Ikerláng - 46.
május 23, 2018
Jó pár óra eltelt, mire mindenki megunta,
és már lelkiekben készültem arra, hogy halálra fogok fagyni a kinti hidegben,
amíg hazaérünk, de Jaebum pár lépéssel már előttem járt. Autóval jött, gondolt
arra, hogy rengeteg cuccot kell eltennie, amik a csomagtartójában lapulnak, és
hiába állunk a pláza parkolójában már vagy tíz perce, még egyikünk sem jutott
el addig, hogy beszálljon.
Hűvös van itt még dzsekiben is, bár nem
nagyon zavartatom magam. Az autó ajtajának dőlve figyelem, ahogy ő a zsebeiben
turkál, és úgy viszonozza a tekintetemet, hogy pattognak a szikrák kettőnk
közt.
– Mi lett a bő pulcsikkal? – kérdezi végül
betörve, feladva az egész estés hallgatást, és ahogy elém áll, szinte meg is
fojt vele.
– Ehhez volt kedvem. Nem tetszik?
– Nem hiszem el, hogy ezt most komolyan
megkérdezted – suttogja megint végigmérve, és már érzem, ahogy izzik a bőre
attól, mennyire hozzám akar érni. – Tökéletes vagy.
– Dehogy.
– De igen. Életemben először nem tudom,
mit mondhatnék. – Magát elvesztve, teljesen összezavarodva beszél, mintha
fogalma sem lenne arról, egyáltalán hol vagyunk. – Meg fogsz ölni.
– Miért mondod ezt?
– Mert nem bírom. – Remegő hanggal vág
vissza, ahogy közelebb lép, a bőrömet marja az az erő, ami a testéből árad. –
Mégis mit művelsz velem? – Nyögve támaszkodik meg mellettem az autóján,
miközben szinte már előlem veszi el a levegőt, és a fejemet tenném rá, hogy épp
annyira remeg mindene, mint nekem. Mégis mi ez a kezelhetetlen energia kettőnk
között? Meg fogok fulladni. – Hogy lehetsz ilyen kibaszott szexi?
– Eddig aranyos voltam.
– Néztél ma már tükörbe? – Halkan fújva
kérdez, az értetlenség mindenére kiül, miközben egyre közelebb húzódik, de nem
ér hozzám. – Azt az énedet elég rendesen kinyírtad. Meg engem is.
– Bocsánatot kéne kérnem? – kérdezem, ahogy
a mellkasára teszem a kezeimet, hogy ne tudjon közelebb jönni, de már így is
kettőnk közé szorul a tenyerem. Viszont ő ezt a mozdulatot is kicsit másképp
éli meg, mert a szíve vagy két ütemet kihagy hirtelen.
– Direkt csinálod?
– Mit?
– Hogy teljesen kiborítasz. – A száját
húzza, az enyémet nézi, és látom rajta, mennyire előre akar mozdulni, de nem
teszi. – Ez így nem teljesen igazságos.
– Nincsenek céljaim, ha ez érdekel. –
Hazudok, tudom, de annyira megijedek hirtelen, hogy ez csúszik ki a számon.
Viszont ahogy elnézem, elhiszi, mert csak morran egyet, én pedig még az
utolsóelőtti pillanatban húzom el a fejem, ahogy szinte utánam kap. – Várj.
– Mégis mire?
– Ne csináld. Vannak körülöttünk.
– És? – Értetlenül kérdez, látszólag már
kimaxoltam az idegrendszerét, amiből lehet, vissza kéne vennem, de nem. Nem
tervezem.
– Meg tudnál állni egy laza csóknál, vagy
annyira rám másznál, hogy kitiltanának a plázából?
– Ilyenkor nem kedvellek – mondja halkan,
majdhogynem suttogva, majd csendesen szitkozódva lép hátrébb tőlem, és a földet
bámulva nyúl vissza a zsebeibe a kulcsait keresve.
Az egész este olyan volt, mintha csak mi
ketten lettünk volna. Hiába ugrált körülöttünk Marktól kezdve Namjoo-ig
mindenki, arra sem emlékszem, hogy beszélgettem volna velük. Csak az maradt
meg, hogy Jaebum befeszülve nézett teljesen elveszve, kiszakítva a baráti
társaságából, valahányszor hozzáértem.
Még úgy is végig az arcomba bámult, ha épp
közvetlenül mellette voltam, és próbáltam úgy csinálni, mintha nem venném
észre, de most komolyan. Kinek ne tűnt volna fel? Bár Jacksonékat elnézve nekik
nem esett le, nem foglalkoztak velünk különösebben, és talán ez adta azt az
érzést, hogy nincs ott senki más.
Elég nagyot dobott ez az egész az
önbizalmamon, az, ahogy Jaebum darabjaira hullott, valahányszor a közelébe
kerültem, és még most is nehéz elhinnem, hogy ezt én hoztam ki belőle. Úgy
éreztem magam abban a pár órában, mintha bármelyik pillanatban megkaphattam
volna.
– Végeztél?
– Mindjárt. – Ahogy ő bekiabál, én úgy
neki vissza, miközben a fürdő fülledt levegőjében fulladozva a még vizes
lábamat törölgetem. Igazából úgy terveztem, hogy mára befejezem, de mivel kint
hagytam a pizsamanadrágom, egy szál bokszerben és pólóban állok a tükör előtt.
Hirtelen nem tudom, hogy ezt szabad
lenne-e, vagyis... Igen, ő folyton alig takarja magát valamivel, de én mindig
nyakig beöltözöm, és a mai este után lehet, túlzás lenne.
A számat húzom, a hajamba túrok, és szinte
már hallom Wheein hangját a fejemben, hogy szedjem magam össze és ne legyek
gyáva, ami azt hiszem, áttör bennem egy vastag falat. Csak veszek egy mély
levegőt, a csapba dobom az átázott törölközőmet, és éppen, hogy kinyitom a
fürdő ajtaját, fellélegezem attól, hogy a benti pára nem fojt meg.
– Lemaradtam valamiről, azért siettetsz?
– Nem, csak már rég bent voltál. – Őt
figyelem, miközben a lehalkított tévét bámulja, látom rajta, mennyire elfáradt,
de az is egyértelmű, hogy nem a bowlingtól.
– Hiányoztam? – Ahogy én elmélyült hangon
kérdezek, ő úgy néz elém fél szemmel, viszont abban a pillanatban, ahogy
visszakapja a fejét, lelohad a mosolya, és szinte látom atomjaira törni,
miközben felül az ágyamon.
– Hol a nadrágod?
– Nem volt kedvem felvenni.
– Miért? – Kétségbeesetten néz rám, az
arcán átfut az a tehetetlenség, ahogy próbálja nem a lábaimat nézni, majd
férfiasan elvérzik, mikor szinte már kínosan mereven égeti át a bőrömet a
combomon a puszta tekintetével.
Pár hete még szűzkislányosan eltakartam
volna magam, eszembe sem jutott volna, hogy egyáltalán nadrág nélkül létezzek
előtte, de azok az idők elég erőteljesen elmúltak. Most már csak az kattog
előttem, amit Wheein a számba rágott, és azt elnézve, hogy ez szerencsétlen
hogy bámult egész este, talán egyáltalán nem volt hülyeség.
– Gondoltam, kipróbálom. Te is mindig ruha
nélkül alszol.
– Mi az, hogy ruha nélkül? Csak akkor
alszom meztelenül, ha épp nem vagy ott. – Felháborodva válaszol, még csak az
sem jut el az agyáig, hogy nem pont így értettem. Szerintem próbálja menteni a
menthetetlent, de az a helyzet, hogy ezzel nem segít sokat magán. – Melletted
mindig van rajtam legalább egy nadrág.
– De felső nem, ahogy most is – bökök a
meztelen felsőteste felé, majd már rá sem nézek, ahogy az íróasztalomnál
leragadva már azt sem tudom, mit pakolok. Annyival vagyok tisztában, hogy már
ettől a távolságtól is izzik a levegő, és félek, felrobban, mikor mellé
fekszem. – Talán zavar?
– Hogy kint van a feneked a póló alól?
Kicsit se. – A makacssága kifolyik a száján, hallom a hangján, mennyire nehezen
megy tisztán beszélnie, én pedig próbálom visszafojtani az önelégült
mosolyomat. – De azért van különbség a térdedig érő nadrág és egy szűk bokszer
között. Csak úgy mondom.
– És ez neked miért baj? – kérdezem, ahogy
végül erőt veszek magamon, lekapcsolom a kislámpát az asztalon, és a tévé
fényében küzdve megyek az ágyamhoz.
Érzem, ahogy engem szuggerál, hogy nem
tudja hova tenni magában a hirtelen önbizalmamat, és szinte már ég a keze, hogy
hozzám érjen.
– Nem baj.
– Pedig a hangodból nem épp az jön le. Ha
nem akarod látni, szólj csak. – Még utoljára felé nézek, de még ez a
századmásodperc is elég ahhoz, hogy magamba igyam azt a feszültséget, ami az
arcán vibrál.
– Nem zavar.
– Hanem?
– Mindegy. – Nehezen nyögi ki a választ,
még kicsit arrébb is húzódik tőlem, ahogy mellé ülök, és ahogy a hátam az ágy
támlájának dől, felhúzott térdekkel meredek előre azzal szenvedve, hogy még
csak gondolatba se figyeljek rá.
A tévét nézem, amiben azt sem tudom, mi
megy, és lassú másodpercekig csak fürdök a néma csendben köztünk, miközben ő
folyton csak engem bámul, majd egyik pillanatról a másikra átszakad benne
valami. Egy hang nélkül mozdul felém, az arcomra csókol, egy türelmetlen
morranással hajol a nyakamba, viszont mikor megunja, hogy nem figyelek rá,
bekeményít.
Maga felé fordítja az arcomat, a számra
mar, én pedig csak szenvedve nyögök attól az akaratos csóktól, amibe beleránt.
A nyakára simítva viszonzom a legkisebb rezdülését is, és szinte már kifogy a
levegő a szobából, ahogy a kezei elindulnak rajtam.
A meztelen combomra simít, a számat
kóstolgatva halkan sóhajtozik, amíg én az ízét iszom magamba, ami szétárad a
nyelvemen. A vállát, a haját simogatva szorítom magamhoz, és teljesen
belemerülök abba, amit egész este akartam.
Mintha ő sem tudná hova tenni magát,
megint felbátorodik, és konkrétan megszédülök, ahogy a fenekembe markolva
magára húz. Szinte már erőszakosan nyög, mikor megmozdulok a csípőjén, és fél
kézzel az ágyam háttámlájába kapaszkodva próbálok egyben maradni, nem
hozzásimulni alul, ami elég nehezen megy tekintve azt, ahogy mocorog alattam.
Az egész testemet megrázza az az
elviselhetetlen vágy, amit iránta érzek, nyöszörögve tűröm, ahogy a pólóm alá
nyúl, egy szó nélkül leszedi rólam, majd utánam nyúlva a számba harap.
Hitetlenül sóhajtok, amíg ő türelmetlenül felmorran, a szinte meztelen testemet
simogatva a mélybe taszít, tudja, mit tesz velem, ahogy a bőrünk egymáshoz ég. A kezem, a lelkem remeg, és nem értem, mégis hogy maradhatnék talpon.
Annyira tenni akar valamit, valami újat,
valami többet, ahogy a tenyere az egész testemet bejárja, majd egy hirtelen
mozdulattal fordít a hátamra és mászik úgy felém, hogy a szívem kihagy egy
ütemet. Lüktet a fejem, az ágyékom, és már a hang is megakad a torkomon, ahogy
a nyelve a számba nyomul, a csípőjét előre billenti, nekem nyomja újra és újra,
én meg teljesen tisztában vagyok azzal, hogy el fogom veszíteni az irányítást
magam felett.
– Youngjae. – A számba nyögve kap a lábam
után, ahogy felhúzom a térdem, és abban a szent pillanatban, ahogy az ágyéka
megint az enyémnek nyomul, megfordul körülöttem az egész világom. Érzem,
mennyire felizgattam, hogy mennyire akar, de ahogy a bokszerem szélére csúsznak
az ujjai, tudom, hogy nem szabad többet engednem.
Egy gyors nyögéssel tolom el magamtól, ő
pedig velem együtt ül fel, lihegve vár és nézi végig, ahogy körbenézek,
viszont ahogy az ágyam széléhez nyújtózkodom a felsőm után, egy pillanat alatt
teljesen kiakasztom.
– Mégis mit csinálsz?
– Felöltözöm.
– Mi? Minek? Miért?
– Mert lent vannak Jimék – mondom már a
pólómmal magamon kifordítva, összegyűrve, de jelenleg még mindig a szívemmel
küzdök, ami a torkomban szinte kettészakad, annyira hevesen dobog. – Hangos
lennék.
– Nem baj, nem érdekel.
– Jaebum. – A mellkasára teszem a kezem,
ahogy mozdulna felém, a szája már majdnem az enyémen, és azt hiszem, képes
lennék meghalni azért, hogy végre úgy érjen hozzám, de nem hagyom.
Most én vagyok az, aki meghúzza a határt,
és nem ő, amit elég nyilvánvalóan egyáltalán nem tud kezelni, elfogadni meg még
annyira sem.
– Bébi, ne már. Kérlek, ne csináld ezt. –
Könyörögve hajtja a homlokomnak a sajátját, a keze megint a combomat markolja,
én meg belül épp úgy remegek, mint ő. – Csak egy kicsit.
– Nem lehet.
– Youngjae. – Nyugtalanul simul a szája az
enyémhez, minden egyes mozdulatából átsüt, mennyire azon van, hogy betörjön, de
szerintem a lelke mélyén tudja, hogy nem fogok engedni ebből. – Eddig annyira
akartad.
– Igen, de mindig leállítottál.
– De...
– Ez van, sajnálom. – Egy nagyobbat nyelve
húzódom tőle hátrébb, és szinte már borzalmasan jó érzés látni a szemeiben azt
a csalódottságot. Lehet, szemét vagyok, de azt hiszem, egyszer én is megtehetem
ezt vele.
– Most miért csinálod ezt?
– Mit?
– Egész este húztad az agyam, az előbb meg
beindítottál egy kicseszett másodperc alatt, és most pofára ejtesz. Ez így nem
fair. – Türelmetlenül beszél, azt hiszem, egy kicsit ideges is, de nem miattam.
A fejemet tenném rá, hogy épp úgy érzi magát, mint én a múltkor, vagy azelőtt
bármikor, amitől piszkosul elégedettnek érzem magam. Nem érzi a helyzetben az
iróniát?
– Rossz érzés, hogy visszautasítalak?
– Hát eléggé. – Megsértődve válaszol,
látszólag még csak a közelében sincsen annak, hogy leessen neki, mit csinálok.
– Te is akarod, nem? – kérdezi ismét a számra hajolva, az arcomra, a nyakamba
csókolva, viszont bármennyire akarom, jobban, mint ahogy el tudná képzelni, nem
engedek neki.
Hagyom, hogy a tenyere megint a felsőm alá
csússzon, hogy a derekamat, a fenekemet simogassa az ölébe húzva, de abban a
pillanatban, ahogy az ujjai a bokszerem alá csúsznának, megint riadót fúj
bennem valami. A keze után kapok, a levegővel harcolva hajolok hátrébb, és
szinte fürdök a hisztis tekintetében, amit az arcomra villant.
– Eddig nem volt ennyire sürgős.
– De nem tudok már várni. – Nyögve
válaszol, de azt hiszem, kezd realizálódni benne az, hogy innen nem fogunk
tovább menni. Csalódottan dönti az arcát a vállamnak, elveszve már az oldalamat
fogja a pólómon keresztül, ami még soha nem volt ennyire kényelmetlen. –
Rohadtul kicsináltál ma este.
– Nem értem, miért – suttogom, miközben a
számat rágom belülről, mikor végleg megnyerem a csatát. Jaebum teljesen
feladja, de nem enged el, nekem meg csak az jár a fejemben, hogy bassza meg,
Wheeinnek igaza volt.
Lehet, többet kéne rá hallgatnom?
2 megjegyzés
Ahhh nagyon jó a sztori imádom 😍 nagyon várom a kövi részeket engem nem Youngjae hanem a 2jae öl meg köszönöm 😂
VálaszTörléshelyes, a 2Jae gyilkol, ez így van rendjén. Köszönöm,és nagyon sietek^^
Törlés