Ikerláng - 41.
május 21, 2018
A kinti hideg a kabátom alá költözött, de
még ez is kellemesebb jelenleg, mint a gondolat, hogy már este hat van lassan.
Egész délután Sojungot korrepetáltam angolból, talán ez életem legborzalmasabb
keddje, és azt hiszem, egy kicsit részben miatta is. Egész végig inkább engem
stírölt, mint a tankönyvet, és valahányszor angolul beszéltem hozzá, ő folyton
csak a számat bámulta.
Először kellemetlen volt, aztán idegesítő,
most meg már meg sem hallom azt, amit mond. Kint már sötét van, mégis annyira
körbe van világítva az iskola, hogy tisztán látom fél szemmel az arcát.
Épp a lépcsőn megyünk lefelé, az előudvar
pedig talán soha nem tűnt még ilyen nagynak, mint most. Fáradtan nézek körbe,
és ebben a szent pillanatban, ahogy a földről felemelem a fejem, meglátom őt.
Jaebum ott áll az autójának dőlve, amivel majdnem, hogy pont a kapu előtt parkolt
le, az én szívem pedig a torkomba ugrik.
Tegnap elég semmilyen napunk volt, nem
tudtunk együtt tölteni két percnél többet, mivel ő tanítás után egyből edzésen
szenvedett, mert nemsokára egy újabb meccsük lesz egy másik városban, és arra
gyakorolnak.
El sem akarom hinni, hogy most itt van, hogy
elém jött annak ellenére is, hogy megígértettem vele, hogy otthon marad pihenni
legalább ma. Ettől az egésztől forró lesz a mellkasom elfelejtve azt a
csalódást, ami előző héten még eléggé uralt, miután lepattintott, de hirtelen
már az sem érdekel. A tekintetünk egyből összefonódik, és végigsöpör rajtam a
megkönnyebbülés, az a kezelhetetlen izgalom, ahogy szinte egyszerre szökik
mosoly az arcunkra.
Már szólnék oda neki hangosan, teljesen
elfelejtve, mi történik épp, viszont mikor Sojung a felkaromra teszi a kezét,
megtorpanok. Maga felé fordít egy észrevehetetlen mozdulattal, és ahogy az
arcomba mered, biztos vagyok abban, hogy Jaebumot még csak észre sem vette.
– Nagyon köszönöm a mai napot. Szinte az
utolsó esélyem voltál, Youngjae-sshi.
– Nincs mit – biccentek egyet türelmetlenül,
csak azon pörögve, hogy végre a pasimhoz akarok menni egy pokolian hosszú és
tömény nap után, de ő nem hagy békén. Kicsit közelebb hajol, én meg már állnék
tovább, viszont nagyjából annyit ér a próbálkozásom, mint halottnak a csók. –
Eléggé késő van már.
– Tudom, én csak... tényleg nagyon hálás
vagyok.
– Szívesen.
– Köszönöm – mondja halkan, egy halvány
mosoly még odaköltözik rá, viszont ahogy hirtelen lábujjhegyre áll, felém
hajol, szinte érzem, ahogy megöl az értetlenség.
– Hé! – Jaebum hangja szinte felrobban nem
is olyan messze tőlünk, és hiába léptem már én is hátra ösztönből Sojung
közeléből, ő akkor is szinte vágtatva siet ide, és úgy torpan meg közvetlenül
mellettem, hogy már majdnem én is hanyatt esem a lendülettől, de ő nem figyel
rám. A lányt bámulja úgy, hogy már az én torkomat szorongatja. – Mit művelsz?
– Mi közöd hozzá, JB? – Sojung szemei
fellángolnak, ahogy a barátom a kezem után kapva maga mögé von, mintha féltene
attól a kemény alig negyven kilós ösztrogéntól előttünk. – Menj innen, épp
beszélgettünk.
– Rohadtul majdnem a szájába másztál.
– És akkor mi van?
– Nem érdekled őt, nem veszed észre? Meg
ne merd megint. – Jaebum sziszegve lép közelebb hozzá, én pedig fogalmam
sincs, mit kezdjek magammal, csak állok tanácstalanul, végignézve, ahogy
miattam marják egymást. – Takarodj a
közeléből.
– Miért, a testőre vagy?
– A pasija vagyok, ribanc. – Hirtelen szó
szerint az arcába áll, a szemöldökét felvonva olyan büszkén mondja ezt ki, hogy
először szinte le sem esik. Viszont mikor Sojung elég rendesen elfehéredik és
felém néz, rá kell jönnöm, hogy itt valami nagyon elbaszódik most.
– Hogy mi van? Youngjae-sshi, ez igaz? –
Az arcán a teljes döbbenettel kérdez, Jaebumot arrébb tolva mindenével felém
fordul, mintha egy pillanat alatt rájönnének, hogy még én is itt vagyok. – Most
csak hazudott, nem?
– Csak szeretnéd.
– Kussolj, JB. – Égető tekintettel morran
fel, majd ahogy ismét az én szemeimbe ég az övé, már tudom, hogy alig fog
kijutni a száján suttogásnál több. – Te is... meleg vagy?
– Nem vagyok meleg.
– De attól még járunk, úgyhogy kopj le.
– Jesszusom, Jaebum. – Rosszallóan meredek
a pasim felé, aki még csak felém sem néz, ugyanis úgy méregeti azt a kicsi
lányt előttünk, mintha bármelyik pillanatban meg kéne védenie tőle. – Figyelj...
– Jézusom, már te is? Ez valami kibaszott
fertőzés? – Sojung hitetlenkedve hátrál el tőlünk, mikor a sokk elhagyja a
testét, és rájön, hogy ez nem kamu, hiszen nem tiltakozom. Lesúlytva hátrál el
egy fájdalmas fintorral, majd magában szitkozódva fordul sarkon és indul el azt
sem tudom, merre.
Egy pillanatra leblokkolok, viszont mikor
eljut az agyamig, hogy emiatt holnap az egész suli tudni fogja ezt, hogy talán
ez az egész felért egy öngyilkosmerénylettel, a lábam magától mozdul. Utána
indulok, még csak az sem érdekel, hogy Jaebum értetlenül utánam szól, mégis mit
művelek, hogy menjek vissza hozzá.
– Sojung, várj már. – Épphogy idegesen
utána kiáltok, a kezét megragadva állítom meg, ő pedig úgy fordul felém
hirtelen, hogy majdnem hátraesek a lendülettől. – Figyelj...
– Ez undorító.
– Először is, nem a te dolgod ezt
megítélni. Ez az én magánéletem, és senkinek semmi köze ehhez. – Már lassan
saját magamat elvesztve válaszolok elfelejtve azt a minimális tiszteletet, amit
mindig próbáltam a hangomra erőltetni vele szemben, viszont most átszakad
valami. Látom, hogy úgy néz rám, mint a többi fiú Jaebumra, és ettől kettőszáz lesz
a vérnyomásom. – Ahogy neked sem kéne erről tudnod.
– Mit akarsz ezzel?
– Ha te ezt elítéled és undorodsz ettől,
az a te dolgod, nem érdekel. De kérlek, ne mondd el senkinek. – Szinte
könyörögve, mégis azzal a halvány indulattal szólalok meg újra, amíg ő
látszólag a darabokra hullott életét próbálja összeszedni. – Ha egy kicsit is
kedvelsz engem, akkor nem teszel semmit.
– Ez érzelmi zsarolás. És amúgy is ez
beteges, nem értem, hogy tudsz úgy hozzáérni...
– Sojung. – Felháborodik, én ismét csak
utána szólok, és a kezét megragadva tartom itt, mikor megint elmenne. Próbálok
lecsillapodni, félretenni ezt a dühöt magamban, és szinte már megint csak azt a
Jaebumot látom magam előtt, akit annyian meggyűlöltek, ő pedig halálosan
egyedül volt. – Kérlek, nem akarom, hogy megint bántsák őt. Nem bírnám
elviselni, ha ugyanaz történne vele, mint tavaly.
– Miért kéred ezt tőlem? Előbb-utóbb úgyis
kiderül, nem mindegy? Ez amúgy is egy betegség, menjetek orvos...
– De nem most. – Már le sem reagálom a
homofób megjegyzését, csak könyörögve halkítom le magam, amitől ő is egyből
csendben marad. Nem tudom, ezzel elérek-e bármit is, mégis annyira próbálkozom.
– Kérlek, csak... Legyél tekintettel arra, hogy mit műveltek vele tavaly. Még
nem vagyok kész arra, hogy megvédjem ennyi emberrel szemben.
– De...
– Sojung, kérlek. Ne csináld. – Szinte
elsuttogom a végét, mikor látom, hogy elfojtom benne azt az értetlen mérget, és
csak a szavakat keresve vérzik el attól a fájdalmas aggodalomtól, ami az
arcomra ül. – Ez az egész annyira sokat jelent, én... Kérlek. Annyira fontos
nekem, nem akarom elveszíteni őt. Belehalnék.
***
Wheein fáradt arca az enyémbe világít,
látom rajta, hogy talán napok óta alig aludt, hogy még mindig nincsen valami
jól, de még így is itt van velem. Inkább nem pihen, csak hogy beszélni tudjunk,
mert őszintén, egyre jobban érzem a hiányát.
Oké, a fiúk itt vannak velem, mellettem
majdnem minden nap, de ez mégsem olyan, mintha ő fárasztana. Most is alig érem
be azzal, hogy épp beszél, mert a Skype már a hangját is kezdi lerontani.
– Na és beszéltetek végre?
– Kivel? És miről?
– Anyáddal a csodás kapcsolatotokról.
Szerinted? – Wheein a szemeit forgatja, mégis mosolyog, amit szinte nem is
látok a fehér arcán. – JB-vel arról, miért fogadott cölibátust.
– Idióta vagy. – Lehunyom a szemem,
próbálok nem felnevetni, és hála annak, amilyen kínosan meleg lesz az arcom,
össze is jön. – Nem, fel is adtam a dolgot még azelőtt, hogy belekezdtem.
– De miért?
– Mert az evést választottam, az legalább
nem utasít vissza soha.
– Akkor ezért van előtted egy hatalmas
gyros?
– Talán – motyogom magam elé a vacsorámra
nézve, aminek több, mint a háromnegyede még rám vár, pedig elmúlt már este
kilenc is, én meg kezdem szégyellni magam. Folyton csak eszem, de belegondolva
inkább erre függök rá, mint a drogokra. – Mindegy.
– Te sem vagy komplettebb nálam. Szóval
ahelyett, hogy összeszednéd magad és rendbe hoznád a nemlétező szexuális
életeteket, te inkább eszel?
– És azon pörgök, hogy fogok kinézni húsz
kilóval nehezebben.
– Mondjuk úgy, ahogy egy veled egyidősnek
kéne. – Szinte felpofoz a szavaival, a szemöldökét felhúzva bámul, amíg én csak
szúrósan meredek rá nem tudva azt, erre most mégis mi a retket mondjak. – Most
mi van? Fáj az igazság?
– Ez nem igaz.
– Valóban nem, már a negyedétől is boldog
lennék, mert borzalmasan beesett az arcod. – Felsóhajt, legyint egyet, látom
rajta, hogy még annyi mindent hozzám tudna vágni, mégsem teszi. – De most
komolyan, Youngjae. Miért nem beszélsz vele?
– Mert tudom, hogy nem oldok meg vele
semmit. Attól, hogy én beszélni akarok, ő még ugyanolyan marad, mert nem mondja ki, mi van a fejében konkrétan. Egyszerűen nem tud az érzéseiről beszélni, úgyhogy
hidd el, hogy nem lennék előrébb.
– De akkor is csinálnod kéne valamit.
– De mégis mit?
– Nem tudom. – Megrántja a vállát, a
torkát köszörüli, én pedig tudom, hogy valami olyat fog mondani, ami után ismét
napokig csak kattogni fogok belül. Valamiért ehhez nagyon ért, én meg nem tudom
kivédeni. – Mondjuk ne mássz rá, hanem érd el, hogy ő teperjen le téged.
– Mi van? Ne hülyéskedj már.
– De komolyan mondtam. – Úgy néz az
arcomba, ahogy épp beszél; vagyis rohadt magabiztosan. Én meg nem tudok
hirtelen mit kezdeni azzal, amit mond, mivel egyáltalán nem viccel, és várja,
hogy kiakadjak, hogy visszautasítsam, de nem megy. Csak tátogok némán, azon
rágódva, vajon ennek mekkora esélye lenne.
Már ott tartok, hogy komolyan elgondolkodom
rajta.
– De... Annak lenne értelme? Hogyan
csináljam?
– Várj, most komolyan benne lennél? – Egy
lassú másodperce megfagy az idő, ahogy meghökkenve mered rám, valamiért kiül rá
a döbbenet, és nem érti, mi történik.
– Azt hiszem.
– Még soha nem hallgattál rám. Meg fogsz
halni?
– Nem. Hülye. Én csak... – Összezavarodva
kapkodom magam előtt a tekintetem, de nem nagyon jön ki több belőlem. –
Csak...
– Akarod?
– Eléggé.
– Oké. – Elcsendesül, és úgy tűnik, kell neki
egy kis idő, hogy összeszedje magát, majd hirtelen vesz egy mély levegőt,
magára húz egy sunyi vigyort, és megint teljesen kifordul az előbbi állapotából.
– Akkor szerintem először változtass egy kicsit a külsődön.
– Ezt mégis hogy érted? Ha így nem tetszem
neki annyira, akkor...
– Ne, nem úgy gondoltam. – Egyből hárít, a
fejét csóválja, én pedig egyre kíváncsibb leszek. – Csak azt akartam mondani, hogy emelj
ki magadon néhány dolgot. Mondjuk a szemedet, tudod, mennyire imádják a lányok
is rajtad, ha ki vagy sminkelve egy kicsir, meg lehet, át kéne festeni a hajadat.
– Mi van? Menj már, Wheein, most vettél rá
a szőkére, ne bassz fel idegileg. Meg nem fogok sminkben járkálni, hogy néznék
ki?
– Először is a sötétebb hajszín nem
virítana annyira, ha már kifested magad, és remélem ki fogod, mert amúgy nagyon
jól áll. És úgy emlékszem, JB-nek is eléggé bejött Jackson buliján. – Amíg én
kiborulok, ő jól szórakozik rajtam, mosolyog annyira sunyi módon, hogy nem tudom,
hogyan vegyek levegőt egyáltalán.
– Neked ez miért mániád?
– Mert beteges vagyok. Na, kérlek. Nem kell
feketére befestened, de mondjuk egy barna nagyon jól állna. Meg sminkben is szerintem,
csak próbáld ki. Mit veszíthetsz?
0 megjegyzés