Azzal nem mennél sokra. – Nem nézek
felé, de ezer százalék, hogy a szemöldökét emelgeti, viszont pont annyira
szórakozik jól rajtam, mint Jaebum az ágyam végében. – Főleg szex után. Lehet,
valami kiadósat kéne.
– Nekem megfelel – nyögöm magam elé azt
latolgatva, vajon melyik pillanatban haljak meg csak úgy spontán, hogy ennek a
beszélgetésnek vége legyen. A pofám leszakad.
Még ha történne bármi olyan Jaebum és
köztem, akkor legalább aláírnám, hogy van miről beszélni, de jelenleg ez felér
az egyetemtémával: folyton azon jár az agyam, hogy jó lenne már ott tartani, de
olyan messze van, hogy már a gondolattól csaknem sírva fakadok.
– Jó, akkor majd kitalálok valamit. Sokra
mentem veled. – Jim felsóhajt, vigyorogva fúj egyet, és épphogy csukódik utána
az ajtóm, már csak azt hallom, ahogy Jaebum kinevet.
Lassan felemelem a fejem, a pimasz
tekintetébe forr az enyém, viszont ahogy nem szól egy szót sem, feladom a
hallgatást.
– Most mi az?
– Nem tudsz beszélni a szexről tizennyolc
évesen. Ez aranyos. – A fejét csóválja, az arcélét dörzsölve mered le maga elé,
miközben egy hitetlen vigyor ég az arcára, amivel épp annyira nem tud mit
kezdeni, mint én.
– Ez nem beszélgetés volt, hanem kivesézése
a nemlétező szexuális életünknek.
***
A telefon szinte a fülemhez ég, miközben
azt hallgatom, ahogy sípol újra és újra, a szívem pedig a torkomban dobog. Itt
állok a kapu előtt, fél kézzel a táskámban kotorászva a kulcsom után, és arra
várok, hogy anya felvegye.
Az elmúlt napokban vagy ezerszer átcikázott
a fejemben az, amit még Jim a múltkor mondott, hogy talán keresném kéne a
szüleimet, és egyik pillanatról a másikra olyan lelkiismeretem lett, hogy idáig
jutottam. Viszont nem kapok választ, még csak ki sem nyomnak, és mikor már vagy
harmincszor kicsöng, már azon vagyok, hogy feladom, de az ég nem így gondolja.
Az utolsóelőtti pillanatban félbemarad az
irritáló hang, és ahogy meghallom a lágy női szavakat, a gyomrom összeugrik.
– Szia, Youngjae.
– Hello.
– Mondjad. – Békés a hangja, mégis hűvösnek
érzem egy kicsit, és a nemlétező válaszaim között rugózva már a kaput nyitom,
majd egy fél pillanattal később már zárom magam után. – Mit szeretnél?
– Én csak... gondoltam, felhívlak. Tudod,
hogy megkérdezzem, mi van veletek meg minden.
– Oh. – Ahogy a szokatlan motyogásomra ledöbbenve
reagál, beáll a csend kettőnk között, és hirtelen azt hiszem, nem is fog
válaszolni nekem. – Jól vagyunk.
– Oké. – A számat húzom, hiszen ennél több
nem jön ki belőle, még csak vissza sem kérdez, én pedig most érzem a leginkább
azt, hogy szinte azt sem tudom, ki ő. És még csak szomorú sem vagyok miatta,
egyszerűen olyan, mintha a szomszédot hívtam volna fel, akivel szökőévente
egyszer, ha összefutok. – Apa is?
– Apád is. Gondolom, Jiméknél minden
rendben.
– Igen. – Hiába próbálok ennél többet
kiszedni magamból, egyszerűen nem megy, mert tulajdonképpen nincs mit neki mondanom.
Vagyis lenne, hiszen annyi minden történt velem, annyi jó dolog, de nem beszélhetek
neki róla. – Figyi, én azon gondolkodtam, hogy tudod... kiderült, meddig maradtok
Thaiföldön?
– Még nem.
– De addig hol leszek, vagy mi lesz?
– Gondolom, maradsz ott, még nem tudom
pontosan. – Miközben ő vontatottan beszél, én pont olyan lassúsággal szenvedem át
magam a lakáson, és Jinahék mellett elhaladva is csak egy intést tudok kiszedni
magamból. – Mondtam, hogy majd hívlak, ha majd lesz valami biztos tervünk.
***
Ez a hét eléggé gyérül kezdődött, tegnap
még csak hétfő volt, de már leszedáltam magam, bár mondjuk az én hibám, mert
sok értelme nem volt felhívni a szüleimet. Nem is tudom, mit vártam, hogy
egyáltalán miért éreztem rosszul magam emiatt, mert hát legyünk őszinték, nem
hiszem, hogy elsősorban nekem kéne szívnom a fogam.
A suli egyre inkább a nyakamon van, hiszen
nemsokára vége, de jelenleg ahelyett, hogy tanulnék, vagy legalább próbálnék
pihenni, így, este féltizenkettőkor is a telefonomba bújva fekszem keresztbe az
ágyon. A laptopom itt melegszik mellettem, miközben Wheein Skypeon keresztül beszél
valamiről, amit hirtelen nem fogad be az agyam.
Fáradt vagyok, mégsem tudok aludni, ő
pedig csak szimplán kínozza magát, mert nem elég, hogy még mindig nincs valami
jól, még az alváshiánnyal is tetézi a dolgot.
– Hé, olyan csendes vagy, Sunshine.
– Csak kattog az agyam – motyogom már
zsibbadó karokkal, ugyanis kezdek elfáradni abban, hogy a fejem felett tartom a
telefont. Egy kisebbet nyögve fordulok át a hasamra, és hiába nézek a laptopom
képernyőjére, nem sokat látok a legjobb barátnőmből.
– Min?
– Hát, felhívtam anyuékat tegnap, de nagyjából
lószart nem ért. Egyre ridegebbnek érzem.
– Tudod, hogy eddig se nagyon kedveltem
őket, és ezzel nem nagyon fényezik magukat. – Rosszallóan morog maga elé, és
miközben valószínűleg ő is telefonját bámulja, én a minimumra tett fényerőm
felett is hunyorgok. – Nem vagy ideges miattuk?
– Nemigazán. Túlságosan nem hat meg, csak
kicsit az aggaszt, hogy állítólag tovább akarnak maradni, és így nem tudom, mi
lesz velem. De mindegy.
– Majd megoldjuk, tudod, hogy velünk senki
nem fog kibaszni. És JB? Beszéltél vele?
– Hát még nem. – Mormogva válaszolok, miközben
az Instagramon már azt sem tudom, min nézek, csak pörgetem a sok sablonképet,
és még a zeneivideókon sem állok meg. – Igazából nem mertem felhozni, pedig szeretném.
Csak még nem tudom, hogyan.
– Ez mi a szar? – Wheein hirtelen
félbeszakít, én pedig kibillenek a dilemmámból, és azt figyelem fél szemmel,
ahogy az a kevés, amit látok belőle, teljesen megfeszül.
– Mi? Találtál valamit?
– Múltkor bekövettük egymást Instagramon JB-vel,
és most csak úgy felmentem Twitterre, hátha van neki az is vagy valami, de ahogy
próbálgattam a nevét, nem épp azt találtam, amit akartam. – Sokkolva beszél,
felül, és épp akkor néz a laptopjára, mikor én is. Szóra nyitja a száját, a
homlokát ráncolja, viszont hirtelen nem is tud mit mondani, amivel egy fél
másodperc alatt összezavar.
– Mi az?
– Ezt inkább elküldöm. – A fejét csóválja,
miközben kikerekedett szemekkel a telefonjába mered, amiből árad valami
értelmetlen zaj, de nem értek belőle semmit. – Azt a rohadt.
0 megjegyzés