Ikerláng - 54.
július 05, 2018
Nem tudom, hány óra van, csak a kinti tompa, vizes fények elől menekülve inkább a párnába fúrom az arcom. Jaebum nincs itt, elég csak magam mellett tapogatnom az üres helyét a kanapén, de annyira kómás vagyok még, hogy nem sikerült felkelnem, hogy utána menjek.
A tegnap este percről percre itt van a fejemben, és valahányszor arra gondolok, az a bolond mit művelt velem, belezsibbad mindenem. Nem tudom, tudok-e a szemébe nézni egyáltalán, mert már attól forró az arcom, hogy érzem az illatát a párnán.
– Alszol még? – Összerezzenek, ahogy a semmiből felcseng felettem Jaebum hangja, és alig telik el fél pillanat, már a hátamat simogatva ül le mellém. Olyan még nem volt, hogy előbb kelt fel, mint én, de úgy tűnik, ezt is megéltük.
– Ühm.
– Kelj fel, kész a reggeli.
– Ühm. – Halkan nyögök, a számat beharapva próbálom összeszedni magam, de a töketlenségem győz, és még egy teljes perc beletelik, mire egyáltalán képes vagyok elengedni az előbbi gondolataimat.
– Bébi, enned kell. – Hallom a hangján, ahogy mosolyog, a hajamba csókol, viszont ahogy megpaskolja a fenekemet, összerándul mindenem. Egy kelletlen nyögéssel könyökölök fel, és miközben lassan felülök, úgy kerülöm a tekintetét, mint a tüzet. – Hogy érzed magad?
– Jól – motyogom a pólómat igazítva magamon, a fáradt szemeimet dörzsölve, de egy laza mozdulattal eléri, hogy a tegnap este megint fejbe verjen, mikor az államra fogva felemeli a fejemet. Érzem, ahogy egyből lángra kap az arcom, és mély levegőt véve nézem csak a száját, ami egy édes mosolyra húzódik a zavaromat látva.
– Nem aludtad ki magad?
– Nem igazán.
– Mondjuk más programunk volt. – A száját beharapva húzódik közelebb, és még csak arra sem billen ki, ahogy a konyhában valami rohadt hangosan csörömpöl, majd Jackson káromkodása majdnem mindenkit megnevettet odakint. – Nagyon édes voltál.
– Jaebum. – Halkan morogva fordítom el az arcom, ahogy a számra csókolna, de ezzel is csak annyit érek el, hogy kinevessen.
– Zavarban vagy?
– Nem.
– Ezt mondd el az arcodnak is. – Vigyorog, tudom, hogy ottvan az a kezelhetetlen pimaszság a szemeiben, és még csak meg sem próbálja lekaparni magáról. – Ilyenkor olyan vagy, mint egy tizenkétéves.
– Mert olyan gyakran hozol zavarba tizenkétéves kisgyerekeket?
– Nem, csak téged. – Hiába szúrok vissza, ő még arra is rátesz egy lapáttal, nekem meg úgy tűnik, itt az ideje feladni. Csak egy gyenge pillantást vetek rá, de nem nagyon érdekli, ahogy elnézem. – Gyere enni, most komolyan. Felzabálnak mindent, mire kiérsz.
– Nem vagyok éhes.
– Persze, hogyne.
– Komolyan. – A számat húzom, ahogy ő a szemeit forgatja, és kőkemény fél perc kell ahhoz, hogy rájöjjön, nem viccelek.
– Miért?
– Csak nem vagyok az.
– Elveszem az étvágyadat? – Végül egy halvány mosolyra vált, ahogy utánam hajol, és egy hangos szusszanást szed ki belőlem, mikor végre a számra csókol. Szerintem bárhogy reagálok, ő mindig rohadt büszke lesz magára. – Vagy csak izgulsz az érettségi miatt?
– Mindkettő.
– Ugye tudod, hogy az érettségit kirázod majd a kisujjadból? – Egy pillanatra felhúzza az egyik szemöldökét, a kanapé pedig felreccsen alatta, ahogy szorosan mellém húzódik. – És ha már miattam nem eszel, szívesen megetetlek.
– A többiek nem lennének odáig az ötletért.
– Akkor majd nem néznek oda. – Oldalra biccenti a fejét, egyszerűen annyira közel van, hogy félek levegőt venni. Csak nyelek egy nagyobbat, és abban a pillanatban, ahogy lebámulok az ölembe, már tudom, hogy kibillentem a műegójából. – Mi az?
– Arra gondoltam, hogy elmehetnénk majd valahova.
– Mármint mi? – Nem tudom, miért cseng ki ekkora döbbenet a hangjából, de hamar elhatározom, hogy inkább nem kérdőjelezem meg. Úgyis mindig én maradok alul. – Ma?
– Nem, majd a héten.
– Csak ketten?
– Igen.
– Oké, mire gondoltál? – Nagy nehezen elnyomja magában az izgatottságát, ahogy erőt veszek magamon és felnézek rá, de még így is egyértelmű, hogy belül hiperventillál. – És tulajdonképpen most randizni hívtál?
– Hát, ha már a bokszerembe másztál tegnap este, ez a minimum, nem? – Még nekem fáj, hogy ezt ilyen kereken kimondom, mondjuk belőle nem nagyon szedek ki többet egy meghökkent mosolynál, ami teljesen belepi a szemeit. – Még nem tudom, mi legyen, csak... legyünk együtt.
***
Az előszobában csak a lámpa fénye ad valami világosságot, ugyanis olyan korán van, hogy kint még épphogy jön fel a nap. Mi meg itt állunk hárman, én leginkább az összeszűkült torkommal, és azért küzdünk, hogy valahogy elinduljon a nap.
– Na, és izgulsz?
– Szívem, érettségizik. Persze, hogy izgul. – Jinah hangját Jimé váltja, amíg én állok egyhelyen egy merő görccsel a gyomromban, a nyakamat fojtogató nyakkendőben, és csak arra tudok gondolni, hogy este vége lesz. Letudom ezt az egészet, hétkor kiteszem a lábam abból a borzalomból, és nem lesz már akkora teher a vállamon. – Eltetted a reggelid?
– Igen.
– És az ebéded?
– Igen, Jim. – Mély levegőt veszek, de arra már nincs elég erőm, hogy a szemeimet forgassam. Egyszerűen annyira merev mindenem, és nem tudok mit kezdeni ezzel a kezelhetetlen szorongással, ami körülleng.
– Edd is meg, oké? Szükséged lesz az energiára.
– Tudom.
– Rengeteg múlik ezen.
– Jim, ne stresszeld már. Így is mindjárt elájul. – Jinah rosszallóan morran fel, mikor a nagybátyám csak fokozza a szenvedésemet, ami már így is lassan sírásra késztet. És ha csak úgy meghalok útközben? Az tuti megoldás lenne.
– És ha nem fog menni? – suttogom magam elé, teljesen eltévedve a kusza fejemben, amiben minden eddig tanult, később halál jelentéktelen dolog helyet cserél, és talán a nevemet sem tudnám leírni jelenleg.
– Miért ne menne? Rengeteget tanultál.
– Tudom, de...
– Ha végeztél, megünnepeljük. Leitatunk és hányni fogsz.
– Ígéred?
– Ígérem. – Jim még biccent is, a vállamat veregeti, de ezt is úgy, mintha attól félne, hogy egy erősebb mozdulattól felrobbanhatnék. – Még másnap sem fogsz tudni magadról.
– Ez jól hangzik.
– Tudom. – Vigyorog, amíg én mély levegőket véve próbálom lenyugtatni a gyomromat, de nagyjából annyit érek el ezzel, hogy elég erősen rám tör a hányinger.
– És anyádékkal beszéltél?
– Nem, miért?
– Hát... csak az érettségi miatt. – Jinah hirtelen Jim ki nem mondott szavaiba vág, összenéznek, de jelenleg annyira izgulok, hogy nem tudok foglalkozni azzal a frucsasággal, ami árad belőlük.
– Na, induljunk, mielőtt elkésel és anyádék egymás mellé akasztanak minket, mert nem lesz érettségid.– Végül Jim egy gyors torokköszörülés után ennyit mond, majd egy mély levegőt véve a kocsikulcs után nyúl.
Az autót betölti az a halk zene, aminek el kéne lazítani, legalább egy kicsi nyugodtságot hoznia a zaklatott lelkemre, de nem tesz semmit. Én meg a szívemben lüktető szívemet újra és újra lenyelve bámulok ki az ablakon, az iskola előtt álló alsóbb éveseket figyelem, akik teát és sütiket osztanak a végzősöknek.
Nincs erőm kiszállni, rettegek attól, hogy nem fogok jól teljesíteni, és hatalmas csalódás lesz.
– Valamikor muszáj lesz bemenned oda.
– Nem akarok.
– Nem kívánságműsor, Youngjae. – Jim a kormányon dobol az ujjaival, kitartóan, látszólag halál nyugodtan ül egyhelyen. De rohadtul sajnálom. – Jó leszel.
– És ha...
– Nincsen ha. Sokat küzdöttél, vért izzadtál, hidd el, hogy menni fog. – Felém fordul, egy gyenge pillantásából valami mélyebb lesz, amitől kicsit nagyobb biztonságban érzem magam. – Mi nagyon bízunk benned. Oké?
– Oké.
– Nem ér elájulni. – Végül elmosolyodik, majd a kormányra hajolva inkább a szélvédőn bámul ki tovább. – Meg hányni. Csak bízz magadban, és minden rendben lesz. Érted jöjjünk majd?
– Nem, Jaebum hazadob majd.
– Ha már a faszidnál tartunk. – Megint felém néz egy halvány mosollyal, az állával az iskola felé bök, nekem meg nem nagyon kell több. Odanézek a szívem meg már ösztönből hagy ki vagy két ütemet, mikor meglátom őt. Jaebum ott áll a tömeget nézve megállás nélkül, a hideg ellenére is egy szál egyenruhában. – Szerintem téged vár.
– Azt hiszem – motyogom halkan, valami erőért fohászkodva magamban, de az istenért nem tudok megmozdulni.
– Hagyod megfagyni?
– Nem, csak azt hiszem, lebénultam.
– Youngjae. – Halkan felnevet, a fejét csóválja, és egy pillanatra még a vállamra is teszi a kezét, de még ez sem indít el. – Kirugdossalak vagy mi legyen?
– Még az sem segítene.
– Akkor tartsak felvilágosítást?
– Mi? – kérdezek vissza értetlenül, de már itt megbánom a dolgot.
– Beszélhetünk a szexről is. Adhatok néhány tippet, ha JB-vel eljuttok...
– Oké, Jim. Itt elég. – Nagyokat pislogva nyúlok az övem után, de ő nem fogja be, és hirtelen nem tudom, mi az erősebb; a lüktetés a fejemben, vagy a forróság az arcomban. – El se kezd.
– Akkor kénytelen leszel kiszállni. – Végül egy halvány sóhajjal fordul felém ismét, majd átnyúlva rajtam kinyitja helyettem az ajtót. – Itt az ideje kiszállni, királylány.
– Istenem. – Egy fájdalmas nyögéssel bámulok le az ölembe, majd egy mély levegőt véve, a remegő lábamba valami akaraterőt gyűrve kiszállok.
A félelemtől annyira gyengének érzem magam, hogy még egy halk köszönést sem tudok elengedni, csak azt figyelem, ahogy Jim egyből elhajt, ahogy becsapom magam után az ajtót. Még csak esélyt sem hagy, hogy visszamenekülhessek, és egyre inkább rettegek a gondolattól, hogy minden perccel közelebb vagyok a bukáshoz.
A tarkómra simítok, egy száznyolcvan fokos fordulatot véve pedig szinte már reflexből ég Jaebumra a tekintetem. Nem vesz észre, csak áll egyre türelmetlenebbül, kíváncsian kutakodva a tömegben, mert talán nem érti, miért nem vagyok még itt.
Azt hiszem, ő az egyetlen oka annak, hogy végig tudom majd csinálni.
0 megjegyzés