Ikerláng - 48.
május 25, 2018
Nem tudom, mennyi idő telt el, csak itt
ülök a koromsötétben az iskola kerítésének dőlve, azzal az elviselhetetlen
lüktetéssel, ami még mindig a gyomromat, a belsőmet rázza, és szerintem akkor
sem lennék képes felkelni, ha fegyvert tartanának a fejemhez.
Elmentek néhányan mellettem, de senki még
csak felém sem nézett, mit keresek itt egy szál egyenruhában az alig tíz
fokban, bár annyira lefoglalt a tüzelés a felsőtestemben, hogy szerintem eddig
még csak észre sem vettem a hideget. Még csak fogalmam sincs, mit csináljak
most, hogy... mit kéne tennem.
Félek attól, amit az az idióta mondott,
hogy be kéne fognom a számat, és jelenleg ez tűnik a legbékésebb megoldásnak,
de azt hiszem, szükségem van segítségre. Már alig születik meg ez a gondolat a
fejemben, a telefonom után kutatok az összetaposott táskámban, és még csak az
sem fog vissza, ahogy a kezem remeg.
Egy örökkévalóság, mire kikeresem a
nagybátyám nevét a telefonomban, és abban a pillanat, ahogy elkezd sípolni a
fülemnél ez a retek, valamiért belém hasít a gondolat, hogy ezt nem kéne. Hogy
kussban kéne maradnom, mert még ennél is nagyobb szart fogok kavarni.
– Youngjae, te meg hol vagy? – Jim hangja
kicsit türelmetlenül vágja félbe azt az idegesítő hangot, hirtelen úgy érzem
magam, mint a legelején, mikor kiakadt, mert engedély nélkül maradtam tovább a
suliban. – Este hét is elmúlt, mi van veled? Gondoltam, hogy JB-vel vagy valahol,
de eszembe jutott, hogy ő csak holnap jön haza.
– Én a sulinál vagyok.
– Mit keresel még ott?
– Értem tudnál jönni? – kérdezem elcsukló
hangon, figyelmen kívül hagyva az aggodalmat benne, miközben megpróbálom
visszafojtani magamba azt a sokkot, ami úgy tűnik, most akar eltűnni belőlem.
– Valami baj van? – Egyik pillanatról a
másikra átvált a hangja, kicsit lecsendesedik, mégis beleköltözik az a halvány
aggodalom, amivel eddig még nem nagyon találkoztam ebben a családban. – Itt
vagy?
– Csak gyere értem, kérlek.
Az autó fénye kiégeti a retinámat, ahogy
Jim konkrétan padlógázzal jön el idáig, majd a fékre taposva, hatalmas zajt
csapva áll meg pár méterre tőlem. Én viszont nem tudok mást csinálni, csak ülök
tovább, azon reménykedve, hogy nem hozok még több bajt a saját fejemre.
Még vár egy kicsit, majd talán túl heves
mozdulatokkal száll ki az autóból és türelmetlenül kapkodja a tekintetét
idekint, aztán meglát engem. Összeráncolja a homlokát, majd egyik pillanatról a
másikra elindul felém azzal a kétségbeesett arckifejezéssel, amit nem tudok
hova tenni magamban.
– Youngjae? Mit keresel te itt? – Ahogy
elém ér és leesik neki, hogy valószínűleg nem véletlenül nem akarok felkelni
innen, leguggol és látom azt az elborzadást az arcán, ahogy az enyémre néz. –
Te sírtál? Mi történt? És hol a kabátod?
– Ne mondd el Jaebumnak.
– Mit?
– Először ígérd meg, hogy nem mondod el
neki – vágom rá hezitálás nélkül, amire csak az értetlenséget kapom válaszként.
– Ígérd meg.
– Oké, megígérem, csak mondjad.
– Emlékszel a srácra, akinek benyomtam egyet
a múltkor? – Halkan kérdezek, lebámulva a hasam köré font kezeimre, amire
hirtelen nem tud mit mondani. Elég volt ennyit kinyögnöm, de ő már tudja, mire
akarok célozni.
– Elkapott?
– Egy kicsit.
– Miért nem hívtál azonnal? – Idegesen csattan
fel, ahogy a karom után nyúl, viszont megtorpan egy pillanatra, ahogy felszisszenek,
mikor megpróbál felszedni a kerítés lábától. – És miért nem kértél segítséget?
Vagy mentél vissza a suliba elbújni és szólni nekem, hogy takarodjak érted,
mert valaki bántani akar?
– Pont nem ez volt az első gondolatom,
elhiszed? – Épp olyan ingerülten szólalok meg, ahogy ő kiakad, amivel egy
kicsit, de elérem, hogy elhallgasson.
– És nem tudtad magad megvédeni?
– Három sráccal szemben, akik közül az
egyik harcművészetet tanult és egy fejjel magasabb nálam? Nem, valahogy nem
volt hozzá kapacitásom. – Eltorzul az arcom, ahogy nagy nehezen sikerül
felállnom, de annyira feszül és lüktet az egész gyomrom, hogy szükségem van
arra, hogy az egyik oldalról tartson.
– Hárman voltak?
– Igen.
– Kurva jó. Most megyünk az orvoshoz.
– Nem, felesle...
– Maradj csendben, mert most kurvára én
döntök – vág a szavamba teljesen felidegesítve, nekem pedig úgy tűnik, muszáj
beletörődnöm. – Borzalmasan nézel ki, bassza meg.
– Hát voltam már jobban – morgom félig a hasamat
fogva és őszintén, elkezdek fázni. Mégis hirtelen megnyugszom belül már csak
attól, hogy itt van mellettem.
– Valahogy rájöttem. És miért ne mondjam
el JB-nek?
– Mert nem kell tudnia róla.
– Te látod magad kívülről? – Hitetlenül
szólal fel, ahogy már fél kézzel a kocsi ajtaját nyitja, segít beszállni, majd
körém telepszik az a fullasztó csend arra a pár másodperce, amíg nem pattan be
a volán mögé. – Rád néz és már tudja, hogy halálra lettél verve.
– Csak ott ütöttek, ahol nem látszik,
úgyhogy majd eltakarom.
– Ott ütöttek, ahol nem látszik? Ők mondták,
hogy ne mondd el neki? – Egy pillanat alatt levágja a szitut, miközben még az
övet is becsatolja rajtam, és szerintem elgondolkodik azon, hogy felemelje-e a
hangját.
– Talán.
– Remek, akkor csak azért is el fogod
mondanod neki.
– Minek? Én kezdtem a múltkor, az én hibám
volt az egész, nem akarom belekeverni.
– Azért, mert mondjuk a barátod és épp
annyira van joga tudni, mi van veled, mint fordítva? Te mégis mit tennél, ha
nem mondana el neked egy ilyen dolgot? – Félhangosan magyaráz, még a zenét is
kinyomja, ahogy beindítja az autót és életre kel a kocsi alattunk. – Figyelj,
nem véded meg azzal, ha elhallgatsz egy ilyen dolgot, viszont magadat még
nagyobb szarba kevered. És ha megint neked mennek, de neki fogalma sem lesz
róla? Hogy tudna megvédeni? Sokkal nagyobb baj lehetett volna ebből a számodra,
mint ami most nekik lesz.
– Ezt most hogy érted?
– Úgy, hogy megyünk a rendőrségre.
– Mi? – akadok ki hirtelen totál lesokkolva,
azon agyalva, kiugorljak-e menet közben. – Eddig orvosról volt szó.
– Az majd utána.
– Jim, ne, kérlek, ne csináld. – Pánikolva
fordulok felé, a fejem csóválom, ami egy kissé már sajog ettől a pár órától.
– Mégis miért?
– Mert itt az érettségi, egy hét az egész,
nem akarom, hogy...
– Szerinted pont le nem szarom azt a kurva
érettségit, ha rólad és az épségedről van szó? – Hirtelen olyan idegesen
csattan fel, hogy a folytonos szövegelés után szinte elvágja a torkomat a
csend. Döbbenten ülök félig őt, félig az utat figyelve, amíg ő idegesen
markolja a kormányt túl sokáig hallgatva. – Tudom, hogy nem akarsz nagy balhét
ebből, mert őt is félted és magadat is, de épp ezzel előzöd meg, hogy megint ez
legyen a vége.
– De...
– Ne kötekedj, mert most én döntök, nekem
kell vigyáznom rád. – Ellent mondást nem tűrő hangon leszól, konkrétan megadja
a kegyelemdöfést, nekem meg fogalmam sincs, hogy örüljek vagy sírjak. Miért
most hallom ezt bárki szájából is először?
– Jim, könyörgök. Kérlek.
– De Youngjae...
– Ha tényleg ennyire aggódsz értem, akkor
nem csinálod ezt. – Szánalmasan könyörögve fordulok felé, de ő nem néz rám,
csak és kizárólag az utat szuggerálja. – Tudom, hogy ez most hülyén hangzik, de
csak rosszabbá tennéd a helyzetet a rendőrséggel, mint amilyen most.
– Honnan veszed?
– Mert csak tudom és kész. Ezzel ez az
egész most le lett rendezve, hidd el nekem, kérlek. Esküszöm, egy szó nélkül
elmegyek orvoshoz, ha nem viszed rendőrségre az ügyet. – Már szinte a hangom is
elvékonyodik, ahogy próbálom meggyőzni, és minél tovább folytatom, annál
kevésbé tud mit mondani.
Ahogy végre elhallgatok, már nem is
válaszol nekem, csak halál csendben megy előre szerintem azon agyalva, mégis
mit csináljon.
– Tudod, kik voltak?
– Azt hiszem.
– A nevüket?
– Azt nem – makogom magam elé, azt
figyelve, ahogy a megszokott mellékutcák helyett a városi fények mélyébe visz, de
ahogy elmegyünk a rendőrség mellett, ami ezek szerint tényleg az elsőszámú célunk
volt, lenyugszom belül. – És köszönöm.
– Gondolom. El kell mondanod JB-nek.
– De...
– Ez a feltételem. Nem teszek feljelentést,
ha neki elmondod. Ígérd meg. – A saját szavaimmal vág vissza, talán még a
hangsúlya is ugyanaz, amivel teljesen csapdába csal.
– Miért fontos ez neked?
– Mert megnyugtat a tudat, hogy veled van,
megvéd és egyszerűen tudnia kell róla. Ha megint megve...
– Nem fog megint megtörténni – vágom rá
egyből, ahogy jönne a belemagyarázásával, amivel elég nehezen tudom felvenni a
versenyt. – Tényleg nem.
– Ezt nem tudhatod.
– De igen tudom, hidd el. Ez egy visszavágó
volt a múltkorira. – Ahogy ez kiesik a számon, valami olyan történik, amire nem
számítottam. Beáll a csend, Jim elhallgat, mert azt hiszem, ezzel most hatással
voltam rá.
– Biztos vagy benne?
– Biztosabb, mint abban, hogy pasi vagyok.
Esküszöm. – Felé fordulva győzködöm egyre magabiztosabban, mert kezdem elhinni,
hogy betörtem. Csak szorongatja a kormányt összeszorított szájjal, mély levegőt
véve, szerintem belül egy kicsit lenyugodva.
– De attól még ígérd meg, hogy elmondod neki.
Gyerünk.
– Ah, jó, oké. Ígérem.
– Helyes. Nem titkolózol JB előtt, ha nem
akarod, hogy én keressem meg őket és engem csukjanak le kiskorúak bántalmazásáért. –
És megadja a kegyelemdöfést, ami után beáll a csend, ő halkan morog, talán
szitkozódik magának, amíg én lesúlytva ülök egyhelyen, elveszve a zavaros
gondolataimban.
Most komolyan miattam aggódik ennyire?
Miért esik jól ez ilyen durván?
– De mégis hogy csináljam?
– Mondjuk őszintén? Csak mondd ki neki kereken,
de ha nem megy, én is nagyon szívesen megteszem.
– De ki fog borulni. – Feladva nyögök
egyet, próbálok ellazulni, de minél kevésbé szorítom össze az izmaimat, annál
rosszabb a sajgás az egész testemben. – Tudod, milyen lobbanékony.
– Hát én sem nézném ölbe tett kézzel,
ahogy szarrá verik a szerelmemet. – Értetlenül és talán annál is jobban felháborodva
kapja felém a fejét, és szinte már fáj az a tekintet, amivel átéget. – Még szép,
hogy kiakad.
– De vissza akarja majd adni nekik, és
soha nem lesz vége.
– Nem fogja.
– Hogy nem? Ismered őt, Jim? – Fújva válaszolok,
de nem a hitetlenség miatt nem kapok levegőt. Azt hiszem, elég nehezen
emelkedik a mellkasom, és nem értem, miért. – Már attól világvégét rendezne, ha egy csicskapofont kapnék. És ez most határozottan túlhalad ezen.
– Jó, ezen majd megéri akkor aggódni,
mikor elmondod neki, de most először az orvoshoz megyünk.
0 megjegyzés