Ikerláng - 47.
május 25, 2018
Az ébresztőm halkan szólal meg, és hiába
Jaebum van közelebb hozzá, ő meg sem rezzen. Kivételesen nem rajtam fekszik, az
arca a nyakam helyett a párnámba fullad, miközben halkan szuszog tovább. Nagy
nehezen erőt veszek magamon, az arcomat dörzsölve nyúlok át felette a telefonom
után, és már szinte fáj az a csend, mikor az a gyűlölt dallam abbamarad.
Mikor beáll a csend, pillanatokig csak
ülök egyhelyen, és próbálok erőt venni magamon, hogy elindítsam a reggelt
valahogy, és vagy ötezerszer rá kell vennem magam arra, hogy megmozduljak.
– Jaebum, kelj fel. – A hátát simogatva a
hajába csókolok, és vagy egy kész örökkévalóság, mire magához tér. Egy nyűgös
nyögéssel felemeli a fejét, felém néz, az egész arca mozog, ahogy végigméri az
enyémet valószínűleg a tegnap estén agyalva, majd egyenesen visszafejel a párnába
egy fájdalmas fintorral. – Na jó, ez most megérintett.
– Ühm.
– Most meg vagy sértődve?
– Nem – vágja rá egyből tompa hangon,
mégis érzem benne a duzzogást, ami tegnap este óta nem múlt el ezek szerint. Vagy
egy órába telt, mire a könyörgését a hisztis beletörődése követte, úgyhogy azt
hiszem, elég nagy sebet ejtettem a férfilelkében.
Tuti elvágtam az egojának a torkát.
– Pedig nekem úgy tűnik, hogy vérig vagy
sértve.
– Hagyjál.
– Valamiért imponál a hisztid – mondom egy
szemét mosollyal, a sarkamra ülve, miközben a meztelen hátát nézem, amin
mozognak az izmok, ahogy lassan felkönyököl.
– Nem hisztizek. Pasi vagyok.
– Persze, kicsit sem vetted magadra, hogy
kikosaraztalak. – Ahogy én próbálok nem még jobban a lelkébe tiporni az
önelégült vigyorommal, addig ő fúj egyet, lassan a hátára fordul, felül és úgy
mered az arcomba, hogy nem tudok hirtelen mit mondani.
– Jól szórakozol?
– Eléggé.
– Pedig rohadtul nem vicces. – Halál
morcosan ennyit nyög ki, pár pillanatig még ül egyhelyen, majd összeszedve
magát felém nyúl és olyan könnyedséggel húz az ölébe, mintha papírkönnyű
lennék.
– Mit csinálsz?
– Jól kezdem a reggelt – mondja halkan a
számra csókolva, a derekamat markolva annyira gyengéden, hogy már csaknem
elhiszem, hogy elhagyta egy pillanatra a birtoklási vágyát. – Ha már az estét
tönkretetted.
– Tönkretettem? Nem élvezted?
– Nem.
– Most miért hazudsz? – A szemöldökömet
felvonva kérdezek, elérek annyit, hogy egy halvány mosoly szétterüljön az arcán, legalább egy fél másodpercre elhagyva a hisztijét. – Úgy rémlik, hogy nagyon...
feldobtam a hangulatot. Nekem tetszett.
– Ezt csak azért mondod, mert fogalmad
nincs arról, mit művelhettem volna veled. – A nyakamba morogva beszél tovább,
megint csak a nyakamba, ahonnan egyszerűen képtelen elszakadni. Folyton az az
első, ahova elmenekül, és nem értem, miért. – Hidd el, azt sokkal jobban
élvezted volna. Megmutassam?
– Jaebum, ne kezdd el. – A keze után
nyúlok, ahogy a fenekemre teszi, és valószínűleg ott akarja folytatni, ahol tegnap
abbahagytuk, de most nem akarok ebbe megint belemenni. Korán van ehhez és nem
akarom a csütörtökömet teljesen kicsinálva kezdeni. – El fogunk késni.
– Megvárnak.
– A buszotok, ami időre megy? Valószínűleg
nem, elindulnak nélküled.
– Komolyan az agyam eldobom tőled. –
Rosszallóan morogva hajol hátrébb tőlem, halál sértődötten mered az arcomba, de
szerintem a legkisebb szándék sincsen meg benne, hogy elengedjen. – Miért
akadékoskodsz?
– Tényleg? Ezt még te kérdezed tőlem?
– Igen, miért?
– Eddig valahányszor lehetett volna több
köztünk, úgy lepattintottál magadról, hogy azóta se keltem fel a földről. Most
meg véletlenül fordítva lenne, és te hirtelen nem akarsz mást, csak...
– Csak? – Kíváncsian kérdez vissza, ahogy
én már csaknem felháborodva meredek az arcába talán túl közelről is, elakadva a
mondatom végénél, ami egy pillanat alatt felkelti az érdeklődését. – Nem akarok
mást, csak?
– Hagyjuk.
– Szexelni? – Elenged egy huncut mosolyt,
én meg nem értem, mégis hol fordult totálisan ellenem ez a beszélgetés, mivel
pár perce még a kezemben volt az irányítás. Most mégis megsemmisülve ülök a
combján és próbálok nem megint annyira zavarba jönni, mint eddig bármikor, de
tegyük hozzá, hogy nehéz. Az ölében, az arcába hajolva erről beszélni még
annyira sem megy, mint amúgy. – Tegnap este hiányzott ez az éned. Hol hagytad?
– Lefoglalt az, hogy pofára ejtselek.
– Az igen. – Elképedve hőköl hátra, ahogy
ez kicsúszik a számon, mert talán még soha nem voltam ilyen merész vele
szemben. De nincs mit tenni, én nem félek tőle úgy, mint a többiek. – Ez most
fájt.
– Helyes. Befejezted? – kérdezem, ahogy a
mellkasát veregetve próbálok lemászni róla, de nemigazán hagyja.
– Azt hiszem.
– Csodás, akkor engedj el, hogy
felöltözhessek végre.
***
Az elmúlt két napot Bomival és néha
Markkal töltöttem, de még így is magányosnak éreztem magam egy kicsit.
Borzalmas volt, hogy nem tudtam egy szót sem váltani Jaebummal, mert épp akkor
ért volna rá, mikor nekem dolgom volt, és este is csak néhányszor tudott
válaszolni az üzeneteimre.
Egyszerűen még csak meghalni sem volt
ideje, nemhogy felhívjon, és az a helyzet, hogy hiába jön haza holnap, sírni
lenne kedvem, annyira messzinek érzem. Fogalmam sincs arról, mégis mikor kezdtem
ennyire függeni tőle, hogy ez a durva kötődés melyik elveszett pillanatban
alakult ki kettőnk között, de ilyenkor nagyon nem örülök neki, hogy ez itt van.
Egész délután a suli alagsorában dekkoltam
a hatalmas, hófehér zongora mögött, amiről szó szerint elfeledkeztem az elmúlt
hónapokban, annyi minden történt körülöttem. Már el is felejtettem, mennyire jó
érzés a zenébe merülni, és egy-két órára még azt is elfelejtettem, mennyire hiányzik
az a hisztigép.
Alig múlt délután háromnegyed hat, de már úgy döntöttem,
hogy ideje hazamenni, mivel nagyon fáradtnak érzem magam. Az egész iskola
teljesen ki van halva, és szinte már fellélegzem, mikor kiérek a koromsötétbe,
amit néha félbevág a gyér közvilágítás.
A kabátom üres zsebét markolom, és már fél
lábbal azt a kevés lépcsőt is magam mögött hagyom, viszont amint kifordulok a
kapun és egyszerre három szempár olvad belém kínosan mélyen, egy pillanatra
megtorpanok. Már mennék el mellettük, hogy a buszmegállóhoz siethessek, viszont
ahogy felolvadva megmozdulok, velem együtt az egyikük is.
Csak értetlenül bámulok rá pillanatokig,
és hirtelen elkezd rugózni az agyam, mégis minek van rajta kapucni.
– Bocsi. – Ahogy összeszedném magam, hogy
elmenjek közöttük, az egyikük a karom után nyúl, megránt, én pedig csak most látom
tisztán az arcát, ahogy felém tornyosul.
– Hova mész?
– Haza. – Egy másodperc alatt a torkomba
ugrik a szívem, ahogy felismerem a gyereket, akinek behúztam a múltkor, és egy csapásra
mindenem belezsibbad.
– Az most nem fog menni.
– Mit akarsz? – kérdezem a táskámat
szorongatva, majd szaggatottan szívom be a levegőt, miközben próbálok
magabiztos maradni, de fél szemmel a két másik srácot figyelem, akik úgy állnak
mögötte, mint a testőrei.
Komolyan hárman jönnek rám egyszerre egy jobbos
miatt, ami már két hete volt?
– Szerinted mit akarok?
– És eddig rám vártál? Nincs életed?
– Kérdeztem a véleményed? – Felvonja az
egyik szemöldökét, megránt, és egy pillanat alatt lelöki a vállamról a
táskámat.
Pillanatokig csak mereven figyel, amíg én
elkönyvelem magamban, hogy nincs hová menekülnöm, és tudom, hogy mi lesz a
vége. Egy hatalmasat nyelek, ahogy hátranéz a válla felett az egyik srácra, aki
hirtelen mozdul, megkerül, mögém áll és hiába nem ér hozzám, már szinte érzem
azt az erőt, amivel képes lenne lefogni.
– Ettől most jobb lesz neked?
– Kurvára. – Ahogy én kérdezek belül
reszketve, úgy vonja fel a száját, és átfordul az agyamon, hogy ez a gyerek nemkomplett.
Egyik lábamról a másikra állok, és ha
lehetséges, az eddigieknél is magányosabbnak érzem magam, halál egyedül, mert
tudom, hogy hiába emelném fel a hangom, semmi értelme nem lenne. Egyáltalán
lenne, aki hallana?
– Ez szánalm... – Egyre idegesebben
szólalnék fel leginkább bepánikolva, viszont egy fél hanggal teljesen felhergelem,
és még csak nem is látom, ahogy mozdul a keze, mégis érzem.
Az ökle kétszer is a gyomromba mélyed és teljesen
előre görnyedek, mikor minden levegő kiszökik a tüdőmből. Megremegek a hirtelen
sokktól, a hányingertől, ami végigszánt a belsőmön, és azért küzdök, hogy az a
néhány könnycsepp bent maradjon.
Úgy érzem, megfulladok, a gyomromhoz kapom
a kezem, viszont ahogy a mögöttem álló srác a hajamba marva felránt, hangosan
nyögve egyenesedem ki azért imádkozva, hogy álljanak le.
A gyerek, akinek nem látszik semmi
abból, amit a múltkor kapott tőlem, elém áll, a karomat megragadva lerángatja
rólam a kabátomat, és hiába próbálok ellenkezni, annyira gyengének érzem magam.
– Ne... – Ahogy tiltakoznék elfúló hangon,
ő a vállamba mar, és többször is feltérdelve szinte már kierőszakolja belőlem
az öklendezést, azt a halvány köhögést, amitől úgy érzem, felfordul a gyomrom.
Remeg mindenem, összerezzenek az érintése
alatt, ahogy meg sem próbálom megvédeni magam, mert tudom, hogy semmi esélyem
sincs. Csak végigszánt rajtam a düh, a kétségbeesettség, hogy megint egyedül
vagyok és nincs velem senki.
Undorodva kapom el a fejem, ahogy megint
felrántanak a hajamat fogva, és már nem is tudom, melyik dominánsabb
érzelem szedi ki belőlem, de a srác arcába köpök egyet, ami talán az eddigi
legrosszabb döntésem volt.
– Mi a faszt képzelsz? – Bedühödve nyúl a
szeme alá, hogy megtörölje, majd egy erőszakos mozdulattal a földre lök, az
oldalamba rúg, én pedig remegve kapok oda, és még csak azt a fagyot
sem érzem, ami a betonból sugárzik.
Halkan nyüszítve rándulok össze, mikor egyenesen
a combomba rúg, és már eldönteni sem tudom, hány oldalról jönnek nekem, csak az
apró, fekete foltok játszadoznak a szemem előtt. Zsibbad az arcom, mégis lüktet
a hasam, és úgy érzem, még csak felegyenesedni sem tudnék, annyira összehúz a
szúró fájdalom.
– Ha ezt el mered mondani JB-nek, nem
úszod meg ennyivel. – Az egyikük ennyit a fejemhez vág, majd hallom, ahogy
beszélnek, hogy megalázó dolgokat vágnak a fejemhez, de hirtelen nem érnek
többet hozzám. Mind a hárman mellém köpnek, még utoljára a karomra taposva
átlép rajtam az egyikük, aztán beáll a csend.
Én meg itt fekszem egyedül, remegő
gyomorral, elernyedt izmokkal, azzal a pulzáló, feszítő fájdalommal, amitől a
szívem a gyomromban dübörög és lüktet a hányinger, az az ájulás közeli
állapot, amibe próbálok nem belezuhanni.
0 megjegyzés