Ikerláng - 55.
július 05, 2018
Az érettségi pont olyan gyorsan ért véget,
mint amennyire rettegtem tőle, és bármennyire rosszul voltam utána még egész
nap, most már úgy mászkálok az iskola folyosóin, mintha az égvilágon semmi
bajom nem lenne.
Mondjuk már bőven elmúlt este hat, de Jaebumnak
edzése volt, én meg vele akartam lenni este, úgyhogy megvártam, lementem az
alagsorba, és szinte észre sem vettem, hogy eltelt több óra. Az a hatalmas,
fehér zongora teljesen magába szippantott, akkor tértem észhez, mikor csörgött a
telefonom, hogy végeztek.
Már minden folyosó teljesen üres, egy idősebb
nő a járólapon megy át újra és újra a felmosóval annak ellenére is, hogy órák
óta senki nem járt már erre. Nem is nagyon figyelek rá, csak a saját fejem után
megyek, és konkrétan fellélegzek, mikor kiérek a hideg levegőre.
Sötét van, most mégis tisztára festi a
levegőt a kinti lámpák hada, nekem meg alig kell két másodperc, hogy kiszúrjam
a fiúkat. Senki nincs már itt, csak ők hárman és egy számomra idegen srác, aki
ott áll és épp velük beszél.
Egyáltalán nem ismerős az arca, szerintem
még életemben nem láttam, úgyhogy elég sanszos, hogy nem ide jár.
– Sziasztok. – Talán túl élesen is köszönök,
mikor melléjük érek, és már mutatkoznék be, viszont belém fagy a szó. A totál
ismeretlen gyerek egy halvány fintorra húzza az arcát, és látszólag értetlenül
mér végig, ahogy Jaebum gondolkodás nélkül karolja át a derekam és csókol az
arcomra.
– Szia bébi. – Halkan beszél, mégis
tisztán érteni, és most még az sem gátol meg abban, hogy pocsolyává olvadjak,
hogy a srác előttünk még csak nem is pislog. – Youngjae, ő Kyumin. – Végül vesz
erőt magán, egy laza biccentéssel az ismeretlen gyerek felé bök, aki a nevét
hallva kihúzza magát, de még így is magasabb vagyok nála. Iszonyatosan
vékonynak tűnik még úgy is, hogy kabát van rajta, és hirtelen az az első gondolatom,
hogy valószínűleg nem a szánalomevésnek élt eddig.
Eléggé feltűnően mér végig, miközben
kinyújtja felém a kezét, az én agyamon meg rendesen átfut, hozzá akarok-e érni.
Valamiért nem szimpatikus, és nem értem, honnan jön ez az érzés.
– JB exe vagyok. – Abban a szent
pillanatban esik ez ki a száján, ahogy végül kezet fogok vele, és rendesen
áramütésként ér még csak nem is az, amit mond, hanem a hangsúlya, amiből
konkrétan csöpög az önteltsége.
– Ne hazudj – vágja rá Jaebum egy
másodperc alatt, én meg kezdek egy kicsit összezavarodni, mert nem értem, mi ez
az unott hevesség a hangjában. – Nem jártunk.
– Mondjuk az ágyban nehéz lett volna. –
Kyumin elvigyorodva néz a pasimra, bennem pedig hirtelen robban az az elnyomott
ellenszenv, amit próbálok elfojtani magamban, de a döbbenet még így is elég jól
kiül az arcomra.
Próbálom elrejteni magamban a féltékenység
és az undor elég erőteljes jeleit és csak felvont szemöldökkel meredek le a
lábam elé. Igyekszem a számat csukva tartani, mert valamiért elfogott a vágy,
hogy jelenetet rendezzek, és azt hiszem, nem is kicsit. Ezt mégis hogy
mondhatta ki hangosan úgy, hogy itt állok előtte, és elég nyilvánvalóan bújok a pasim oldalába?
Beáll a csend, érzem, ahogy Jaebum keze
megfeszül rajtam, de egy szót sem szól, csak elengedi a dolgot. Én meg rohadtul
nem értem az egészet, mert ha ezt az én volt barátnőm mondta volna, már rég
világvégét hozott volna a fejünkre.
– Csúcs. – Ennyi csúszik ki a számon
leginkább magamnak, ahogy felemelem a fejem, és szinte felrobban a levegő,
mikor Mark szemeibe nézek egy pillanatra. Vajon melyik végtagommal jelezzem
neki nem túl feltűnően, hogy alig vagyok itt két perce, de már a kiborulás
szélén állok?
Hallom, ahogy lassan feloldódik a sokk a
többiek torkában, és nagy nehezen, de témát váltanak, viszont nem hallok meg
belőle semmit. Azt figyelem szinte már beteges merevséggel, ahogy Kyumin Jaebum
után nyúl, és úgy simít végig a karján, mintha itt sem lennék, én pedig érzem,
hogy az eddigi nyugodt napom lassan méregbe fordul át.
Csak veszek egy mély levegőt, próbálok nem
reagálni semmit és azon pörgetem az agyam, hogy Wheein vajon mit mondana nekem,
mit csináljak. Üssem ki a tagot? Fejeljem meg? Vagy csak szimplán érzékeltessem
vele, hogy maradjon a helyén, mondjuk távol a barátomtól?
Végül veszek egy mély levegőt, az utolsó
eshetőségnél maradva nyelek egy kisebbet, és érzem, ahogy teljesen kirángatom
Jaebumot a társaságból, ahogy felé fordulva lassan a nyakára csókolok.
Összerezzen, és egy másodperc alatt teljesen elveszve néz le a szemeimbe, ahogy
kicsit hátrébb hajolok tőle.
– Megyünk, kicsim? – kérdezem halkan,
mégis elég élesen, hogy eljusson a gyerek fülébe, egy pillanatra még azon sem
tudok szórakozni, hogy Jaebum atomjaira esik a becenéven, amit eddig még csak
gondolatban sem használtam.
Csak szóra nyitja a száját, látom, hogy
próbál mondani valamit, de azt hiszem, kirángattam alóla a biztos talajt ezzel.
– Mehetünk.
– Nálam alszol?
– Még kérdezed? – A hangját megtalálva
szólal meg megint, mégis teljesen egyértelmű, hogy még éppen csak a földről
kaparja fel a szétfolyt belsőjét. – Hívj így megint és még a lelkemet is
odaadom – suttogja a szemeimbe égve, majd csak egy nagyobbat nyel, mikor a
számat beharapva rámosolygok, és ennél a pontál totál egyértelmű, hogy
megnyertem a csatát.
Felsóhajtok, és ahogy Jaebum karja eltűnik
a derekamról, a keze után nyúlok, majd egy jelentőségteljes pillantást vetek
Kyumin felé, aki szerintem még csak levegőt sem vesz, ahogy az arcomba vagy épp
az összekulcsolt ujjainkra bámul.
– Akkor mi megyünk. – Jaebum végül összeszedve magát,
a kezemet szorongatva néz Jacksonékra, akik csak egy laza intéssel intéznek el,
miközben be nem áll a szájuk, de tudom, hogy csak azért nem figyelnek ide
igazán, hogy ne költözzön megint a levegőbe az előbbi feszültség.
***
– Na, mi a helyzet?
– Ma voltunk orvosnál.
– Voltatok? – Wheein hangját az enyém váltja, jó látni
még ha Skypeon is. Megnyugtat a gondolat, hogy talán egy kicsit gondtalanabbnak
tűnik, hogy az a mosoly az arcán őszinte. – Jinyounggal?
– Igen.
– És mi volt?
– Csak egy sima ultrahang volt, az egész csak egy pici
pötty még. – Szétesetten mosolyog, a hasára simít, ami azt hiszem, már ösztönös
mozdulat nála. – Nem hiszem el, hogy itt van bennem.
– Az orvos mondott valamit?
– Nem igazán, csak egy kicsit feszült vagyok. Tudod,
hogy az első három hónap a legrizikósabb.
– Nem lesz semmi baj. – Egy halvány mosolyt elengedek,
egyszerűen annyi kérdésem lenne, de nem merem egyiket sem feltenni neki. Nem
akarom leterhelni. – Történt azóta valami? Jinyoung szülei mit reagáltak?
– Azt hiszem, kicsit kibuktak, az anyja eléggé
távolságtartó lett velem, de nem érdekel, ha neheztel rám. Leszarom.
– Huh. Ilyen komoly a dolog? Mit csinált?
– Semmit, csak érzem a feszültséget benne. – A száját
húzza, lebámul az ölébe, majd úgy néz rám megint, hogy látom még utoljára
megvillanni az arcán azt az enyhe csalódottságot. – Mindegy, az apja viszont
nagyon kedves velem. Ő vitt ma el orvoshoz, utána meg ebédelni. Kedvel engem.
– A nagy szád ellenére?
– A nagy számért, drága testvérem. Tetszik neki a
temperamentumom. – Kinyújtja a nyelvét, kihúzza magát, de nagyjából itt meg is
áll az oldottsága. – Az én apám viszont még mindig egy nagy darab feszület. Nem
lehet megmaradni mellette egy légtérben, azt hiszi, most döntöm rommá az egész
életemet.
– Tudod, hogy milyen makacs. De lenyugszik majd.
– Igen, ha látja, hogy képes vagyok gondoskodni
magamon kívül egy kisbabáról is.
– De azt nem kell egyedül csinálnod. Jinyoung ottvan.
– Tudom. – Elmosolyodik, engem pedig megnyugtat az a
bizalom, amit képes érezni a fiú iránt, aki igazából bármelyik pillanatban
leléphetne. – Naponta vagy háromszor felhív, mikor épp nem körülugrál egész
nap. Nem tudom, honnan szakasztottam ezt a pasit, de minden lánynak ilyet
kívánok. Meg neked.
– Nekem már nincs hova.
– Ja, hiszen ottvan JB – vigyorog olyan sunyin, mint korábban
bármikor, mert azt hiszem, ez az egész még mindig annyira hihetetlen. – Veletek
minden okés?
– Aha, azon kívül, hogy felbukkant valami szúnyogtestű
hülyegyerek, akivel dugni jártak össze, minden oké.
– Mi? – Ledöbbenve kérdez vissza, az előbbi mosolya
lefolyik a szája szélén, és már csak a kíváncsiság marad a helyén. – Mi az,
hogy felbukkant? Mármint az életetekbe mászik vagy mi?
– Az kéne még. – Felhorkantok, érzem, ahogy az arcom
beletorzul már csak a gondolatba. – Még a héten későn végeztem, mert a fiúknak
kézilabda edzése volt, én meg addig lent voltam zenélni egy kicsit. Mert amúgy
nem elég, hogy túléltük az érettségit, februárig szenvedni kell még. Mindegy, a
fiúk már kint vártak rám a suli előtt, és arra értem ki, hogy a srác ott áll
Jaebum arcában.
– Oké. – Csak pislog, a torkát köszörüli, én meg egyből
tudom, hogy megint az az első gondolata, hogy túlkomplikálom. – Csak ennyi?
– Azután, hogy nyíltan kijelentette, hogy az egész
kapcsolatukat az ágyban töltötték és még utoljára végigtaperolta a pasimat,
leállt, ja.
– Most komoly?
– Igen.
– De ezt így kimondta? – Végleg elveszve, az előbbi
kételyeit elengedve meglepetten pislog az arcomba, mert azt hiszem, ennél több
nem jön ki belőle.
– Pontosabban valami olyasmi hagyta el a száját, hogy
ők nem jártak Jaebummal, mert az ágyban nehéz lett volna.
– Menj már.
– Ez van – mondom a vállamat rántva, az ujjaimmal a
laptopomon dobolva, mert elég csak visszagondolnom rá és felmegy az ideg
bennem. Jesszusom, mi a rák van velem?
– Ezt úgy, hogy ott álltál?
– Igen.
– És tudta, hogy együtt vagytok?
– Nem lehetett nehéz kitalálni abból, hogy egymáson
lógtunk.
– A kurva anyját. – Felháborodva esik ki a száján,
amivel megmosolyogtat, miközben az ő arca egyre inkább változik át, mikor
tudatosul benne a dolog abszurditása. – És mit csináltál? Mondd, hogy
végigrángattad fél Boryeongon.
– Nem, elővettem a ribanc énem. – Én félvállról
beszélek, ő halkan felnevet, amivel legalább egy kicsit enyhítem a feszültséget
benne.
– Most komolyan, Youngjae. Mosolyogtál és tűrted, vagy
visszaszúrtál?
– Inkább csak érzékeltettem, kinek hol a helye.
– Kibaszott helyes. – Rám bólintva felhúzza az egyik
szemöldökét, viszont nem tudok sokáig szembesülni azzal, amit mondtam.
Lebámulok az ölembe, a számat rágom belülről, és próbálok pasiként viselkedni. –
Mi az?
– Nem tudom. Nem gondoltam volna, hogy ennyire
féltékenytípus vagyok. – megvakarom a nyakam, mikor megint Wheein tekintetébe olvad
az enyém, és egy vállrándítással sikerül elhitetnem vele, hogy amúgy nem
görcsölök ezen annyira. – Régen nem volt ilyen soha, egyik exemmel sem. Most
meg fel tudtam volna robbanni.
– Talán mert van különbség JB meg a két kislány
között, akikkel azért jártál, mert az egyikről másoltad a matekot, a másik meg
rólad az irodalmat. – A szemeit forgatva oktat ki azzal a tipikus stílusával,
amit szerintem már soha nem tudna levetkőzni magáról. – Szeretitek egymást, egy
pár vagytok, normális, ha felháborodsz. És ha már itt tartunk, az a
hormontúltengéses mit reagált?
– Mármint a pasim?
– Igen. – A vállát rántja, amíg én elmosolyodom, mert
azt hiszem, illik Jaebumra ez gyenge jelző.
– Mintha nem történt volna semmi – motyogom a számat
húzva, ismét az ölembe meredve, mert nem merek felnézni. – De mindegy, nem
számít. Csak felidegesített.
0 megjegyzés