Ikerláng - 42.
május 21, 2018
– Jó, tegyük fel, hogy megcsinálom – mondom
már lassan totálisan feladva. – Ez szerinted elég lenne ahhoz, hogy abbahagyja
a tiltakozást?
– Dehogy. Mondjuk felhagyhatnál a bő pulcsikkal is, ha már itt tartunk.
– Mi? Miért? De én szeretem őket.
– Tudom, és jól is áll, de aranyos vagy
benne, nem szexi. Úgy nézel ki bennük, mint valakinek az édes kistestvére, és
senki nem akar lefeküdni az öccsével. Ha mégis, akkor jobb is, ha hagyod JB-t.
– Nem vagy normális. – A fejemet csóválva
a hajamba túrok, tudom, hogy nagyjából itt fordul át a beszélgetés ellenem.
– De ez van. Olyan felsőket kéne hordanod,
ami tudod... Nem három számmal nagyobb. Rászokhatnál a szűk pólókra meg a
bőrdzsekidre, amit jó, ha évente egyszer veszel fel. Tudod, hogy látszódjon,
hogy van...
– Testem?
– Nagyjából – vigyorodik el egyáltalán nem
szívmelengető módon. Inkább verne meg, még azt is jobban bírnám jelenleg. – És
hergelhetnéd egy kicsit.
– Hogy mit csináljak?
– Hergeld. Érj hozzá sokkal többet,
mászkálj előtte kihívóan. Legyél díva, de azért maradj önmagad. Mindenkinek van
egy olyan szexi oldala, amit szinte soha nem vesz elő, de neked most itt az
ideje.
– De... Mi? Díva? Az nem tudom,
menne-e – motyogom magam elé eléggé bizonytalanul állva a dologhoz, amit ezer
százalék, hogy lát, de csak a szemeit forgatja. Itt veszítem el totálisan a fonalat, szerintem ez az egész megmarad a gondolat szintjén.
– Láttalak már énekelni színpadon nem
egyszer. Hidd el, ha valami, akkor ez a véredben van.
***
Mióta Jaebum elég nyilvánvalóan Sojung tudtára
adta, mi van köztünk, mindig kicsit jobban aggódom azon, hogy iskolába kell
mennem, mert nem tudom, mi fog fogadni. Jó, tegyük hozzá, hogy csak két napja
történt, és nem hetek óta rettegek, de azért mégis feszélyez az, hogy elmondja
bárkinek is.
Eddig nem történt semmi másképp, mondjuk Sojung
nem keres meg napi háromszor, kerül, de ezek szerint tartja a száját, én pedig hatalmas
hálát érzek miatta. Talán egy kicsit mégis hatott az, amit vagy talán ahogy
mondtam neki, de lehet, a könyörgés helytállóbb lenne.
Bárhogy is van most, mégis ottvan bennem a
gondolat, hogy ez egyszer ki fog derülni, nekem pedig tényleg ott kell lennem
mellette úgy, ahogy talán még nem vagyok képes rá. Mégis hogy védhetném meg,
hogyan segíthetnék neki kizárni a sok idiótát, ha még csak nem is beszél arról,
hogy érzi magát?
Komolyan a sírba tesz.
– Youngjae, mi a terved szombatra?
– Azt sem tudom, most milyen nap van.
– Csütörtök.
– Oh. – Meghökkenve nézek Jimre, aki a
hűtőben kotorászik nekem háttal, én pedig várom azt, hogy végre nekikezdjünk a
vacsorának, mivel éhen halok. – Hát, nem tu... – makogom magam elé, majd
hirtelen bevillan. Jaebummal még a héten valamikor beszéltünk arról, hogy jó
lenne beülni hétvégén valahova a fiúkkal, de annyi minden történt azóta, hogy
már totálisan kiment a fejemből. – Igazából van. Markékkal leszek.
– És a faszid is ott lesz?
– Igen, ott – mondom egy kisebb sóhajjal,
egy pillanatra lehunyt szemekkel, mert hallom a hangján, hogy megint olyan
sunyin vigyorog. Komolyan nem tudok vele mit kezdeni. – Miért?
– Mert Jinah-val elmegyünk vacsorázni a
városba, gondoltuk, jöhetnétek ti is, de akkor mindegy. – Megrántja a vállát, majd
vagy három dobozt markolva mászik ki a hűtőből, aminek az ajtaját lábbal csukja
be, és úgy áll elém a pult másik felére, hogy még csak felém sem néz. – De ez
még mindig kicseszett furcsa nekem.
– Mármint mi?
– Hogy komolyan egy csávóval kavarsz. Ki
nem néztem volna belőled, bár Jaebumból még annyira sem, de mindegy.
– Nem kavarunk, ez már egy kicsit túlvan
azon. – Pillanatokig csak meredten bámulom, viszont ahogy felnéz rám, én úgy kapom
el róla a tekintetem egyenesen a kezeimre. – Együtt vagyunk.
– Igen, emlékszem. Határozottan meggyőző
volt, mikor a tudtunkra adtátok. – Vigyorog, nem látom, de tisztán hallom, és
egészen biztosan úgy kattog azon a szombat délutánon, mikor rajtakaptak, hogy Jaebum
a számba mászott, mint én. – És mi van a gyerekkel, akinek behúztál?
– Fogalmam nincs, nem nagyon láttam
mostanában. – Elgondolkodva egy pillanatra leállok, és csak itt, ebben a
pillanatban jövök rá, hogy még csak nem is hallottam senki szájából a dolgot.
Mi a retek. – Remélem, így is marad, mert különben kinyír.
– Én nem féltelek. – Megrántja a vállát, pont
egyszerre nézünk egymásra, és ahogy a tekintetünk összeakad, leteszi azt, ami
éppen a kezében melegedett, és a pultra támaszkodva nyíltan szuggerálni kezd. –
Na és használjátok már?
– Mit?
– Amit a múltkor hoztam. – Értetlenül mered
rám, nekem mégsem esik le pillanatokig, mire gondol, viszont szinte szétszed a
hirtelen zavarom, ahogy koppan a dolog. Szinte itt virít előttem a durex neve,
a mélylila színe, és határozottan nem jutok szóhoz hirtelen. Miért kérdez
ilyeneket? Jesszusom. – Ha még szükségetek van rá, szóljál csak, bár nem
hiszem, hogy pár nap alatt ellocsolnátok egy egész doboz síkosítót.
– Úristen – nyögöm magam elé lehunyt szemekkel,
lehajtott fejjel, és esküszöm átgondolom, faképnél hagyjam-e.
– Most mi az? Kajak elfogyott?
– Nem, még megvan, köszi.
– Oké, csak azért kérdezem, mert ha
tényleg szükséged lenne rá, akkor...
– Nincs, köszi. – Remegve szívom be a
levegőt, és mikor végre hajlandó vagyok kinyitni a szemem, még véletlenül sem
nézek rá.
– És gumi kell?
– Hogy tessék?
– Koton. Körbeírjam? – Kíváncsian mered rám,
ahogy fél pillanatra felnézek rá a hirtelen sokk miatt, viszont még ezt is
megbánom. – Azt nem hoztam, lehet, kellett volna.
– Nem kell.
– Anélkül szeretitek? Mondjuk ki nem.
– Úristen, Jim, ne már. – Elhűlve horgasztom
le a fejem a pultba kapaszkodva, szinte ezer százalék, hogy vérvörös az arcom, és
olyan rohadt meleg van, hogy rendesen a halálomon gondolkodom. – Basszus, ne
beszéljünk erről, oké?
– Még mindig nem megy?
– Nem, jesszusom.
– Hát rendben, te tudod. – Még egy gyenge
vigyort egészen biztos, hogy elenged, én viszont a föld alá süllyedve csak azon
agyalok, hogy talán soha nem lesz kibontva az a durexes doboz, ha így haladunk.
Wheein tanácsai ide vagy oda.
***
Úgy volt, hogy Jaebummal együtt megyek ma
este, de miután délután fellapoztam a füzeteimet, eszembe jutott, hogy nem
fejeztem be az egyik házidolgozatomat, és ma volt a határideje a beküldésnek.
Én meg úgy gépeltem otthon, mint egy idióta, alig lettem vele kész, de abban a
szent pillanatban, ahogy elküldtem emailen a tanáromnak, rohantam is
elkészülni.
Igazából rohadt hideg volt kint, és egy
gyors zuhany után már kimozdulni sem volt kedvem itthonról, viszont a fiúk
nagyon akarták, hogy menjek még akkor is, ha ilyen későn. Úgyhogy épp most
szállok le a buszról a város kellős közepén este tizenegy után egy kicsivel, de
van annyi szerencsém, hogy két perc sétára van a bár innen, ahová majdnem
minden alkalommal beülünk.
Már érzem szinte azt a kellemes meleget a
bőrömön, aminek határozottan kevés a dzsekim már napközben is, nem, hogy
késő este, viszont épphogy az ajtó elé érek, még azelőtt kinyílik, hogy a
kilincsért nyúlhatnék. Két lány jön ki már eléggé jó állapotban, én pedig
próbálok anélkül bemenni mellettük, hogy fellökjem őket.
A keskeny lépcső, ami lefelé visz, szinte már
kellemetlenül kicsi, viszont ahogy leérek a tágas, zenével megtöltött pubba,
fellélegzem. Csak egy fél pillantással nézek körül, viszont egyből kiszúrom a
fiúkat, akik felém bámulnak hatalmas vigyorral az arcukon.
Az egyik fal melletti kerekasztalnál
ülnek, ahová kínszenvedés eljutni, mivel sokkal kisebbnek tűnik a hely, mint
amilyennek én érzem jelenleg.
– Sziasztok.
– Szia bébi. – Jaebum egy édes vigyorral
néz fel rám, ahogy megállok mellette, és hirtelen annyira leragadok azon, hogy
így hív Markék előtt, hogy még azt sem tudom feldolgozni, hogy egyáltalán nem józan.
Zavartan pislogok le rá, majd olyan tehetetlenül
bámulok Jacksonék arcába, miután leülök az utolsó szabad székre, hogy szerintem
már kínjukban vigyorognak.
– JB kicsit benyomott.
– Azt látom – mondom teljesen elveszve,
azon filózva, Mark miért nem akadt fent azon, ahogy Jaebum hívott. Itt ülnek
előttünk mind a ketten, hol engem, hol a pasimat bámulják, és bármennyire az
alkoholra akarom fogni a sunyi fejüket, eléggé nyilvánvaló, hogy ők teljesen
józanok. – Mennyit ivott?
– Eleget ahhoz, hogy egy órán át azt
ecsetelje, milyen jól csókolsz. – Mark egy elfojtott mosollyal válaszol, én
pedig csak összezavarodva nézek magam mellé, és azon agyalok, mikor a tekintetem
Jaebuméba ég, hogy vajon így akarta-e elárulni magát a barátai előtt.
Nem tűnik annyira részegnek, viszont a
szeme brutálisan csillog, nem vigyorog, mégis szét van csúszva az arcán, nekem
meg valamiért mosolyognom kell tőle. Teljesen elvesztettük.
– De mégis mennyit ittál?
– Nem tudom – mondja halkan, a száját
beharapva, majd kihúzza magát, a hajába túr, és próbál úgy csinálni, mintha nem
lenne lassan totál kiütve, de el kell szomorítsam. Minden egyes rezdülésén
látszik, hogy nem keveset ivott.
– Elég sokat magába nyomott. Vagyis inkább
sok mindent, de azokból keveset.
– Én inkább azért aggódnék, hogy keverte a
piákat. Teljesen ki fogja ütni. – Jackson kiveszi Mark szájából a szavakat, mindketten
mosolyognak, és megint úgy érzem magam, mint a buli után, mikor rajtam kívül
mindenki tudta, hogy Jaebum szájában töltöttem a fél éjszakát.
Alig telik el egy óra, de már kezdem úgy
érezni, hogy nekünk nemsokára mennünk kell. Eddig csak mosolyogtam azon, ahogy Jaebum
nevetett mellettem azt sem tudva, min, azzal a tipikus műegojával felvágva,
viszont megivott még egy sört, és az volt az, amit talán nem kellett volna.
Némán ül mellettünk, miközben Jackson és
Mark valami sportról beszél már vagy negyedórája, de én nem tudok rájuk
figyelni. Egy kisebbet nyelek, ahogy a tekintetem Jaebumét keresi, és épphogy
viszonozza, a szívem kihagy egy ütemet.
– Haragszol?
– Miért? – Ahogy ő szétesve kérdez, én
pont olyan értetlenséggel válaszolok, és már a fejemet csóválva figyelem, ahogy
a szék háttámlájának döntött fejjel még lejjebb csúszik. – Mert ittál?
– Igen.
– Már miért haragudnék ezért? Csak jól érzed
magad.
– Jobban érezném magam benned. – Ahogy ez kiszalad
a zsibbadt száján minden tudatosság nélkül, Jacksonék egyből elhallgatnak, és
olyan néma csend telepszik közénk, hogy hiába nyitom a számat, egy értelmes hang nem jön
ki belőlem hirtelen.
– Jó, szerintem ideje hazamenni. –
Értetlenül hebegve állok fel, és csak egy vérvörös pillantást engedek meg
magamnak a fiúk felé, akik szinte kérdés nélkül követnek, de látszólag még ők
sem tudják, mit kezdjenek a hirtelen sokkal. – Hazaviszlek.
0 megjegyzés