Ikerláng - 43.
május 21, 2018
Jacksonék elkísértek egy darabig, viszont
a buszról már egyedül kellett lekaparnom Jaebumot, aki jelenleg itt áll előttem
félig nekem dőlve, amíg én tehetetlenül állok a bezárt kapu előtt. Nem tudom,
hogy fogunk bejutni hozzájuk, és hirtelen aggódni kezdek érte, mert nem akarom, hogy megfagyjon.
– Ühm. – Halkan nyögve dönti nekem az
arcát, mosolyog, mégis alig van már ébren. – Nagyon gyönyörű vagy.
– Jaebum. – Zavartan tolom kicsit messzebb
magamtól, és szinte még most is érzem azt az erőt minden porcikájában, hiába
van elgyengülve attól a temérdek alkoholtól. – Ne mondd ezt. Inkább segíts,
hogy jussunk be.
– De az vagy. Imádom, mikor zavarba jössz.
– A száját beharapva karolja át a derekam, és bármennyire támaszként használ,
mégis érzem, hogy sokkal inkább megölelni akar. – A hátsó zsebemben van a
kulcsom.
– Komolyan?
– Vedd ki – suttogja a fülembe a dzsekimbe
gabalyodva, én pedig hirtelen nem tudom, mit kezdjek magammal. Melegem van,
remeg a karom, és alig jutok levegőhöz még úgy is, hogy tudom; csak az alkohol
miatt ilyen.
Egy hatalmasat nyelve teszem a hátára a
kezemet, miközben próbálok nem törődni azzal a perverz hangsúllyal, amit valamiért
józanon eszébe nem jutna használni. Ő halkan nyög, amíg én a számat beharapva nyúlok
bele mindkét zsebébe, de egyáltalán nem segít az, hogy egy rohadt szűk nadrág
van rajta.
– Megvan.
– De azért megnézed a bokszeremben is? –
Eltévedve motyog, nekem simul, viszont ahogy az én ujjaim egybeolvadnak a jéghideg
fémmel, elveszem a kezem, és próbálok egy árva hang nélkül a kapu felé
fordulni.
Oké, Jaebum részegen durván perverz, és talán,
ha szemtől szembe csinálná ezt józanul, lehet, elájulnék.
– Mi a frász van veled? – kérdezem halkan,
elég nehezen engedve el azt, ahogy, meg amit mond.
– Nyugodtan a nadrágomba nyúlhatsz.
– Jaebum, fejezd be.
– De csak egy kicsit, nem mondom el
senkinek. – A nyelve néha megbotlik, miközben a hátamat marva eléggé rám
nehezedik, és szinte már azt is elfelejtem, hol vagyunk, mikor a nyakamba
csókol. – Nagyon jó lenne.
– Eddig csak miattad nem nyúltam még oda,
úgyhogy egy szavad nem lehet. – Halkan vágok vissza, de ő meg sem hallja, csak
egy hisztis fújtatással reagál, ahogy elotom magamtól az arcát, és próbálok
leginkább arra figyelni, hogy ne itt kint töltsük az éjszakát.
Beletelik jó pár percbe, mire végre
sikerül beszenvednem magunkat a kapun, át a kerten, és szinte fellélegzek,
mikor már a bejáratiajtó csapódik utánunk. Hagyom, hogy a vállamra nehezedve
jöjjön mellettem, miközben én a falat tapogatom a villanykapcsoló után.
Szinte fejbe is ver az a most kellemetlen
fény, ahogy a nappaliba érve megtalálom a bejárat melletit, viszont ahogy ő
lecövekel a kanapéhoz közel, én is kénytelen vagyok megtorpanni.
Nagy nehezen leszenvedem róla a vékony
kabátját, és fél kézzel saját magamról a dzsekimet is, de még csak meg sem fordul
a fejemben, hogy felvegyem őket a földről. Csendben tűröm végig, ahogy lerúgja magáról a
cipőit, viszont ezután megáll, az arcomba néz olyan közelről, hogy a szívem
fájdalmasan nehezen dobban.
– Mi az?
– Csókolj meg – nyöszörög halkan a
vállamról a kezemre csúszott ujjakkal, és szinte reagálni sincs időm, ahogy a
homlokát az enyémnek döntve átölel pont úgy, mint még kint az előbb. – Nagyon
akarom.
– Jaebum...
– Kérlek – motyogja érthetetlenül előre
mozdulva, viszont még az utolsó előtti pillanatban megáll. Körüllengi az
alkohol szaga, engem mégsem zavar, csak az ő illatát érzem, ami szerintem már
az orromba itta magát.
– Miért csak részegen vagy ilyen?
– Milyen? – Hiába kérdez vissza fel sem
fogva azt a minimális elkeseredettséget a hangomban, én már nem tudok semmit
kiszedni magamból, azt hiszem, megadom magam. A szememet lehunyva teljesen elengedem
a tényt, hogy ő csak az alkohol miatt ilyen, hogy ebből holnap reggel már ennyi
vágy sem lesz, egyszerűen hagyom, hogy kirántsa alólam a talajt.
Totálisan elveszve nyomja a száját az enyémnek,
és mikor megáll, nem mozdul kegyetlen hosszú másodpercekig, rájövök, hogy talán
kivételesen nekem kéne irányítanom. A szájába sóhajtva mozdulok, csak pár apró
csókot nyomok rá, miközben azon kattog az agyam, hogy kihasználom a helyzetét,
mert azt hiszem, az lenne korrekt, ha így, ahogy van, az ágyába dugnám.
– Annyira finom vagy – nyögi halkan a
hátamat markolva, és szinte követelőzve jön utánam, ahogy bennem van a szándék,
hogy befejezzem már most. Csak pár pillanatig tart az a mély csók, amiben azt
sem tudom, mikor volt részem utoljára annyira tisztán, de még utána sem
hajlandó elengedni.
A szája nem mozog, a nyelve mégis az enyém
után megy, és egyszerre nyögünk fel attól a durván forró érzéstől, ami ezek
szerint az ő testét is megrázza.
– Hát hello. – Ahogy egy selymes hang
robban körülöttünk, megszeppenve tolom el magamtól Jaebumot, és olyan ijedten
meredek az egyenruhás nő felé, aki épp a mosdóból jött ki, hogy hirtelen azt
sem tudja, mosolyogjon-e. Jézusom, fogalmam nem volt arról, hogy van itthon
valaki. Bassza meg. – Mi a helyzet? A fiamat felismerem, de te nem rémlesz nekem.
– Én... én Youngjae vagyok, csak
hazahoztam Jaebumot, mert...
– Youngjae? Choi?
– Igen – állok le egy pillanat alatt, ahogy
félbeszakít, az arca felvirul, én meg pont annyira nem értem, mi történik most.
– Én Jaebum anyukája vagyok, Hae. – Egyből felém mozdul, két puszit nyom az
arcomra, miközben ugyanúgy szorongatom tovább a szétesett fiát. – Mondjuk nem
pont ilyen első találkozásra számítottam, de nagyon örülök, hogy végre hazahozott.
– Én is – makogom halkabban, hiszen ezek
szerint ez a szerencsecsomag nem keveset beszélt rólam a szüleinek, ami ismét
annyira jólesik.
– És az elsőszülött magzatom? – A fejét
csóválva kérdez, ahogy a fia felé néz, és nem látok rajta semmi haragot, pedig
abból kiindulva, hogy rendőr, talán szigorra számítottam. Mégis laza, ebből az
egy megszólalásából ítélve simán össze lehetne ereszteni Jimmel. – Mi lelte?
– Kicsit sokat ivott.
– Nem vagyok részeg, anya. – Jaebum közbe szólva
kihúzza magát, mégis kellek, hogy a hátát fogjam, különben elesne. Mintha
ezekkel a fáziskésésekkel javítana az amúgy is gyér helyzetén. – Nem ittam.
– Ki nem találtam volna, fiam. – Hae végül
ráfigyelve felsóhajt, majd a vállát megveregetve megy el mellettünk
valószínűleg az éjszakai műszakjába készülve tovább.
Itt maradunk ketten, én lefagyva agyalva
azon, ami az előbb történt, Jaebum meg halkan nyögve tornyosul rám, de hirtelen
még a súlyát sem érzem.
– Anyukád nagyon laza.
– Ühm. – Csak ennyit tud kiszedni magából,
mégis ahogy az arcára nézek, látom, hogy valami ki fog jönni belőle. El van
fehéredve, az ujjai egyre görcsösebben marnak, én meg kezdek kétségbeesni hirtelen.
– Rosszul vagy? – Ahogy én ijedten
kérdezek, ő már nem is válaszol, csak értelmetlenül erőre kapva a tompa fények felé
mozdul, és alig tudom követni az instabil lépteit, amik mellett szinte csoda,
hogy még talpon van egyáltalán.
Már félig összegörnyedve próbál eljutni a világosságban
úszó mosdóba, a csempe biztosan jéghideg a térde alatt, ahogy a vécé előtt
koppan, az ujjai remegve kapaszkodnak meg a csészében, de alig tudja megtartani
magát, ahogy folyamatosan előre csuklik. Öklendezik, a teste szó szerint remeg,
én pedig csak állok, és még egy laza sóhaj kiszalad a torkomon, ahogy végül
erőt veszek magamon.
Odamegyek hozzá, mellé guggolva majdnem
egy teljes percig csak a hátát simogatom, majd egy gyenge csókot nyomok a hajába,
mikor végre lecsillapodik a gyomra. Nyög, fájdalmasan hajtja a fejét a kezeire,
de nem mozdul el.
– Youngjae.
– Igen? Szükséged van valamire?
– Menj ki.
– Miért?
– Mert nem akarom, hogy ezt lásd –
motyogja maga elé úgy, hogy valószínűleg már azt sem tudja, hol van, mégis
annyira tisztán beszél. Én pedig elengedek egy halvány mosolyt, mert élvezem
azt, hogy ennyire számít neki, mit gondolok róla.
– Félsz, hogy összedöntöd a tökéletes
képet magadról?
– Mondjuk.
– Ahhoz sok sikert. – Hátrébb hajolok, hiszen
ahogy az izmai elernyednek, nyöszörögve dől a csempére, és csak fél szemmel mer
az arcomra nézni, de még ebben a kis mozdulatban is látom, hogy legszívesebben
eltűnne.
– Kérlek, menj ki.
– Nem foglak itt hagyni.
– És ha undorodni fogsz tőlem? – kérdezi
félig a haját túrva, alig nézve rám, amíg belőlem még mindig nem jön ki több
vigyorgáson kívül. Fogalmam sincs, minek örülök ennyire.
– Nem tudsz olyat tenni, amivel ezt
elérhetnéd.
– Szerintem ezt még a szomszéd városban is
hallották, kisfiam. – Hae a fejét csóválva jön be, szinte be sem fejezem, úgy
szólal meg, és egyedül csak én vagyok hajlandó ránézni. A tekintetünk egy
ezredmásodpercre összeakad, de még így is látom rajta azt a megkönnyebbülést,
amit azt hiszem, a jelenlétem vált ki belőle. – Miért ittál ennyit, te bolond.
– Egy pohár víz van a kezében, amit Jaebumé helyett az enyémbe nyom talán abban
a reményben, hogy én nem ejtem el az enyhe remegéstől. – Ezt próbáld megitatni
vele, Youngjae, rendben?
– Rendben.
– Nagyon köszönöm. – Egy mély mosolyt húz
magára, pillanatokig csak meredten bámul rám, ami nagyjából a földhöz ragaszt.
Nem tudom, miért néz így, de zavarban érzem magam tőle. – Azt is, hogy
hazahoztad és vigyázol rá.
– Ez egyértelmű.
– Meglepődnél, de sokaknál nem. – Egy
pillanatra elhúzza a száját, majd még egy utolsó pillantást vet a fia felé, aki
néma csendben hever a jéghideg járólapon még mindig. – Te meg el ne merj itt
aludni, Jaebum, mert felfázol.
– Oké, anya – motyogja már sokkal inkább
magának, de valószínűleg a gondolat sincsen meg benne, hogy megmozduljon.
Nem hiszem el, hogy ez a
tesztoszterontúltengéses, önfejű hisztigép az anyjával szemben ilyen aranyos,
és valamiért azt érzem, hogy ez egyáltalán nem az alkohol miatt van így.
– Nekem mennem kell, mert az apja már az
örsön vár, de ha bármi baj van, nyugodtan hívj minket, oké? Kitettem a hűtőre a
telefonszámunkat, mentsd el, ha gondolod.
– Oké. – Csak tehetetlenül nyögök fel sem
fogva azt, amit épp nekem mond halál nyugodtan, még mindig félig mosolyogva,
majd még egy laza köszönést elengedve sarkon fordul és kimegy.
Én meg itt maradok azzal a kezelhetetlen
jóérzéssel a lelkemben, mert a fejemet tenném rá, hogy Jaebum anyukája kedvel
engem.
– Jobban vagy?
– Ühm.
– És fel tudsz kelni? – Halkan kérdezek,
ahogy lassan visszatérek a való életbe, és próbálom válaszra bírni Jaebumot a
hátát simogatva, néhány csókot elhagyva rajta.
– Holnap nagyon rosszul leszek.
– Tudom. – Egyszerre nyögünk fel, ahogy ő
végül kiegyenesedik, és belém kapaszkodva próbál felállni, én pedig hirtelen
nem tudom, hogy őt vagy a pohár vizet fogjam inkább. – Ezt idd meg azért, rendben?
– Oké.
– Itt maradok veled, ha szeretnéd.
– Egész nap?
– Persze. – Igyekszem visszafogni a
mosolyomat, ahogy félig felállva már a saját kezében szorongatja a poharat, és szinte
alig tudja rávenni magát, hogy legalább egy kicsit igyon belőle.
– Köszönöm.
– Tudod, hogy bármit megtennék érted. –
Átkarolva próbálom megtartani, amíg ő a pohárral küzd, aminek alig hiányzik a
fele, de úgy dönt, hogy itt elég. A mosdókagylóba teszi, ami hangosan koppan,
de jelenleg az sem érdekelne, ha darabokra tört. – Feküdjünk le, már nagyon
késő van.
– Nem fogsz rám haragudni?
– Miért tenném?
– Mert kikapcsolódni jöttél, de helyette
rám kellett vigyáznod. – Halkan morog véres harcot vívva a szavakkal, miközben
a vállamon támaszkodik, és minden egyes lépésemet követi, ahogy kiindulok vele
a fürdőből.
– Azért mentem, hogy veled legyek,
lényegében nem történt másképp. És az elég nagy baj lenne, ha már ez problémát
okozna nekem. – Magabiztosan vágom rá a választ, mégis egy kicsit elveszem,
ahogy leoltom a villanyt odabent, hiszen az egész lakásban koromsötét van, és
csak azért imádkozom, hogy fejre esés nélkül eljussunk a szobájáig.
Egy szót sem szól egészen addig, amíg a
sötétben szenvedünk, viszont még ő az, aki magával húz, mikor az ajtaja után
nyúl, és úgy nyit be, hogy majdnem előre esik. Halkan nyöszörögve takargatja az
arcát, mikor két lépéssel később az ágyába zuhan, viszont nem hagyom, hogy így
elaludjon.
Csendesen fordítom a hátára, a nadrágja
gombjába gabalyodik az ujjam abban a halvány holdfényben, ami kintről jön be.
Próbálom levenni róla, mert tudom, mennyire utál ruhában aludni, és csak az
kattog előttem, hogy reggel mennyivel jobban fogja érezni magát, ha legalább a
farmer nem fogja megfojtani.
– Miért vagy velem ilyen édes?
– Tessék?
– Annyira kedves vagy velem, bármit
művelek. Mindig ezt csinálod, és nem értem, hogy miért. – Értetlenül beszél
maga elé, miközben teljesen kiterülve hagyja, hogy elkezdjem lerángatni róla a
csőnadrágot, aminek még a zsebeiben turkáltam alig fél órája.
– A barátom vagy, talán vernem kéne téged?
– Nem, csak ez szokatlan. Te vagy az első,
aki figyel rám és foglalkozik velem.
– Mert fontos vagy nekem, Jaebum.
– Köszönöm. – Maga mellett tapogat, majd
csak egy halvány sóhaj szalad ki a torkán, ahogy a farmerja már nem szorítja el
a vérkeringését, és vagy egy évezred beletelik, mire megtalálja a kezemet.
– Ne köszönd meg, jó? Ez egyértelmű.
– De nekem nem az.
– Pedig annak kéne lennie.
– Annyira szeretlek. – Erőtlenül nyögi el
a végét, szinte suttog, hirtelen mégis olyan, mintha ordítana. Én meg csak
félig az ágyon térdelek mellette, lefagyva annak ellenére is, hogy ezzel eddig
is teljesen tisztában voltam, most mégis sokkot hoz rám.
A szívem valamiért vagy egyszerre hármat
dobban, a torkomat feszíti, és semmit nem tudok azzal a forrósággal kezdeni,
ami a mellkasomra költözik. Az arcát figyelem a sötéten keresztül, félig felé
mászva a homlokára csókolok, és egy pillanatra még azt is elfelejtem, hogy
halálrészeg.
– Én is nagyon szeretlek.
0 megjegyzés