Ikerláng - 44.
május 23, 2018
Sojung
A zene halkan szól mellettem valamelyik
pultról, miközben a szöveget hadarva a tűzhely felett állok egy fakanállal a
kezemben. Nem tudom, mennyi lehet már az idő, talán alig múlt el délelőtt tíz
óra, és talán ideje lenne ránéznem Jaebumra, él-e még, mert mióta kikeltem
mellőle az ágyból, itt dekkolok a konyhában.
Az egyik régi pólója van rajtam megint
azzal az alvósnadrággal, ami szerintem már csak miattam van meg neki, mert
minél többet alszunk együtt, annál kevesebb ruha van rajta. Valamiért megtesz
értem annyit, hogy nem egy szál bokszerben – vagy talán még annyiban sem – fekszik
be mellém, ami belegondolva felesleges, mert szerintem totál egyértelmű, hogy
engem nem zavarna.
Eleresztek egy gyenge mosolyt, a zenére
mozogva a nemlétező tánctudásommal, a dalszöveggel küzdve megfordulok, viszont
mikor egy félmeztelen, halál vizes Jaebum bámul vissza rám egy szál
törölközővel a derekán, épp úgy ledermedek, ahogy ő.
Pislogás nélkül bámul rám, az egész arca gyűrött,
a szemeit alig tudja nyitva tartani, miközben vesz egy mély levegőt, és
megpróbál szóhoz jutni.
– Életemben nem láttam még ilyen édes
dolgot. – Rekedt hangon beszél elernyedt izmokkal, egy halvány grimasszal az
arcán, mert eléggé valószínű, hogy nem kicsit fáj a feje. – Ne hagyd abba.
– Mióta vagy fent? – kérdezem kibillenve a
reggeli hangulatból, és próbálom nem a meztelen mellkasát bámulni, ami csurom
víz még mindig. Egy kisebbet nyelve nyúlok a telefonom után, hogy kikapcsoljam
a zenét, viszont miután vagy háromszor majdnem elejtem, feladom a dolgot.
Megrántja a vállát, a nyirkos hajába túrva
elém sétál, leül az egyik halálrégi, kicsit már csonka székre, és úgy bámul rám
tovább, nekem pedig szinte fáj az a szenvedés, ami kiül rá.
– Nem olyan rég. Gondoltam, lefürdök,
attól hátha jobb lesz, de nem segített sokat. – A száját húzza, maga elé
könyökölve egy pillanatra beharapja a száját, majd végre annyi erőt vesz magán,
hogy mögém nézzen. – Mit főzől?
– Pho levest, attól majd megnyugszik a
gyomrod.
– Nekem csinálod?
– Ki másnak? – kérdezem a homlokomat
ráncolva, amíg ő csak mosolyog, a tenyerébe dönti az arcát, majd úgy néz rám
megint, hogy átéget a tekintete.
– Köszönöm. – Hangosan vigyorog annak
ellenére is, hogy egyáltalán nincs a toppon. Túl fehér, és most egy kicsit
azért is aggódom, hogy meg fog fázni, mert még mindig nem vonult vissza
felöltözni. – Be kéne pótolnod a tegnap estét.
– Ezt hogy érted?
– Jövő héten elmehetnénk bowlingozni a többiekkel.
Mondjuk szerdán, mert csütörtökön elutazunk, és nem jövök haza szombatig.
– Mi? Hova mész?
– Kézilabda. Három napos lesz, mondtam
már, nem?
– Hát nem, ezt valahogy elfelejtetted
említeni. – Összetörve meredek rá, ahogy belül csak az pörög bennem, hogy egyedül
leszek két napon át abban a borzalomban, és ki tudja, mennyire fogom kibírni
ezt a távolságot. Visszagondolva arra, mekkora kínszenvedés volt, amíg Szöulban
voltam pár napra, inkább a halál. – És akkor sokára jössz vissza?
– Szombaton. Most szomorú lettél?
– Hát egy kicsit – motyogom magam elé
elkenődve annyira, hogy fogalmam sincs, hova nézzek, csak annyit tudok, hogy a
szemeibe most nem akarok. – De akkor szerdán nálam alszol?
– Szeretnéd?
– Igen.
– Annyira aranyos vagy. – Hallom a
hangján, ahogy mosolyog, feláll, majd egy gyors csókot nyomva a homlokomra
fogja magát, sarkon fordul és kimegy. Én meg itt maradok egyedül azon a jelzőn
kattogva, amit mindig megkapok tőle, ami eddig mindig annyira jólesett, de most
nem tudok másra gondolni, csak arra, amit Wheein mondott pár napja.
Aranyos,
nem szexi.
***
A könyvek felett ülve kattogok, és valamiért
kezdek leszokni arról, hogy a szobámban szenvedjek a tanulással. Itt ülök a
kanapén, miközben Jinah-ék kint a konyhában a vacsorát csinálják, a zene csak
halkan szól miattam, de jelenleg, ha néma csend lenne, se jutnék előrébb.
Nem tudom, hol vagyok fejben, de már egy
ideje tutira nem a matek foglalkoztat.
– Youngjae, fél óra múlva eszünk, oké? –
Jim hangja szó szerint pofonként ér, ahogy kirángat a saját fejemből, és olyan
ijedten nézek felé, hogy szinte kiröhög. Ott áll a nappali bejáratában egy
törlőronggyal a kezében, abban a szokásos fekete farmer, fehér póló kombinációban.
– Bár ahogy elnézem, már nem tanulsz.
– Elfáradtam.
– Nem csodálom, órák óta fel se keltél. –
Mély levegőt vesz, látom az arcán, hogy tetszik neki a kitartásom, de sok
mindennel ellentétben ezt nem mondja ki. – Min agyaltál ennyire?
– Semmin.
– Oké. – Még biccent is egyet, a
szemöldökét felvonva még áll és bámul rám, bennem pedig elindul valami.
Ő tényleg mindig mindent kimond, amit
gondol még akkor is, vagyis inkább főleg akkor, mikor kínos helyzetbe hoz vele,
én meg felbátorodom a gondolattól. Abban a pillanatban, ahogy feladja a szuggerálásomat,
és itt hagyna, szinte a szívbajt hozom rá, mikor megint kinyitom a számat.
– Jim, szerinted édes vagyok? – kérdezem hirtelen
felindulásból, amire megáll, pillanatokig csak némán tátogva szobrozik, majd
olyan kíváncsisággal mered az arcomba, hogy egy másodperc alatt elbizonytalanodok.
– Oké, most te leptél meg engem. Miért
kérdezed?
– Csak... érdekelt.
– Erre most nem tudom, hogy válaszoljak
úgy, hogy ne legyen fura a nagybátyád szájából. – Nagyokat pislogva lép
közelebb, mégis félig a konyha felé fordul, de nem hagy itt. Lehet, még hasznát
is veszem annak, hogy vele mindenről lehet beszélni? – Mármint hogy édes?
– Aranyos.
– Igen, az vagy.
– Remek – morgom magam elé kissé indulatosan,
amire ezer százalék, hogy vigyorog, de nem szeretnék most szemebesülni vele.
– De ez most rossz?
– Hát egy kicsit. Te férfi létedre
szeretnél aranyos lenni?
– Nem, de mondjuk én tényleg férfi vagyok,
te még alakulsz.
– Hú, váó, köszi. Ez tök jólesett.
– Aj, ne már. – Halkan felnevetve fordul
felém teljesen, és olyan sokáig nem szólal meg újra, hogy már muszáj ránéznem.
– Ez bók volt. Helyes vagy, de például JB férfiasabb.
– Igen, ezt mindketten észrevettük. –
Halkan válaszolok inkább magamnak, mint neki, de abból, ahogy megint elereszt
egy sunyi vigyort, tudom, hogy meghallotta.
– Nem is néznélek tizennyolcnak.
– Köszi, már válaszoltál, nem kell
kontrázni.
– Ahogy megláttalak a vonatállomáson,
mikor Boryeongba jöttél, először azt hittem, én emlékszem rosszul, és még csak alig
vagy tizenhat.
– Istenem. – Nyögve horgasztom le a
fejemet, ahogy ő folytatja, tudom, hogy csak cukkol, és rohadtul élvezi, ami legbelül
engem is szórakoztat, de most nem akarom a tudtára adni. – Nem tudom, mire
számítottam tőled.
– Az őszinteségemre. Van még ott, ahonnan
ez jött.
– Nem kell, köszi.
– De most komolyan. – Hirtelen visszavált,
mégis ottmarad az a mosoly az arcán, amiben több a kárörvendés, mint a
gyengédség. Imád kiröhögni. – Nem baj, ha az vagy, mert őszintén, az eléggé
természetellenes lenne nálatok, ha ugyanolyan lennél, mint JB. Így legalább
mindenki tudja első ránézésre, ki van alul.
– Oké. – Végül csak a plafonra meredek,
legbelül azért imádkozom, hogy lehetőleg a durexes témát ne hozza fel megint, bár
tudom, hogy nagyjából nulla esélye van annak, hogy Jim ne égesse le a bőrt az
arcomról valamivel. – Akkor szerintem itt ki is fulladt a téma. Nagyon köszi.
***
Hétfő dél van, hideg és ebédszünet, ami
annyit jelent, hogy az egész iskola a folyosókon, az ebédlőben tömörül. Viszont
én hiába voltam ott, Jaebumékat nem láttam, ahogy egész napra eltűntek, és
konkrétan össze van szorulva a gyomrom.
Láttam a srácot, akinek a múltkor
behúztam, amivel még csak gond sem lenne, de a baj ott kezdődik, hogy ő is
kiszúrt magának. Perceken át mereven szuggerált az aula másik végéből, és a
múltkorival ellentétben most azért éreztem azt a halvány félelmet miatta.
Igaz, most sem érdekel különösebben, mert
hát nem hinném, hogy a múltkori miatt laposra verne, de azért egészségesnek
tartom azt a pár méter távolságot tőle. Most is épp előle „menekülök”,
egyszerűen csak nem bírtam tovább azt a feszengést miatta, ezért fogtam magam, és
visszaindultam a termem felé.
Az egyenruhámat méregetem magamon, nem
hiszem el, hogy még ez is nagyobb rám, mint kéne lennie, és igaz, eddig nem
nagyon zavart, de mióta Wheein a fejemhez vágta, hogy hordhatnék olyan ruhákat,
amik mondjuk a méretem, már a legkisebb eltérés is feltűnik.
– Hé, Youngjae-sshi. – Épphogy az ingemet
igazítva befordulnék a terembe, Sojung hangja szinte felpofoz, és megállt
szívvel kapom felé a fejemet. Itt áll az ajtó előtt bűnbánó arccal, én pedig
egy pillanat alatt földbe gyökerezek. – Beszélhetnénk?
– Persze.
– Oké. – Elenged egy halvány mosolyt, amíg
nekem csak az kattog a fejemben, hogy azóta nem is láttam nagyon, mióta Jaebum
elég tapló módon az arcába mondta, hogy járunk.
Veszek egy mély levegőt, kell még pár pillanat,
mire elállok az ajtóból, a másik oldalára megyek, hogy ne legyek senkinek útban,
és hiába várom, hogy mondjon valamit, látszólag eléggé zavarban van. Lehet,
hogy miattam, lehet azért, ahogy a múltkor viselkedett, nem számít, mert a
lényeg az, hogy most nem látom azt a dühöt a szemeiben.
– Mondjad csak.
– Én csak... – Nyel egy hatalmasat, most
először nem dobálja a haját a közelemben, és szinte már érzem azt a
lelkiismeretfurdalást benne, ahogy lenéz a kezeire. – Nagyon sajnálom, ahogy a
múltkor viselkedtem.
– Semmi baj.
– Nem akartalak megbántani. – Ahogy én a
fonalat elvesztve kimondom azt, ami a legelőször jut az eszembe, ő rákontráz és
csak még jobban összezavar. – Tudom, hogy hatalmas seggfej voltam.
– Most miért mondod ezt nekem?
– Mert bármennyire nem értem azt, ami
köztetek van JB-vel, én akkor sem szeretnélek elveszíteni. Mármint... –
Zavartan sóhajt, felnéz, de nem rám, hanem oldalra, mert a tekintetemet úgy
kerüli, mint a tüzet. – Csak szeretném, ha barátok maradnánk.
– Csak barátok?
– Igen. Csak azok.
– Oké. – Meglepetten pislogok párat, ahogy
végre a szemembe néz, és látszólag egy hatalmas kő esik le a szívéről. – Én nem
haragszom rád, csak többet ne mondj olyanokat, rendben? Mert engem nem
érdekelnek, de Jaebumot ezzel terrorizálják több mint egy éve.
– Tudom.
– Csak ne állj be a sorba.
– Rendben, ígérem. – Még biccent is egyet,
az őszintesége az arcára ül, miközben elgyengülve mosolyog, és azt hiszem, ennek
a lánynak komoly érzelmei lehetnek irántam, ha még ezt is elfogadja bennem,
csak a közelébe maradjak. – Nagyon köszönöm.
– Én sem akarlak téged megbántani,
remélem, ezt azért tudod.
– Ezt hogy érted?
– Nem érzek irántad semmit, és nem akarom,
hogy azt hidd, lehetne bármi...
– Nem, nem, én tudom, hogy soha nem lesz
köztünk semmi. – Heves tiltakozásba kezd, a kezét felemelve mutogat, és
látszólag csak annyit akar, hogy ne küldjem melegebb éghajlatra. – Csak
megnyugtat, hogy van egy ilyen ember az életemben.
– Mármint milyen?
– Tiszta. Annyira zűrös az életem anyáék
miatt, minden annyira szét van esve, én meg... mindegy. Csak megnyugtat az, hogy
van a környezetemben egy olyan ember, aki ennyire nyugodt, kedves és nem
gyűlölködik. Bármit megtennék, csak ne tűnj el.
0 megjegyzés