Ikerláng - 51.
június 03, 2018
– Szia. Végre tudunk beszélni, már napok
óta... – Épphogy fogadom Wheein hívását Skypeon, már is be nem áll a szám,
viszont hirtelen ledermedek, mikor kitisztul a kép. Halál sápadt, vörösek a szemei,
az én gyomrom pedig egy merő görcs lesz hirtelen. – Te most sírsz?
– Csak sírtam.
– Miért? Mi történt? – Egyből bepánikolok,
mert nagyjából az többször fordul elő, hogy én sírok, pedig az sem havi
program.
– Figyelj... Youngjae.
– Jinyounggal van valami? Ugye nem
szakítottatok?
– Nem, dehogy. – A fejét csóválja, a haja
után nyúl, de most még csak annyit sem tesz, hogy a füle mögé tűri.
– Akkor?
– Emlékszel, hogy mostanában sokat
betegeskedtem? – Szipogva motyog, lenéz az ölébe, még csak tippem sincs, hova
tűnt a nagyszájú, heves legjobb barátnőm. – Anyu elvitt orvoshoz.
– És kiderült, hogy terhes vagy? – Félbevágok gondolkodás nélkül, már csaknem poénkodva, hogy oldjam a
feszültséget, és még csak fel sem tűnik, mit mondok. Csak akkor ver fejbe a
dolog, mikor Wheein elkomolyodik, a szemembe néz és még csak megszólalnia sem
kell, hogy leessen az állam. – Most csak viccelsz velem.
– Három és fél hetes. – A hangja megremeg,
ahogy ezt kimondja, nem mer a szemeimbe nézni, mert talán retteg attól, mit
látna rajtam. Viszont én csak ülök teljesen lesokkolva, fel sem fogva azt, ami
most történik.
– Mi van?
– Tegnap óta csak itt ülök az ágyamban és
azon gondolkodom, mégis hogy mondjam el.
– De ti nem...
– De, védekeztünk, nem tudom, mégis hogy a
halálba történt ez. – A vállát rántja, tanácstalanul nyúl az arcához, ahogy
újra elindulnak a könnyei, amíg én itt ülök a szavakat keresve, talán azt sem tudva
hirtelen, én ki vagyok. – Most ki fogsz bukni, üvöltözni meg minden?
– Nem, én csak... csak lesokkoltam. Ez
teljesen biztos?
– Igen.
– És most mi lesz?
– Nem tudom. Mikor apa megtudta,
iszonyatosan kiborult. Üvöltözött, azt mondogatta, hogy idézem, „szedessem ki
magamból ezt a valamit”, nem érdekli hogyan, de nem fogok szülni lassan húsz
évesen, és csak mondta és... – Elcsuklik a hangja, még a szája is megremeg,
ahogy próbálja visszafojtani a zokogást, ami szó szerint összetöri a szívemet.
Soha nem akartam volna így látni.
– És anyukád?
– Nem értett vele egyet, gondolhatod, hogy
védett engem. Azóta nem szóltak egymáshoz.
– Bassza meg. – El sem jut a tudatomig a
dolog, csak elképedve simítok a nyakamra azon gondolkodva, mit mondhatnék.
Egyáltalán lehetne bármit tenni, hogy jobban legyen? – De te? Te mit fogsz
csinálni? Hogy érzed, mi lesz?
– Nem tudom. Először Jinyoungnak kéne
elmondanom.
– Hogy mi van? Még nem tudja? – Kikerekedett
szemekkel meredek a hófehér arcába, az elmúlt pár percben már a sokadik pofont
kapom, de az ég úgy dönt, még nem elég.
– Dehogy. Mégis hogy mondhatnám el neki?
Szerinted hány huszonegy éves alig felnőtt, konkrétan fél lábbal még gyerek
akar apa lenni? – kérdezi a fejét csóválva, felhúzott lábakkal, miközben az
elázott arcával mered a laptopjába. – Én nem tudom, csak... csak félek, mit
csinál majd. És ha megtartjuk? Képes vagyok még tizenkilenc évesen is fejre
esni a mozgólépcsőn, még a buszon is elfelejtek jelezni, mikor le akarok
szállni, egyszerűen életképtelen vagyok. Mégis hogy nevelnék fel egy babát?
– Wheein...
– Nem fog menni.
– Nyugodj meg, rendben?
– Mit csináljak? Mégis mit csináljak?
– Wheein, ne sírj. Kérlek. – Mikor kicsit
élesebben szólalok fel, csak felszipog, látom, hogy remeg az álla, a szemeiből
patakokban folyik a kétségbeesése, amik ellen már tenni sem akar. – Nem lesz
semmi baj, rendben? Megoldjuk. Kitalálunk valamit. Oké?
– Oké – motyogja halkan, totálisan
elveszve. – De apa...
– Ne érdekeljen most az apád. Jinyounggal
kell beszélned, az fog számítani, amit ő mond és reagál. Ez a ti dolgotok, a ti
felelősségetek, rendben? A te döntésed lesz, bármi történik.
– És ha rosszul döntök?
– Nem fogsz, csak át kell gondolnod az
egészet logikusan, éretten...
– De tudod, mennyibe kerül egy kisbaba?
Hogy mennyit kéne keresni, hogy fent tudjuk tartani? És még csak gyerekek
vagyunk.
– Tudom, de mi mindig itt leszünk, ahogy a
szüleid is, apád bármennyire ki van most bukva. – Nyugodt hangon szólalok meg
megint, és nem tudom, hogy csinálom, de látom a szemeiben, hogy kicsit elengedi
magát. Bólogat, átöleli magát, és szerintem az életét odaadná azért, hogy ott
lehessek mellette. – Kérlek, ne sírj, minden rendben lesz, ígérem.
– Annyira nem érzem most így.
– Hazamenjek? Elintézem, meg tudom győzni
Jimet.
– Nem, dehogy. Pár nap múlva érettségi,
felejtsd el. Törődj magaddal, rendben? Itt vannak a lányok velem.
– Ők mit szóltak?
– Hát... – Hirtelen elenged egy laza
mosolyt, amiben semmi őszinteség nincs, és alig kell fél pillanat, az arca
visszaáll az előbbi pánikba. – Solar majdnem elájult a sokktól, Moonbyul az
anyámként viselkedett, Hwasa meg órákon keresztül hangosan káromkodott, hogy
mégis hogy lehetek ilyen idióta – mondja egy mély levegőt véve, a kezeire nézve,
ahogy valószínűleg visszagondol. – De már lenyugodott és meg merném
kockáztatni, hogy anyámnál is jobban támogat, csak... annyira félek.
– Tudom.
– Nem tudom, hogyan tovább.
– Beszélj Jinyounggal, de komolyan. Hívd
át vagy találkozzatok, mert nem akkor kéne rájönnie, mikor már gömbölyödik a
hasad. – Fogalmam sincs, mivel érem el, de végül halál komolyan el is
mosolyodik, ami azt hiszem, még őszinte is. – Az ő szava a legfontosabb most,
érted?
– Azt hiszem.
– Nem az, amit apád mond.
– De annyira ellenséges.
– Mert valószínűleg nincs kész erre és
őszintén megértem.
– Tudom – motyogja halkan, halványan
fintorogva, miközben kerüli a tekintetemet. Én pedig azt hiszem, most kezdem
felfogni, mi is történik pontosan.
– Azt is tudod, hogy csak idő kell neki.
Tisztában vagy azzal, mennyire szeret téged és csak a legjobbat akarja neked.
Nyugodj meg és ne sírj.
– Próbálok.
– Tudod, hogy én is mindig itt leszek
veled, ha bármi kell, azonnal szólj és én ugrok. Nem vagy egyedül.
– Ez annyira sokat jelent nekem. Köszönöm.
– A felhúzott térdeire támasztja az állát, még a könnyei is elapadnak, ahogy
vesz egy mély levegőt. – Nem baj, ha egyből hívlak, ha volt valami?
– Ha az éjszaka közepén is, én tutira
felveszem. Akkor hívsz, amikor akarsz.
– Jó, csak nem akarlak zavarni. Nem tudom,
mikor vagy JB-vel, vagy...
– Az most nem számít, elhiszed, hogy nem
húzná a száját? – Felemelem az egyik szemöldökömet, mert még csak elképzelni
sem tudom, hogy Jaebum miatt ne érnék rá a legjobb barátaimra. – Kedvel téged.
– Komoly?
– Igen. Leginkább a nagy szád miatt.
– Legalább valaki azt is szereti bennem.
Jinyoung falra szokott mászni, mikor kötekedek vele. – Grimaszol, megint a
hajába simít, amit egy kisebb nyújtózkodás után a feje tetejére tornyoz a
csuklóját elszorító hajgumival. – És veletek minden oké? Nem is kérdeztem, mi
volt a múltkor. Meg jobban vagy azért? Ugye már nem fáj annyira?
– Volt jobb dolgod is. Biztos rólunk
akarsz most beszélni?
– El szeretném terelni a gondolataimat,
csak jólesne hallgatni.
– Oké – makogom halkan, megpróbálva
visszagondolni arra, amikor még az volt a legnagyobb problémám, hogy vajon
tetszeni fogok-e a barátomnak. Két perc alatt egészen más irányt vett a
fontossági sorrendben. – Már jobban vagyok, igen, csak nem valami kellemes felülnöm. Jaebum meg...Hát igazából durvábban reagált, mint amire
számítottam.
– Nem hiszem el, hogy tényleg megcsináltad. Kicsípted magad és
az őrületbe kergetted?
– Valahogy így történt, még sminkeltem is.
– Büszkén dőlök hátra a székemben, fél szemmel magam mögé nézek, mintha arra
számítanék, hogy egy pillanat alatt itt terem mögöttem. Azt hiszem, nagyon
hiányzik. – Teljesen kiborítottam.
– Úgy csináltad, ahogy mondtam?
– Fogjuk rá, igazából nem nagyon figyeltem
oda arra, mit művelek, csak szórakoztam rajta. Mindig összerezzent, amikor
hozzáértem, pislogás nélkül bámult egész este. – Egy apró mosollyal harapom be
a számat, viszont mikor a tekintetem megint Wheeinével találkozik, és meglátom
azt a sunyi fényt benne, visszafogom magam. – Utána meg rám mászott.
– Komoly?
– Nem is kicsit.
– Akkor ti már...
– Nem. – Hirtelen tiltakozásba kezdek, amivel
csak annyit érek el, hogy elhúzza a száját, mert még fogalma sincs, hogy többet
nyertem azzal, hogy visszautasítottam. – Lehetett volna, de lent voltak Jimék
és nem akarom, hogy végighallgassák, amikor Jaebum elveszi a szüzességem. Meg
igazából jólesett kibaszni vele, megérdemelte.
– És hogy viselte? – kérdezi egy
pillanatra kibillenve az előbbi állapotából, nyugodt arccal, mégis félek egy
kicsit, hogy ezt most csak miattam erőlteti magára. – Nem egy olyan embernek
tűnik, aki vállrándítással lerázza magáról, hogy kikosarazod.
– Hát nem is az. Olyan hisztit lenyomott,
az egész pasi úgy, ahogy van, egy drámakirálynő.
– Hülye – Halkan felnevet, és előre dől,
ahogy leteszi a lábát. Minden mozdulata annyira merevnek tűnik, hogy rossz
ránézni. – És tervezed folytatni?
– Igen. Szombaton... vagyis holnap?
– Péntek van.
– Igen, akkor holnap Jacksonéknál alszunk,
ilyen érettségi előtti lazítás lesz. – Egy pillanatra a ruhásszekrényem felé
nézek, mert már most az kattog a fejemben, mit vegyek fel holnap, mert
szeretném megint azt a reakciót látni tőle, mint a múltkor.
– Huh, és Jacksonéknál tervezed
letepertetni magad?
– Dehogy, hova gondolsz. Kap még egy
pofont az élettől, egyszer még belefér, ha visszautasítom.
– Rohadtul nem lennék az ellenséged. – Sunyi
vigyort húz magára, viszont ahogy hirtelen maga mögé néz, majd vissza rám, az
arcára visszaül a fáradtsága. – Sunshine, most mennem kell, mert anya mindjárt
végez a fürdéssel és megyünk aludni. Nagyon jó volt beszélni veled.
– Együtt alszotok? Ennyire összevesztek
apáddal?
– Nem, csak velem szeretne lenni. –
Megrántja a vállát, lemosolyog maga elé, engem pedig megnyugtat, hogy az anyukája
ennyire szereti őt. – Komolyan nagyon támogat. De tényleg megyek, majd
beszélünk, oké?
– Rendben, de vigyázz magadra. Magatokra.
***
Itt állok egyedül Jacksonék hatalmas
bejáratiajtaja előtt, és épphogy a csengőhöz nyúlok és felsikít az az unalmas
dallam, máris nyílik az ajtó. Hatalmas meglepetésemre Sophia néz vissza rám kabátban,
egy hatalmas mosollyal, és még csak meg sem tudok szólalni, mire megölel.
– Szia.
– Hello – köszönök vissza halkan, és vagy
egy kész örökkévalóság, mire elereszt és beenged maga mellé a melegbe.
– Még csak JB és Mark van itt, a lányok
késnek. – A hátamra simít, mikor leveszem magamról a kabátot, amit még Jimtől
kaptam kölcsön, amíg nem veszek magamnak egy újat, amit kérdés nélkül vesz el
tőlem. Felakasztja, amíg én a cipőmtől szabadulok meg, és a fekete csőnadrágomat rángatom fel magamon, a hófehér pólómat lefele, ami alatt még az is látszik, ahogy
nyelek.
Őszintén, eléggé kellemetlenül érezném
magam ilyen szűk ruhákban, ha nem az lenne a célom, hogy Jaebum szenvedjen.
– Köszönöm, hogy átjöhettem.
– Ne hülyéskedj, ez természetes. – A
cipősszekrény melletti tükörben nézegeti magát, valószínűleg indulni készül
valahova, leginkább Ricky-hez, mert úgy tudtam eddig, hogy nem lesznek itthon
éjszaka miattunk. – Mindig nagyon szívesen látjuk Jackson barátait. Remélem,
jól fogod érezni magad.
– Velük mindig.
– Hallottam, hogy együtt vagy JB-vel. – Hirtelen
vált, és ahogy az arcára költözik egy széles mosoly, az enyémről úgy fagy le,
mert nem tudom hirtelen, hova nyúljak magamon.
– Jackson mondta?
– Dehogy, Jim mesélte.
– A nagybátyám? – kérdezem leblokkolva, mert
hiába van még csak délután három körül, már most érzem, hogy elkezdődött az
estém.
– Igen. Alig van lehetőségünk összeülni
négyesben pár órára, de olyankor is folyton csak rólad beszél.
– Komolyan?
– Igen. Arról, milyen jól tanulsz, hogy
milyen tehetséges és okos vagy, intelligens, kedves. – Legyint egyet, ahogy
rólam megint a tükörbe néz, és pár pillanatra beáll a csend, amíg a rúzst
igazítja a száján. – Mintha az apád lenne. – Ahogy ez végül kicsúszik a száján
talán bele sem gondolva, mit mond, megfagy a levegő.
Csak állok némán tátogva, keresve a
szavakat, mert őszintén fogalmam sincs, mit mondhatnék erre.
– Youngjae, nem jössz? – Mark az, aki
közbeszól, és ahogy hirtelen összerezzenve felé fordulok, látom kiülni az
arcára azt a tehetetlenséget, mert valószínűleg hallotta, mit mondott Sophia.
Azt hiszem, ő a legkörülményesebb, ha a nagybátyám szóba jön, mert talán
mindenkinél jobban érti, mennyire bonyolult téma ez nekem.
– Persze... megyek – makogom halkan, majd
miután még egy halvány mosolyt váltok Jackson anyukájával, szinte hagyom, hogy
Mark magával hurcoljon a nappaliba.
Az értetlenség az arcomban egy pillanat
alatt vált át forrósággá, mikor Jaebum a kanapén elterülve rám néz, és hiába
tartott a mondata kellős közepén, amit valószínűleg Jacksonnak szánt, hirtelen
elhallgat.
Elcsendesedve ül fel normálisan, tudom,
hogy legszívesebben szóvá tenné, hogy már megint ki vagyok sminkelve, ami ezek
szerint a gyengéje, de nem teszi. Csak egy halk morgással bámulja a fehér
pólómat, ami alatt talán még azt is látja, hogy ver a szívem.
– Remek, ez egy jó nap lesz. – Maga elé
morogva mér végig újra és újra, és szerintem a spontán halálon gondolkodva már
meg sem kockáztatja, hogy a közelembe jöjjön.
– Én is örülök, hogy itt vagy.
0 megjegyzés