Ikerláng - 56.
július 05, 2018
– És melyik hétvége lenne a legalkalmasabb
számodra az ivásra? – Jim hangja félbevágja az eddigi munkatémát, miközben egyenesen
felém fordul, az én kezemben pedig megáll a kés.
– Most komoly?
– Miért ne? Megígértem. – A vállát rántja,
mosolyog, én meg hirtelen nem értem magamat. Eddig csak azt hittem, viccelt, hogy oldja az akkori feszültséget.
– Nem akkor kéne ünnepelni, mikor meg is
kapom? És amúgy is csak tizennyolc vagyok.
– És? Már így is hagyom, hogy egy faszival
kavarj, ez még tökéletesen elfér mellette.
– Ők egy pár, Jim. – Jinah felsóhajtva javítja
ki, bár nekem már annyiszor kellett, hogy már energiám sem lett volna ezt
leszögezni.
– Mindegy, ő is jöhetne. – A húst
szeleteli maga előtt, úgy beszél, amíg én állok továbbra azon gondolkodva, most
csak ugrat-e. Már azon vagyok, hogy rákérdezek, de mikor valaki a csengőre tenyerel,
és a hangja itt visszhangzik a falak közt, kibillenek egy egészen kicsit. – És
ha már úgy is itt tartunk. Kinyitnád?
– Még átgondolom. – Ahogy Jim felém nyög,
én csak egy fél pillantással válaszolok, és még azelőtt elkapom a félvigyorát,
hogy kiindulnék az előszobába hezitálás nélkül.
Leteszem a kést, a pulóveremet húzogatom magamon,
ami túl rég volt rajtam utoljára, és élvezem, hogy megint úgy tűnök el benne,
mint ezelőtt bármikor, mikor Wheein még nem száműzette a ruhatáramból.
A csengő után már a halk kopogás is
átszűrődik a vastag bejáratiajtón, viszont mikor végre odaérek, és ajtót
nyitok, egy pillanatra földbe gyökerezik a lábam. Jaebum itt áll előttem egy
szál pulóverben, egy piszok forró mosollyal a száján, ami eléri, hogy egy
pillanat alatt forrósodjak fel belül.
– Szia – nyögöm meglepetten azzal az
orbitális örömmel küzdve, ami átvág a belsőmön.
– Szia, bébi. – Az édes mosolya egy szemét
vigyor lesz, ahogy az ajtófélfára könyökölve közelebb hajol, de nem ér hozzám.
– Mehetünk?
– Hova?
– A randira, amire még te hívtál meg –
mondja a szemöldökét felvonva a szokásos pimaszságával kézen fogva. – Vagy van
valami dolgod?
– Nincs – makogom elveszve, belemerülve a
látványába, mert azt hiszem, fodrásznál volt, és az oldalt felnyírt haja veszélyesen
jól áll neki. – Nem szóltál.
– Majd kárpótollak egy gyrosszal. – A
kezem után nyúl, maga felé húz, és végre megtesz annyit, hogy legalább egy
csókot nyom a halántékomra, de közel nem érzem elégnek. – Na, gyere.
– Most azonnal?
– Igen. Csak vedd fel a kabátodat, tíz
perc múlva jön a buszunk.
– De... Jimék? És amúgy is hogy nézek ki –
nézek le magamra egy fájdalmas fintorral, a halványrózsaszín pulóveremre
meredve, amit hirtelen túl nagynak érzek. Miatta kezdtem leszokni ezekről, most
menjek ebben randizni?
– Gyönyörű vagy. – Gyenge hangon beszél,
egy pillanatra átkarolja a derekamat, de pont olyan hamar enged el, mint ahogy
magához vont. – És Jimet már felhívtam reggel, csak annyit mondott, hogy este
nyolcra érjünk haza.
– Vagyis a nagybátyám előbb tudta, hogy
randizni viszel, mint én?
– Még mindig megkérdőjelezel? Csak gyere.
– Nem értem, miért lepődök meg. – Felsóhajtva
motyogok, a kabátom után nyúlok, miközben a külső nyugodtságom mögött belül zakatol
a szívem, és megint tizenötéves kislánynak érzem magam, ahogy belül végigront rajtam
az izgalom. – És ha nemet mondok?
– Aha, én meg a nőket szeretem. – Nem
nézek rá, de érzem, tudom, hogy a szemeit forgatja, amire már magamon kívül
mosolyodom el. – Egymásra licitálhatunk, de a vége úgyis az lesz, hogy velem
jössz.
– Megint nincs beleszólásom?
– Soha nem volt. – Csak egy laza vigyort
enged el, ahogy végül felöltözve felé fordulok, majd szinte hozzám olvad, mikor
egy édes csókot nyomok az arcára.
– És mit csinálunk? – kérdezem a keze után
nyúlva, talán kicsit birtokolva tartom magam mellett, de nem úgy tűnik, mintha
őt zavarná. A múltkori miatt úgy érzem, szükségem van erre még annak ellenére
is, hogy látszólag nincs miért aggódnom.
– Elviszlek enni, egy karaoke bárba és
talán a végén kicsit rád mászom valamelyik mosdóban.
– Jól hangzik.
– Tudom, köszi. – Elenged egy gyenge
mosolyt, én meg épphogy elintézek egy hangos köszönést a nagybátyámék felé és
kapok vissza félhangos választ, Jaebum már az ajtót csukja utánam.
Az este kicsit túlhaladt egy szimpla
randin. Azt hiszem, ez más volt, egy kicsit több, és annyira maga alá gyűrt ez
a fesztelen boldogság, hogy nem tudom lekaparni a vigyort az arcomról.
Nem tudom, mikor éreztem magamat utoljára
ennyire könnyűnek. Mintha minden eddigi kisebb problémám egy pillanat alatt
tűnne el, mikor Jaebum mellett vagyok. Most is itt áll mellettem, a hátamra
simítva indít el, ahogy megáll előttünk a busz, és iszom magamba ezt a csendet.
Megint nincs itt senki, csak egy idősebb
nő ül a busz legelején, aki szinte a nyakát törve bámul minket, ahogy elmegyünk
mellette. Egy pillanatra hátranézek rá, viszont mikor még csak el sem fordul
tőlünk, jobbnak látom, ha én inkább nem foglalkozom vele.
Egy csapásra el is feledkezem róla, mikor
Jaebum a busz legvégébe terel, az utolsó székre ül, majd az elmúlt órákban vagy
ezerszer döbbent le, mikor nem húzódik az ablakhoz, hanem a szélén maradva
inkább az ölébe húz.
– Az ülésre is ülhettem volna, ha beljebb
mész.
– De ott nem tudlak fogdosni.
– Ja, bocsánat.
– Semmi baj. – Ő vigyorog, amíg én
meghökkenve pislogok le rá a vállára tett kezekkel, és próbálom nem szóba hozni
a mai este folyamán vagy ezredszerre, hogy csak egy pulóver van rajta és meg
fog fázni. – Nagyon jó volt hallani, ahogy énekelsz. Brutálisan gyönyörű énekhangod
van.
– Köszönöm.
– Többet csinálhatnád.
– Tudom. – A számat húzva nézek le kettőnk
közé, amíg ő a kabátom alá nyúl, és még a vastag felsőmön keresztül is melegít
a tenyere, ahogy az oldalamra teszi. – Most, hogy vége az érettséginek, keresek
majd egy énektanárt.
– Itt?
– Hol máshol?
– És a szöuli? – kérdezi a homlokát
ráncolva, engem pedig fejbe ver a gondolat, hogy neki még egy szóval sem
mondtam, hogy lehet, itt kell maradnom. Félek, hogy össze fogom törni belül, mert valamiről
le kell majd mondania miattam, és egy kész görcs a gyomrom, valahányszor erre
gondolok. – Meddig maradunk Boryeongban, hogy itt akarsz tanárt?
– A szüleimtől függ.
– Mármint?
– Ha nem jönnek haza Thaiföldről, akkor
itt kell maradnom – mondom egy kisebbet nyelve, az arcát nézve, amin váltják
egymást a nehéz gondolatokkal zsúfolt érzelmek. Azt hiszem, nagyjából az élete
pereg le a lelki szemei előtt, ami van annyira nehéz és kezelhetetlen, mint
mikor egyik pillanatról a másikra teljesen felidegesítik.
– Nem fognak hazajönni?
– Nem hiszem.
– Ezt miért csak most mondod? – Értetlenül
mered az arcomba, látszólag elég nehezen, de lenyomja magában azt a hirtelen
haragot, amit nem tudom, hogy én vagy a szüleim hoz ki belőle.
– Nem mertem.
– Miért? – A suttogásomra ő talán még
hangosabban válaszol, a hangja tiszta, amitől meg kéne nyugodnom, de hirtelen
feltör belőlem a bűntudat. – Ugye tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem?
– Tudom.
– Akkor?
– Csak nem akarom, hogy miattam
választanod kelljen.
– Ezt most hogy érted? – kérdezi már
totálisan elveszve, azzal a magától értetődő értetlenséggel, amivel még így sem
tudok mit kezdeni. – Mi között kéne választanom?
– Tudom, hogy évek óta Szöulba készülsz
Jacksonnal, és nem akarom, hogy miattam itt kelljen marad...
– Vagyis menjek el nélküled? – Kissé talán
idegesen szakít félbe, amire hirtelen nem tudok mit mondani, csak ülök a
combján a számat beharapva, a szikrázó szemeibe nézve, amik szinte az arcomra
égnek. – Ezt most felejtsd el.
– De itt Jacksonról is szó van, most
nehogy már miattam ne mehessen a tervei után.
– Jackson épp annyira önálló, mint én vagy te, és
rohadtul nem vagyunk összenőve.
– Én csak azt mondom, hogy mindenre gondolni
kell, mert ezzel hatással vagyunk mások életére is. – Kisebbet nyelek, próbálom
elérni, hogy ne borítsam ki teljesen, ami nagyjából felér egy
öngyilkosmerénylettel a lobbanékonysága miatt.
– Jó, és te mégis hogy tervezted ezt az
egészet?
– Nem tudom, itt maradni még egy évig, készülnék
a felvételikre, és ha jövőre felvesznek arra az egyetemre, amire szeretnék
menni, akkor visszamennék Szöulba én is.
– Vagyis egy évre vagy lehet, többre, ha
nem jön össze a dolog, te azt akarod, hogy az ország másik végében szenvedjek
nélküled? – A hangjába költözik a pánik, de az arca nem változik, ugyanolyan merev
hitetlenséggel bámul az enyémbe, mintha már a levegő is megakadna a torkán.
– De nem kérhetem azt tőled, hogy add fel
miattam az álmaidat – mondom halkan, helyette is nyugodt hangsúllyal, viszont
még ezzel sem javítok a helyzeten. Látom, ahogy elborul legbelül, szóra nyitja
a száját, de egyszerűen nem jön ki hang a torkán.
– Nem kell semmi, ha nem vagy ott. – Végül
a nagy sokk után ennyit képes kinyögni, miközben a tekintete egyre inkább elsötétül
a rettegéstől, amibe talán már a hangja is belehal. – Mikor érted meg végre,
hogy csak te számítasz?
– De terveid voltak.
– Ahogy most is vannak, de még csak húsz
éves leszek, azt hiszem, még van időm bármibe belekezdeni egy év múlva is. Ha
kell, akkor itt maradok veled, nem fogok nélküled elmenni sehova. – Folynak a
szavak a szájából, annyira hatással akar lenni rám, hogy már kifogások sem
jutnak az eszembe, mert azt hiszem, győzött. – Majd ha felvesznek egyetemre,
akkor megyünk együtt.
– Nem kérhetem ezt tőled, Jaebum.
– Nem is kell, mert magamtól maradok. –
Nagy nehezen lehiggad, mikor nem kezdek heves tiltakozásba, és a derekamat átkarolva
von közelebb magához. Az arcomnak dönti a homlokát, mély levegőt vesz, és szinte
felhördül, ahogy a nyakát átölelve próbálom teljesen megnyugtatni. – Csak ne
lökj el. Oké?
– Oké.
– Megijesztettél.
– Ne haragudj. – A hajával játszom, ami az
ujjaim közé hullik, és próbálok nem elvigyorodni a gondolattól, amit a görcsös
ragaszkodása akar kiszedni belőlem. Valamiért biztonságban érzem magam attól,
hogy ennyire nyilvánvaló a kötődés kettőnk közt, mert olyan, mintha ezt semmi
nem tudná elrontani.
0 megjegyzés