Ikerláng - 39.
május 14, 2018
– Ez mégis mi a faszom volt? – A vér itt
dübörög a füleimben, csak azt látom, ahogy a srác hangosan szitkozódva felkel a
földről, a haverjait arrébb taszítva pedig szinte már mozdul felém, lendül a
keze, én pedig lélekben felkészülök arra, hogy ez pokolian fájni fog. De nem.
Valaki a karomnál fogva ránt arrébb, de én
csak azt figyelem, ahogy Jaebum konkrétan kettőnk közé rontva a gyerek ingjébe
mar, hátrébb taszítja, és úgy mered az arcába szinte már vicsorítva, hogy a
szívem a torkomba ugrik. Árad belőle a tesztoszteron, az, hogy bármire képes
lenne, én pedig megint beleveszek a gondolatba.
– Ha hozzá mersz érni egyetlen ujjal is,
meg foglak ölni. – Olyan vontatottan beszél, a szavakat szűrve a fogai közt,
hogy a levegő megdermed idekint. Az utolsó pár hang beteges sokkot hoz, és
igaz, alig látom a srác arcát, de már abból a fél pillantásból tudom, hogy
elfehéredve áll.
Jaebumból sugárzik az erő, a düh, és talán
úgy félemlíti meg, ahogy ezelőtt még soha nem tette senkivel.
Nem tudok levegőt venni egészen addig,
amíg le nem engedi a kezét, és tartva a szemkontaktust, konkrétan gyilkolva a
szemeivel hátrébb lép, majd még egy utolsó szemöldökvonogatás után hátat fordít
a leblokkolt srácnak, miközben utánam nyúl. Szinte már fáj az a mozdulat,
amivel a felkaromba markol, de tudom, hogy ez a harag nem ellenem irányul. Azt
hiszem.
Csak egy fél másodpercre nézek hátra,
látom azt a döbbenetet, amit magunk után hagyunk, majd azt, ahogy Mark felkapja
a földre dobott táskámat, és Jacksonnal együtt elindul felénk.
Eltelik pár durva perc, mire a könyörtelen
gyors vonszolásából Jaebum visszavesz, egy félutcányival lejjebb megáll, és úgy
fordul felém, hogy nem jut egyetlen értelmes szó sem az eszembe.
– Ez mégis mi volt? – Értetlenül mered az
arcomba, a teljes zavar és sokk árad róla, amivel hirtelen nem tudok mit
kezdeni. – Elment az eszed? Van fogalmad róla, mit csináltál?
– Megvédtelek. – Folytatná, hatalmas
levegőt véve konkrétan a fejemre zúdítana mindent, de ahogy közbevágok, megáll.
Csak pislog némán, miközben szerintem a negyedét nem érti annak, ami történt.
Úgy érzem, hogy most kiakasztottam, pikkel rám, és fogalmam sincs, miért. –
Baj?
– Hogy baj-e? – Ledöbbent arccal kérdez
vissza szinte besípolva, értetlenül kapkodva a tekintetét mindenen, ami éppen
nem én vagyok. Végül vesz egy mély levegőt, az arcához, a hajához nyúl, majd
olyan komolysággal olvad bele a tekintete az enyémbe, hogy nem merek
megnyikkanni sem. – Az a gyerek, akinek behúztál, nálad vagy tíz kilóval nyom
többet izomban, taekwondozik, és ezek után folyton azon lesz, hogy ezt
visszaadja neked. És te még azt kérdezed, baj-e?! Ezek után rettegés lesz az
egész életem, mert ki tudja, hogy mégis mikor fog neked menni!
– Nem érdekel.
– Mi az, hogy nem érdekel? Youngjae, ez
kibaszottul nem játék, meg fog ölni egy rohadt ütéssel.
– Inkább engem bántson, mint téged.
– Te... – Leblokkol, mégis félig belekezd,
emeli a kezét, hogy hitetlenkedve szentbeszédet tartson, talán kicsit még
jobban kiakadjon, viszont nem teszi. Hirtelen becsukja a száját, mély levegőt
vesz, majd csak halál némaságban fordul sarkon és indul tovább, én pedig a
fonalat elvesztve, pillanatokkal később mennék utána.
– Hé, Youngjae. Ne menj utána, idegesen
kezelhetetlen. – Mark hangja felrobban mögöttem, én pedig összerezzenek, és
ahogy a keze az enyém után nyúl, egy pillanatra megtorpanok, viszont nagyjából
ennyit vált ki belőlem az aggodalma. – Majd holnap megbeszélitek.
– Istenem. – Egy nyűgös nyögés csúszik ki
a torkomon, ahogy felé fordulva leveszem a válláról a táskámat, még egy utolsó
pillantást vetek a néma Jackson felé is, viszont ennél többet nem vagyok
hajlandó tökölni.
Egy szó nélkül fordítok nekik hátat, és
talán egy hatalmas veszekedésért sietve, konkrétan futóléptekben megyek Jaebum
után.
A csend szinte megsüketít, ami itt tombol
a falak között. Már vagy fél órája egy szót sem szóltunk egymáshoz, miután
félig faképnél hagyott, én pedig Markék helyett inkább utána siettem. Vagy két
méterrel mögötte jöttem egész végig, láttam, ahogy folyton az arcához nyúl, a
fejét csóválja, viszont tudta, hogy ott vagyok mögötte.
Tárva-nyitva hagyta a kaput, a
bejáratiajtót maga után miattam, most pedig itt szobrozok a konyhájuk kellős
közepén, de arról fogalmam sincs, ő hol van. Nem tudom, mégis mivel borítottam
ki ennyire, vagyis... Igen. Értem, hogy aggódik, hogy talán meggondolatlanság
volt, de az a helyzet, hogy egy kicsit sem bántam meg még akkor is, ha csak
hirtelen dühből csináltam.
Eltelik még néhány nehéz perc, mire Jaebum
egy kisebbet sóhajtva befordul a konyhába egy műanyagdobozzal a kezében, egy
szál rövidnadrágban, mert lételeme félmeztelenül mászkálni.
A fejét csóválva áll meg előttem, ahogy az
egyik pultnak dőlök magam mögött, és csak azt figyelem, ahogy mellém téve a
dobozt a felét kipakolja, én pedig nem értem, mit keres annyi gyógyszer között.
– Most haragszol rám? – kérdezem halkan,
egy kisebbet nyelve, ahogy a jobb kezem után nyúl, amin egy egészen kicsit
felszakadt a bőr, és most kezdem el érezni, mennyire zsibbad és sajog az egész
kézfejem.
– Nem. – Egy pillanatra sem néz rám, csak
bekeni valami hófehér kenőccsel a két apró sebet, majd a gumisfásli után nyúlva
olyan szorosan tekeri a kezem köré, hogy egy halk nyikkanás azért kiszalad a
számon. – Azt sem tudom, mire gondoljak. Vagy mit érezzek.
– Miért?
– Youngjae. – Egy gyenge somolygással
megdob, miközben halkan sóhajtozva belenéz a szemembe, és megáll. Beharapja a
száját, azt figyeli, ahogy próbálok kiigazodni rajta, de egyikünk sem jut
többre. – Megütöttél valakit miattam.
– És?
– Mi és? A légynek nem tudnál ártani. Egy
aranyos, tiszta fiú vagy, erre miattam eltöröd a kezed egy nyomorult seggfej
arcán, aki annyit sem ér, hogy egyáltalán meghalld.
– Hé, nem tört el a kezem, nem ütöttem
annyira rosszul.
– Viszont nagyon fájni fog. – Morogva néz
vissza a bekötött kezemre egy pillanatra, aztán vissza az arcomba, amin
szerintem a világ összes kérdése ott cikázik. – Figyelj, tudom, hogy hevesen
reagáltam, mivel te csak meg akartál védeni, és szerintem fogalmad nincs, ez
mennyire jólesik, de az a srác nem normális. Egy homofób seggfej, és mostantól
kezdve csak arra az alkalomra fog várni, hogy egyedül legyél, és szarrá verjen.
– Akkor kénytelen leszel folyton mellettem
lenni. – Valamiért nem nagyon hat meg, amit mond, csak a vállamat rántva
válaszolok, viszont még ennek ellenére is érzi, hogy mennyire komolyan
gondolom. – Hatalmas tragédia.
– Ez nem ilyen egyszerű. – Vibrál mind a
két szeme, érzem a hangján, az arcán, hogy annyira meg akar győzni, legalább
egy kicsit megértetni velem. Én mégis csak egy valamire tudok figyelni, amit
szerintem ő még csak észre sem vesz. – Nem tudod, milyen dolgokra képesek ebben
a szutyok iskolában az emberek, komolyan, Youngjae.
– Borzalmas.
– Nem is tudod, mennyire... – A témába
merülve csak beszél, mondja és nem hagyja abba, de semmit nem hallok meg
belőle. Egyszerűen csak a száját figyelem, ahogy megrezzen a szavaitól, és már
csak azt veszem észre, ahogy felé mozdulok.
Meglepetten nyög egyet, mikor
félbeszakítom, az ajkam az övéhez ér, megdermed, majd csak a derekam után nyúl,
ahogy az én tenyerem a meztelen mellkasára égve végigsimít a bőrén, a nyakán, a
tarkóján át egészen a hajába. Hirtelen zavarni kezd az ingem, ami kettőnk közé
szorul, de még így is érzem, ahogy a szíve fájdalmasan hevesen dobog az enyém
felett.
A szájába harapok, a nyelve után megyek,
és abban a pillanatban, ahogy oldalra biccentem a fejem, ő a pultba taszít, de
egyáltalán nem durva. Egyszerűen csak nem tud betelni ezzel, úgy sóhajtozik,
ahogy én halkan nyöszörgök, és szinte beleremegek a kezeibe, amik félig már az
ingem alatt a csípőmet simogatják.
Egy pillanatra megáll, pár apró csókot
nyom a számra, majd pont ott folytatja, ahol abbahagyta hirtelen, az én fejem
pedig végképp kikapcsol. Végigsimít a hátamon az ingem alatt, majd a fenekembe
markol, magához szorít, és úgy nyomul nekem még mindig, mintha egy kicsit sem
számítana az, ahogy belereszket a lábam.
Fogalmam sincs, mi történik, vagy
egyáltalán hogyan, de mindent, ami alig egy órája történt, teljesen elfeledtet
velem már csak azzal a gyengéd követelőzéssel, amivel a bőrömhöz, a számhoz ér.
Hirtelen nem is akarok mást, csak azt, hogy a keze mindenhol ottlegyen rajtam,
ahol elér, még ott is, ahol nem.
Mintha olvasna a fejemben, a keze nem tud
megállapodni rajtam, a fenekemről ismét az ingem alá csúszik felgyűrve a felesleges felsőt rajtam, és ahogy a meztelen hasam az övéhez ér,
teljesen belezsibbadok. Fejben már máshol tartok, sokkal, sokkal messzebb, és
egy pillanatra azt hiszem, ő is, viszont mikor a csípőm előre mozdul, épp úgy
rezzen össze, mintha villámcsapás érné.
– Ne, bébi, várj. – Levegő után kapva
húzza el a fejét, szorosan összezárt szemekkel áll, miközben a kezeit a felsőm
alól a pultra támasztja mellettem, én pedig hirtelen elkezdek fázni ettől a
minimális távolságtól köztünk. – Csak várj.
– Miért?
– Mert itt elég.
– Nem, kérlek. – Szinte könyörögve marok a
hajába, amire ő a szemeimbe néz, de tudom, hogy ismét meghúzta a határt.
Egyszerűen az ingemhez nyúl, a szavakat keresve igazítja meg rajtam, de én még
mindig nem tudom elereszteni.
– Ezt ne csináld, inkább hazaviszlek.
– De most nincsenek itthon a szüleid.
– Tudom, épp ezért jobb, ha hazamész. –
Hiába nyöszörgök szinte már szánalmas módon, ő lerendezi egy egyszerű
mondattal, ami megmozdít bennem valamit. Egy hatalmasat nyelek, csalódottan
meredek le kettőnk közé, ahogy a kezeim lecsúsznak a nyakából, és próbálok nem
összezuhanni belül. – Hé, ne nézz így.
– Mindegy.
– Ne legyél szomorú. – Felemeli az
arcomat, a homlokomra csókol, de teljesen feleslegesen csinálja, ugyanis a
hangulatot már hazavágta, és az önbizalmamat is rendesen kikezdi az
ellenkezése. Nem értem, mégis mire vár még. Talán velem van valami baj? – Épp
elég adrenalin jutott mára.
0 megjegyzés