Ikerláng - 45.
május 23, 2018
Minél közelebb a szerda, annál jobban
izgulok. Részben azért, mert valamit kezdenem kéne magammal addig, részben pedig
valamiért egy merő görcs a gyomrom. Pont úgy érzem magam, mint az összes csókunk
előtt, után, vagy mikor hazajöttem Szöulból, és Jaebum egyszerűen ott termett a
semmiből. Miattam.
Tudom, hogy az a fiú bármit megtenne
értem, és a lelkemet eladnám azért, hogy én is ottlehessek neki mindig, mikor
csak szüksége van rám. Még mindig úgy izgulok egy találkozó előtt, mikor
fogalmam sem volt, egyáltalán mi van kettőnk között, ez pedig nem hagy enni,
aludni, tanulni, egyáltalán élni.
Egyre inkább úgy érzem, hogy nem fogom tovább
így bírni, vagy húzni a saját agyamat, egyre inkább az van a fejemben, amit még
Wheein mondott nekem. Annyira szeretném, ha ez az egész ennyivel elintézhető lenne,
és nem kéne a lelkemet kitepernem magamból azért, hogy Jaebum végre ne
utasítson el.
A szívem a torkomban dübörög, miközben a
telefont markolom a kezemben, azzal a telefonszámmal szemezek, mivel most
nagyjából nulla kedvem van bekapcsolni a gépet, hogy Skypeon beszéljünk. Nem
tudom, mit csinálok, már azt sem tudom, maradt-e legalább egy kis realitásom,
csak akkor térek kicsit észhez, mikor már a telefonom a fülemnél sípol.
Először azt hiszem, ez az egész veszett
ügy, viszont mikor hirtelen félbemarad az irritáló hang, és meghallom Wheeinét, megmagyarázhatatlan nyugalom árad szét bennem.
– Youngjae, mi a helyzet?
– Szia – mondom a számat rágva, azon agyalva,
hol kezdjem azt, amit rá kén zúdítanom. – Szükségem lenne a belemagyarázásodra.
– Mégpedig?
– Én... nem tudom. Holnap találkozom a
többeikkel, bowlingozni megyünk, én igazából...
– Jézusom, miért vagy ennyire szétesve?
– Csak... – Tehetetlenül nyögök, elhallgatok,
és belül mindennek elhordom magam amiatt, mert darabjaimra vagyok hullva. Mikor
szedem már össze magam. – Csak azon gondolkodtam, hogy tudod, esetleg
megcsinálnám, amit mondtál.
– Komolyan? – Hüledezve válaszol, valami csörömpöl
a túloldalon, de szerintem ledöbbentettem annyira, hogy ne foglalkozzon vele. –
Hát ez baszott megtisztelő, mindjárt sírva fakadok.
– Hülye. – Magam elé mosolyogva elképzelem
a sokkal keveredett hálát az arcán, ami most egy kicsit még inkább kibillent. –
Én csak nem tudom, jó ötlet-e. Vagy...
– Már megint miért aggódod túl?
– Csak...
– Youngjae. – Megáll, hallom, ahogy
felsóhajt, és konkrétan érzem a szúrós tekintetét. – Elbizonytalanodtál?
– Igen. Azt hiszem. Eléggé.
– Nem kell, oké? Az a fiú odavan érted,
rendben? Csak egy kicsit adod alá a lovat, semmi több, nem kell ennyire rástresszelni.
– De én nem érzem ezt ilyen egyszerűnek.
Mikor mondtad ezt az egészet, meg voltam győződve arról, hogy ez soha nem fog
megtörténni, mert hülye lennék totál kilépni a komfortzónámból, most meg... Azt
hiszem, nem tudom kiverni a fejemből, mégis egy merő görcs a gyomrom.
– Mert bolond vagy. – Biztosra veszem,
hogy a fejét csóválja, és ha itt lenne mellettem, már legalább egy tockossal
gazdagabb lennék. – Figyelj, ez csak játék. Húzod az agyát, az egész tök izgalmas.
Mit veszítesz vele? Annyi az egész, hogy te szexi leszel, ő meg halott, mikor
meglát és ennyi.
– De nem lenne szánalmas az egész helyzet?
Hogy ilyen dolgokra vetemedek?
– Már miért lenne? Csak megmutatod, mid
van, és még használni is tudod. Szerinted hány nő műveli ezt?
– Ja, de én pasi vagyok – morgom magam
elé, mégis csak az jár a fejemben, hogy hogyan kezdjek neki ennek az egésznek.
Wheein mindig teljesen kirángat a megszokottból, és nem értem, hogyan csinálja.
– Viszont a lényege akkor is ugyanaz,
Youngjae. Ne legyél gyáva, mert hidd el, hogy JB lesz az, aki alul marad, ha
összeszeded magad.
***
Alig pár perce értem haza, mégis az első
dolgom az, hogy a konyhába veszem az irányt, de kivételesen nem azért, mert
éhes vagyok. Csak a tegnapi beszélgetés van bennem, az, amit az őrült legjobb
barátom a fejembe tett megint, és alig bírok azzal az izgalommal, ami itt van
bennem.
Alig van pár órám összeszedni magam, és
őszintén még azt sem tudom, hol kezdjem. Csak egy mély levegőt veszek, ahogy
befordulok a most halál üres helyiségbe, és hirtelen nem tudom, merre menjek
tovább. Csak állok idiótán, és mikor már fordulnék ki innen, mintha az ég
küldeni, a nagybátyám nője épp a mobiljába olvadva sétál erre.
– Jinah...
– Hm? – Ijedten kapja fel a fejét a
hangomra, látom rajta, hogy nem tudja hová tenni ezt a nyugtalanságot bennem. –
Mi az?
– Befestenéd a hajam?
– Mi? Most komolyan? – A fonalat elvesztve
mered rám, hirtelen nem tudom eldönteni, hogy most örül, vagy totálisan
lesokkoltam.
– Hát, igen... azt hiszem.
– Oké, és mikor?
– Most? – mondom kicsit elbizonytalanodva,
hiszen talán rengeteg dolga lenne, és pont nem velem kéne foglalkoznia. –
Igazából pár óra múlva találkozom Jaebumékkal, és annyira hálás lennék, ha
előtte meg tudnád csi...
– Persze. Persze, ne kérdezz hülyeséget. –
Végül egy önelégült mosoly terül szét az arcán, vibrál a boldogságtól, nekem
meg fogalmam sincs, minek örül ennyire. – És milyenre?
– Barnára, és igazából már megvettem, úgyhogy...
– Jó, oké. Menj a fürdőbe, pár perc és
ottvagyok.
Az egész eléggé gyorsan ment. Reggel még a
totális bizonytalanságban fuldokoltam, és csak akkor eszméltem fel teljesen,
mikor a festék már a fejemen volt, és tudtam, hogy innen már nincsen visszaút.
Amíg Jinah a hajamat csinálta, elmesélte,
hogy az anyukájának egy fodrászszalonja van, és mindig azt akarta, amit ő.
Mégsem volt soha lehetősége ezzel foglalkozni, de legalább megértettem, miért
volt olyan durván lelkes, mikor megjelent a fürdőmben egy doboznyi ecsettel,
törölközővel, ollóval és olyan értelmetlen eszközökkel, amiket behatárolni sem
tudtam.
Mindenesetre hamar végzett, alig volt egy
óra azzal együtt, hogy még be is szárította, én meg konkrétan nem ismertem
magamra. Jelenleg is az autó visszapillantójában méregetem magam, a sminkemet,
amit talán erősebbre csináltam, mint kellett volna, de már mindegy.
Nem tudom visszacsinálni.
– Mi ez a stílusváltás? – Jim fél szemmel
néz csak rám, miközben a kormányt markolja, és minden más esethez hasonlóan
most is csak vigyorog. – Rád sem ismerek.
– Ehhez volt kedvem – makogom, ahogy
lenézek magamra. Tetőtől talpig koromfeketében vagyok, a térdemnél szétszaggatott
csőnadrág, rövidujjú póló, ami kivételesen a méretem – bár ahogy rám feszül,
inkább kisebbnek érzem. És az a bőrdzsekim, amit annak ellenére is magammal
hoztam, hogy a kabátom a hátsó ülésen pihen.
Igazából egyedül jöttem volna busszal, de
Jim az utolsó pillanatban felajánlotta, hogy behoz autóval, mert mégis csak
nyerek vele vagy húsz percet, én meg hülye lettem volna visszautasítani.
– Ez a múltkori miatt van? Mert most
határozottan nem aranyos vagy.
– Fogjuk rá.
– Oké. – Sziszegve szívja be a levegőt,
ahogy teljesen előre fordul, és bármennyire hajtja a vére, nem néz rám vissza.
– Esetleg van valami, amiről nem tudok?
– Jaebum jönne velem haza, ha nem baj.
– Nem épp erre gondoltam, de most már
legalább értem, miért csípted így ki magad. – Meglepetten pislog előre, és ő
bármennyire szórakozik jól, én csak a hevesen dobogó szívemmel küzdök, mert valamiért
tartok attól, mi lesz, ha Jaebum is egyből levágja, miért nézek ki így.
– Talán túlzás?
– Nem, egyáltalán nem. Nagyon jól nézel
ki, csak akkor ezek szerint párna alá dugott fejjel fogok aludni, mert nem
akarom hallani, JB mennyire lesz éjszaka hálás ezért. – Ahogy megint elejt egy
kicsit sem diszkrét utalást, én csak lehunyt szemmel sóhajtok, az arcom hót forró
lesz, és próbálok mondani valamit, de csak a néma tátogás jön ki belőlem. – Most
mi van? Komolyan, Youngjae, beteges, mennyire zavarban vagy.
– Nem számít.
– De igen, azért egy kicsit mégis. Ez csak
szex, mindenki csinálja, mi is, ti is. – Laza hangon magyaráz, de én nem tudok
válaszolni, ami szerintem a kelleténél is jobban felkelti a figyelmét. – Mert
csináljátok. Nem?
– Ja.
– Vagy mégsem? – néz felém lesúlytva,
valószínűleg felfogva azt, miért nem jön ki belőlem egy szájhúzásnál több, hogy
miért hallgatok már kínosan mereven. – Most komoly?
– Mi?
– Ti még nem csináltátok?
– Hát kellett jó pár hét, mire leesett
neked – mondom halványan fintorogva, azért aggódva, hogy karambolozni fogunk,
ha az út helyett engem bámul továbbra is. – Mindegy.
– Hát ez most elég kínos, én eddig szentül
hittem, hogy majdnem napi szinten megvagy neki.
– Tényleg? Ki sem találtam volna. – Egy fájdalmas
nyögéssel fordulok az ablakom felé, és szinte már azért könyörgök, hogy valaki
szabadítson ki ebből a helyzetből még úgy is, ha meg kell halnom.
– De miért? Mármint már együtt vagytok egy
ideje, meg azért nem kicsit van rád kattanva a gyerek. Te nem akarod?
– Nem igazán. – Megadva magam csak
felsóhajtok, próbálok suttogásnál többet kiszedni magamból, mert hát nem ez a
legkellemesebb témám, de őszintén nem nagyon jön össze. – Ő utasít vissza
folyton.
– Komoly? – Az elmúlt pár percben már vagy
ezredszerre hökken meg, és még csak eltakarni sem próbálja. – Akkor ezért
öltöztél így ki? Mert ha igen, jó úton haladsz.
Az autóban hagytam a kabátom, de legalább
a bőrdzsekim nálam van, ami lehet, egyenlő lesz a nullával hazafelé menet, de
egyelőre csak az érdekel, hogy mindjárt ott vagyok. Az üzenetekből ítélve, amit
a közös csoportba küldözgettek, már mindenki itt van, és én vagyok az egyetlen,
aki késik.
A gyomrom egy merő görcs, a szívem a
torkomban dübörög, ugyanis fogalmam nincs, mire számítsak. Már attól
feszélyezve érzem magam, hogy a pláza mozgólépcsőjén mindenki engem bámul, és
próbálom nem magamat figyelni a boltok üvegfalaiban, ahogy a bowling felé
igyekszem.
Tényleg még csak tippem sincsen, mit
kezdjek magammal, hogy éppen melyik kezemet gyűrjem jobban, mikor kiveri a
szememet a hatalmas felirat a pláza legfelső emeletén. Nem látok itt egy
ismerős arcot sem, viszont ahogy átteszem a lábam a fehér járólapról a
padlószőnyeggel borított helyiségbe, a levegő körbe fordul körülöttem.
Jaebum ott áll egyedül az egyik üres, alig
kétszemélyes kerekasztalnak dőlve, a telefonjába meredve, és hiába tudom, hogy
oda kéne mennem, hirtelen nem megy. Csak az extrán bő ruháit figyelem, azt az
old school stílust, amiért megveszek rajta, és szinte belefájdul a lábam, ahogy
ráveszem magam a dologra.
– Szia.
– Hello. – Reflexből emeli fel a fejét,
ahogy elé érek és meghallja a hangomat, viszont ebben a pillanatban lefagy a mosolya,
majdnem, hogy a jókedv az arcáról. Ledöbbenve mér végig tetőtől talpig, a
szavakat keresi totál sikertelenül.
– A többiek?
– Már bent vannak – makogja újra a
szemeimbe nézve, ami még egy okot ad arra, hogy megint ledöbbenjen. – Ki vagy
festve.
– Igen.
– És a hajad...
– Igen. – Egy mély levegőt véve szakítom
félbe, mielőtt még elkezdené a kiakadását pont, mint mikor szőke lettem. Szóra
nyitja a száját, látom rajta, hogy annyi mindent mondani akar, de nem teszi.
Tényleg nem, csak áll, magába fojtja, és elfelejtve azt, hogy kell lélegezni, a
kezem után nyúlva indul el a bejárat felé.
Minden egyes mozdulatában érzem a hirtelen
jött feszültségét, ahogy egyszerűen képtelen megállni, hogy ne nézzen felém másodpercenként,
és látom az arcán, mennyire nem érti, miért így vagyok felöltözve. Mégis tudom,
hogy elég rendesen kirántottam alóla a talajt, hogy tetszem neki talán jobban,
mint ahogy valaha képzelni mertem.
Tűzforró a tenyere az enyémen, próbálok
nem mosolyogni a zavartságtól, ami kettőnk közt van, amivel határozottabban
nehezebb megbirkóznia, mint nekem.
Hat pálya van egymás mellett, mi meg hol
máshol lennénk, ha nem a terem másik végében, de legalább az boldogít, hogy csak
az egyik oldalról idegesítenek az emberek. Jackson és Bomi elintéz egy gyors
köszönéssel, mert látszólag az sokkal inkább lefoglalja őket, hogy
veszekedjenek az álláson.
– Váó, mi van veled? – Mark viszont
rákontráz arra, amit szerintem Jaebum még mindig nem nagyon tudott feldolgozni,
de legalább már a kezemet nem szorongatja olyan görcsösen. – Kicsípted magad.
– Ilyen napom volt – rántom a vállamat egy
laza mosollyal, amíg Namjoo a pasimat bombázza a kérdéseivel, de ő nem figyel
rá. Engem szuggerál a szeme sarkából, amihez úgy tűnik, hozzá kell szoknom.
Már két órája itt szenvedünk, vagyis csak
én, mert kiderült, hogy csapnivaló vagyok bowlingból, bár őszintén nem nagyon
figyeltem oda eddig. Fejben Jaebummal voltam, mindenki más teljesen kiszorult a
látókörömből, és azon szórakoztam, ahogy összerezzen, valahányszor hozzáértem.
Most is itt van mellettem, azt figyeljük,
ahogy Mark és Jackson azon vitatkozik, ki gurítson, de nagyjából annyira tud
rájuk koncentrálni, mint én.
– Gyönyörű vagy.
– Köszönöm. – Pont olyan halkan beszélek, ahogy
ő megszólal, majd konkrétan az arcomba áll, és még én érzem magamon, milyen
nehezen vesz levegőt. Ölbe tett karokkal áll, de még így is látványosan markolja
magán a fekete pulóverét, amibe nem értem, hogy nem sül bele, mivel rajtam is
csak a pólóm van jelenleg, és mindjárt meggyulladok.
– Nem alszunk inkább nálam?
– Miért?
– Anyuék nincsenek otthon. – Alig esik ki
ez a mondat a szájából, engem villámcsapásként ér a halk hangja, és hirtelen
duplán égetni kezd a tekintete, amivel az arcomat méregeti.
Rám jön a pánik, hogy nem, nem dobom oda
magam már a legelső alkalommal. Szenvedjen egy kicsit úgy, ahogy én is.
– Nem.
– Mi? Miért?
– Mert Jimék várnak haza. – Magabiztosan beszélek,
és meglep, hogy már ennyitől széthullik belül. Nem szoktam hozzá, hogy én irányítok.
– És nem tudsz szólni nekik, hogy inkább...
– Nem hinném. – A fejemet oldalra
biccentve mosolyodom el, miközben ő remegő tüdővel néz arrébb, ahogy
végigsimítok a karján, és szerintem próbál nem kilépni a testéből. Mégis hogy
lehetek rá ilyen hatással? – Holnap amúgy is korán kelünk. Nekem iskola, te meg
elutazol, és szükséged lesz az energiádra a meccseken.
– De...
– És amúgy mi jövünk, úgyhogy szerintem menj.
– A pálya felé bökök, mikor a tekintetem a többiekre téved, akik félig ránk
várnak, Jaebum pedig a mai este folyamán vagy ezredszerre megy össze legbelül.
Türelmetlenül sóhajt, hátrébb lép, és
szinte morogva indul a pálya felé, ahol már azt sem tudja, mit kell csinálnia.
0 megjegyzés