Ikerláng - 50.
június 03, 2018
A tegnapi majdnem veszekedés jár a
fejemben újra és újra, mert őszintén eléggé aggódom amiatt, hogy Jaebum valami
hülyeséget fog csinálni. Mondjuk nem lenne újdonság, de most itt elég nagy az
esélye, hogy rosszul fog kijönni belőle, és nem akarom végignézni.
Fogalmam nincs, mégis hogyan előzhetném
meg, hogy botrányt csináljon. Elég rég azon kattogok, hogy a figyelemelterelés vajon
mennyire lenne hatásos, de az a helyzet, hogy nem a szűk ruhákban akarok sírba
menni az értelmetlen erőlködéseimmel kézen fogva.
Már vagy húsz perce fent vagyok, viszont
csak most jutnék el odáig, hogy elengedjem ezeket a lehetetlen gondolatokat és felkeljek,
ami jelenleg felér a lehetetlennel. Jaebum most az oldalán fekszik, a hátamat
átölelve szuszog, az arca egy leheletnyire van tőlem, én meg csak azt figyelem,
ahogy a szája szétnyílik.
A haja a homlokába lóg, a két anyajegye
eltűnik a párnában és egy pillanatra megnyugtat az, hogy semmi nem látszik a
tegnap esti haragból, amitől majdnem szétrobbant. Életemben nem láttam még
ilyen idegesnek, tehetetlennek, nem éreztem még, hogy... nem tudom irányítani a
hevességét.
Most mégis elmosolyodom, ahogy halkan nyög
egyet, viszont mikor megmozdulok, a keze a vállamra csúszik fel, hozva magával
a takarót.
– Jaebum? – Halkan szólalok meg, mikor
megint megpróbálok megmoccanni, de nem hagy. Az izmai megfeszülnek, egy
pillanatra elfelejti azt, hogy talán fájdalmat okoz. – Fel szeretnék kelni.
– Fájdalomcsillapító kell?
– Nem.
– Akkor várj még egy kicsit – morogja
teljesen magához ölelve, amíg én eltűnök a nyakában, a karjai közt és hirtelen
megmozdulni sem tudok többet. Csak a meztelen hátát simogatom, amire ő halkan
sóhajt, de nem nagyon zavartatja magát. – Sajnálom.
– Mit?
– Hogy egy fasz voltam tegnap este. – A
hajamba beszél valószínűleg még mindig lehunyt szemekkel. Mindig annyira
nehezen kel fel reggelente, vajon kinyírna, ha azt mondanám rá, hogy ilyenkor
aranyos? – Nem veled akartam üvölteni.
– Tudom.
– Csak megijedtem. – Halkan motyog tovább,
rekedt hangon, egyenesen a vállamat markolva, miközben szinte összeroppant, de
ezt a tompa fájdalmat most határozottan el tudom viselni. – Képes volt bántani,
én meg nem voltam itt. Ez tudod mennyire kiborított?
– Valószínűleg erre várt.
– Én megmondtam. – Ahogy végre kiesik az a
száján, amire valószínűleg eddig várt, csak a szemeimet forgatva sóhajtok, elejtek
egy halk káromkodást és a fejemet tenném rá, hogy vigyorog. – Hétvégén ráérsz,
ugye?
– Nem, a csajommal leszek.
– Nem vagy vicces. – Morogva húzódik
hátrébb tőlem, a karja eltűnik rólam, és fél szemmel a meztelen vállát
szuggerálom, ami kilóg a takaróm alól. – Jackson meghívott magukhoz.
– Minket?
– Mindenkit. Ottaludnánk, mint múltkor. – Egy
féloldalas mosolyt elenged, mikor nagy nehezen, de sikerül csak a szemeibe
néznem, ami tegyük hozzá még ennyi meztelenkedés után is nehezen megy nekem. –
Hülye kérdés, mert nem te döntesz, de eljössz?
– Az igen. Talán nincs választásom?
– Hát nem igazán. – Halkan nyögve borul
vissza a párnára, az arcát dörzsölve fordul át a hátára. – Szóval?
– Mehetünk, persze. Csak hétfőn érettségi.
– És? Szerinted fog bármit számítani az az
egy nap, amit nem a könyv felett töltesz? – Szinte már idegesen kérdez, ami kezd
meglepni. Soha nem értette, miért ölök ennyi energiát a tanulásba. – Ne csináld
már, rengeteget tanultál, nem ez az egy éjszaka fogja romba dönteni a
teljesítményedet.
– Oké.
– Sőt, ha szeretnéd, vasárnap tanulhatunk
együtt egy kicsit.
– Most komoly?
– Igen. Ha attól megnyugszol. – Megrántja
a vállát, amíg én halványan elmosolyodom, a számat beharapva döntöm a fejemet a
mellkasára, mert hát hülye lennék nem kihasználni az alkalmat. – Mondjuk így is
kirázod majd a kisujjadból, de azért önző módon lelakom az életedet. Szívesen.
***
El sem hiszem, hogy már megint kedd van,
én meg itt nyomorgok ebben a fertőben. Talán jobb lett volna, ha mégis
elfogadom az orvostól az igazolást, bár belegondolva, lehet nem bírtam volna ki
otthon egyedül napokon keresztül.
Boldogít az, hogy hiába nincs semennyi
időnk egymásra a többiekkel, a szombatot együtt töltjük, és nem kell sok addig.
Bár lehet, addig megpusztulok, mert elviselhetetlenül kényelmetlen az egyenruhám,
és nem kellemes annyit ülni egyhelyben egész nap sajgó gyomorral.
Mondjuk már nem is kell fájdalomcsillapító,
de maradjunk annyiban, hogy voltam már jobban.
– Hé, Youngjae! – Sojung konkrétan elkap
hátulról, és ahogy én összerezzenek, ő úgy fordul be elém egy pillanat alatt
megállítva. Épp az osztálytermembe mentem volna vissza, mert Jaebum megint az
edzőjével egyeztet ebédszünetben, én meg inkább az osztályomban vagyok halál
egyedül. – Téged komolyan megvertek?
– Ezt honnan veszed? – Ledermedve kérdezek
vissza, csak most tűnik fel az a kutakodó tekintete, amivel az arcomat bújja.
– Az egész iskola ezen pörög.
– Komolyan?
– Hát eléggé. – A hosszú hajába túrva
öleli át magát, egy pillanatra lenéz maga elé, mintha nehezebb téma lenne neki,
mint nekem. – Valahonnan kipattant a hír és futótűzként terjed. Komolyan Jinsae
volt?
– Ki?
– Tudod, az a magas, izmos gyerek. A
taekwondos.
– Akkor igen. – Egy kisebbet nyelve rántom
meg a vállamat, mégis ottvan bennem a rettegés, mert fogalmam sincs, honnan
jött ki ez az infó, de akkor legalább értem, miért kétszer akkora a hangzavar a
folyosókon. – Részben.
– Mi az, hogy részben?
– Hárman voltak.
– Ezt most nem mondod komolyan. – Elkomorodva
mered fel az arcomba szinte már pislogás nélkül, azzal a hirtelen indulattal az szemeiben, amit nem tudok hova tenni magamban. – De hogy vagy? Nagyon megsérültél?
– Voltam már jobban is.
– Bassza meg. Ha ezt az igazgató megtudja,
ki fogja rúgni.
– Júlia, Rómeó mondta, hogy belementél a
hétévégébe. – A semmiből Jackson hangja vágja félbe az egyre nagyobb feszkót,
amit Sojung teremt, viszont ahogy ideér, van annyi benne, hogy tudomást vegyen
arról a pici lányról, aki szinte eltűnik kettőnk közt. – Szia.
– Csá. – Miután Sojung halkan visszaköszön
látszólag kicsit távolságtartóbban, észhez kapok. Veszek egy mély levegőt, próbálok
kiszakadni az előbbi sokkból és mutogatni kezdek, de még csak azt sem tudom,
kire.
– Ja, ő Sojung, Sojung, ő meg...
– Jackson, tudom. Egyszer már betörte az
orromat tesiórán. – Egy halvány fintorral jegyzi ezt meg, lenéz a lábaira, majd
helyettem Jacksonra néz fel, akinek akkor sem tudnám megmondani, mi van az
arcán, ha kényszerítenének. – Még tízedikben.
– Tényleg?
– Annyit se mondtál, hogy bocs.
– Bocsi. – Halkan ennyit tud kinyögni, az
a szokásos lazasága a nagy szájával együtt kiszáll belőle, mint a szent lélek
és csak áll a szavakat keresve. – Biztosan nem akartam.
– Ja, mindegy. – Még ennyit elereszt, majd
a kezeit szorongatva fordul felém, mintha csak én lennék itt. – Youngjae-sshi,
akkor majd máskor beszélünk, oké?
– Oké. – Hiába szólnék utána, hogy nem
kell elmenekülnie, egyszerűen nem megy, csak végignézem, ahogy összehúzza magát
és szinte egy fél pillanat alatt felszívódik. Jól éreztem, hogy feszélyezve érezte
magát Jackson miatt?
– Ő a barátod?
– Valami olyasmi.
– Oké. – Jackson halkan motyogva áll elém,
mégis maga mögé bámul. – Nem is nagyon láttam még.
– Vagy csak nem vetted észre. Elég kicsi
ez az iskola ahhoz, hogy tudj a létezéséről. – Már ösztönből a szemeimet
forgatom, mikor még egy perc eltelte után sem tud rám figyelni, és valamiért
eléggé felbátorodom belül. – Azért a szádat becsuknád? – Erre már nem is mond semmit,
csak a homlokát ráncolva fordul előre, mégis alig telik el fél perc, újra maga
mögé néz valószínűleg Sojungot keresve, én meg próbálok úgy csinálni, mintha
észre sem venném. Csak vigyorgok magam elé, mégsem értem, mi történik. – Szóval
a szombat?
***
– Bejöhetek? – Egy gyenge kopogás után Jim
benyit, és hiába van valami a kezében, csak az arcát tudom figyelni, amin nem
tudom, mi tükröződik. Kicsit furcsának tűnik, azt hiszem.
– Igen, persze.
– Remek, köszi.
– Mit szeretnél? – kérdezem arrébb tolva
magamtól a történelem tankönyvemet, kiegyenesedve az ágyamon, ami tele van a
tancuccaimmal. Elég körbe néznem és elkap a sírógörcs.
– Csak visszaadni ezt. Kiesett tegnap
valamelyik füzetedből, amikor kiborult reggel a táskád az előszobában. Ezt te
írtad?
– Mi az? – Ahogy a kezembe adja azt az egy
ívnyi papírt, amit eddig szorongatott, a szívem a torkomba ugrik, és hirtelen
nem tudok mit mondani. Az egyik dal az, amit még évekkel ezelőtt írtam, amikor
már csak a zene volt nekem otthon, és el sem hiszem, hogy már lassan két éve
nem is vettem a kezembe.
Már azt is elfelejtettem, hogy ez
egyáltalán van.
– Baromi jó lett.
– Tudsz kottát olvasni?
– Régen hegedülni tanultam. – Megrántja a vállát,
mégis valami olyat mond, ami nekem teljesen új, és hirtelen fogalmam sincs, mit
reagáljak. Ezt a családot soha nem érdekelte a zene, és egészen eddig abban a
hitben éltem, hogy én vagyok az egyetlen, aki egyáltalán vette a bátorságot és
belenyúlt. – Ez a szüleidről szól?
– Honnan tudtad?
– Kezdve onnan, hogy Trauma a címe és a
szövege arról szól, ami kettejük kapcsolatával történt, nem volt nehéz
kitalálni. – Vesz egy mély levegőt, ahogy kicsit hátrébb lép, és bármennyire
szokatlan tőle, hogy egyáltalán bemerészkedik a szobámba, még a fotelomba is
beleül. – Hány évesen írtad?
– Nem tudom, tizennégy... tizenöt? Már
régen volt.
– Tizennégy évesen? – Elhűlve kérdez
vissza, amíg én egy kisebbet nyelve meredek le az ölembe tett lapra, aminek az oldalai
már beszakadtak jónéhány helyen. – És meg van már komponálva?
– Igen, de még nagyon kezdetleges. Nem is
foglalkoztam vele azóta, csak... jólesett kiírni magamból azokat a dolgokat,
amik akkoriban voltak. – A számat húzom, a torkomat köszörülve taszítom el
magamtól végül, és még csak utána sem nézek, ahogy egy méterrel arrébb landol
tőlem a takarómon. – Mindegy, nem is tudom, miért tartottam meg.
– Ki ne dobd. Nagyon tehetséges vagy.
– Köszönöm.
– Eljátszanád? – A hajába túrva kérdez,
valamiért zavarban érzem magam attól a figyelemtől, amit rám vetít. Még soha
nem fordult felém valódi érdeklődéssel senki ebben az átkozott családban, és
nem tudom kezelni.
– Komolyan?
– Igen, kíváncsi vagyok. Még nem
hallottalak énekelni.
– Majd... talán máskor. Azt hiszem. Ne
haragudj.
– Semmi baj, csak szólj, ha megjönne a
kedved. – Egy gyenge somolygással dől előre, a térdeire könyökölve a kezébe
dönti az állát. Nem értem, mit szeretne, de nagyon úgy érzem, hogy valamit
akar. – Azért elgondolkodtam azon, elküldjem-e apádéknak a szöveget a nevedben.
– Miért?
– Mert elég sokat elmond róluk az, hogy a
tizennégy éves kisgyerekük így látta őket. – A homlokát ráncolja, viszont ahogy
lebámul maga elé, elhallgat. Mintha valami átfordulna a fejében, amitől már én
érzem magam rosszul. – Még akkor is, ha miattam. Mindegy.
– Nem a te hibád volt.
– De igen.
– Én nem így látom. – Ahogy ezt kimondom,
egyszerre nézünk fel, látom rajta, hogy ez jólesett neki. – És visszatérve hidd
el, le se esne nekik, hogy róluk szól.
– Gondolod?
– Most komolyan. Szerintem te jobban
ismersz náluk, pedig csak pár hete nem öljük egymást. Lehet, azt is
megkérdeznék, ki az a Youngjae.
– Idióta. – Lassan elvigyorodik, azt
hiszem, sikerül feloldanom benne azt a hirtelen kételyt, ami az előbb
eluralkodott rajta. – Mikor beszéltetek utoljára?
– Nem tudom. Rég – rántom a vállamat, mert
hát tény, hogy nem életem tragédiája, hogy nem beszélek a szüleimmel. – De
akkor sem volt sok értelme, hamar lerázott és nem mond soha semmi konkrétumot.
Szerintem haza sem jönnek már.
– Komolyan így gondolod?
– Igen.
– És nem zavar?
– Nem. – Halványan elmosolyodom, az ölemet
bámulva, egy pillanatra talán elbizonytalanodva. – Egy kicsit. De csak azért,
mert nem tudom, hogyan szervezzem az életemet.
– Majd én beszélek velük, nekem muszáj
lesz többet mondaniuk. – Végül megköszörüli a torkát, feláll, mintha belül
riadót fújna, én meg csak a számat húzom. Jólesett a társasága, azt hiszem. –
De azért fel vagy arra készülve, hogy itt kell maradnod?
– Igen. Úgy tűnik, nincs más választásom.
Nem bízom bennük.
0 megjegyzés