Ikerláng - 58.
július 16, 2018
– Anya. – Elfehéredve motyogok, érzem,
ahogy a pánik, a sokk és az a megfogalmazhatatlan hitetlenség söpör végig
rajtam, amíg Jaebum felém, majd a szüleim felé kapja a fejét úgy, hogy
esküszöm, még egy lépést is hátrál tőlem, hogy még véletlenül se érjen hozzám.
– M-mit kerestek itt?
– Szia, Youngjae.
– Nem mondtátok, hogy jöttök.
– Neked is szia – kontráz rá az előbbire,
majd egy lassú mosolyra húzza a száját, és mintha konkrétan rá kéne vennie
magát arra, hogy felálljon. Csak néz rám némán, mintha épp annyira
kellemetlenül nem találná a szavakat, mint én, de ő legalább próbálkozik. – Nem
jössz ide?
– Köszönj anyádnak. – Apa minden előzetes
nélkül ennyit mond, még annyit sem vág hozzám, mennyire hiányoztam neki, hogy
amúgy fél éve nem beszéltünk, egyszerűen csak ül tovább a kanapén.
Egy pillanatra Jimre nézek, aki olyan
elmondhatatlan lelkiismeretfurdalással mered az arcomba, hogy egy görcsbe
rándul tőle a gyomrom. Végül nagy nehezen összeszedem magam, egy hatalmasat
nyelve elindulok az anyám felé, de szabályosan fáj felemelni a karjaimat, hogy
megöleljem. Csupán pár másodperc az egész, tőle mégis csak annyi telik, hogy a
hátamat veregesse, majd szinte fulladozva lép hátrébb.
Soha nem éreztem még ilyen erősen azt,
hogy ők nem a szüleim és még csak azt sem tudom, mit kéne éreznem, reagálnom,
egyedül azt akarom, hogy menjenek el.
– Anya, ő... ő Jaebum. – Végül erőt veszek
magamon, menedéket keresve megyek vissza hozzá, de jelenleg úgy érzem, hogy még
ez sem tud megmenteni egy laza ájulástól.
– Üdv. – Egy hatalmasat nyelve meghajol a
szüleim előtt, de annyira érződik a kényszer benne, hogy már magamon kívül
nyílik újra a szám.
– Bent voltunk a városban, itt alszik ma
este.
– A fiúk nem alszanak együtt. – Apa
morogva beszél, rólam egyenesen Jimre néz, az én vérem pedig megfagy az
ereimben. – Te ezt hagyod?
– Mit? Hogy legyenek barátai? – A
nagybátyám felvonja az egyik szemöldökét, teljesen egyértelműen egy pillanat
alatt a kezébe veszi az irányítást, és egy másodpercre elhiszem, hogy bármikor
képes lenne lenyomni az apámat, de ez abban a pillanatban el is illan, mikor
elnéz a szemeiből. – Youngjae azt csinál, amit akar. Lassan felnőtt férfi.
– Ez természetellenes.
– Jaebum itt alszik, de a kanapén. – Jinah
a pánikot magába fojtva szólal meg újra apámba temetve a megjegyzéseit, annyira
próbálja menteni a helyzetet, hogy szerintem még csak nem is gondolkodik azon,
mit mond.
És itt villan az agyamba. Előbb utóbb
úgyis meg kell tudniuk, mi van kettőnk közt, nemigaz? Már így sem vesszük
egymást emberszámba, nem mindegy, hogy most ennyit a fejükhöz vágok?
– Nem. – Ahogy a kelleténél kissé
hangosabban szólalok meg, mindenki felém kapja a fejét, és szinte már átéget a
tekintetük. – Jaebum fent alszik. A szobámban.
– Youngjae.
– De hát ez van. – Ahogy Jaebum ijedten
kapja felém a fejét, én úgy rántom a vállam, majd összeszedve magam az anyámra
nézek, egyenesen a szemeibe, amiket soha nem éreztem még ennyire idegennek. – De...
de ti mit kerestek itt? – kérdezem megint a hangommal küzdve, és még csak az
sem érdekel, hogy talán pofátlanul nagy ijedtséggel beszélek hirtelen. – Nem
szóltatok.
– Nem nagyon hívtál, úgyhogy nem volt
alkalmam elmondani. – Anya teljes lelki fájdalommal néz az arcomba, ami nekem
totál egyértelmű, hogy nagyobb kamu, mint a Gucci logó a blézerén. –
Hazajöttünk egy kis időre.
– Vagyis nem maradtok? – Szinte már
fájdalmas a megkönnyebbülés, ami tuti, hogy kiül az arcomra, amire Jinah némán
a nagybátyámra bámul jelezve, hogy segítsen már nekem egy kicsit, de úgy tűnik,
hogy életében először sikeresen fogja vissza magában a szüleim iránt érzett
ellenszenvet.
– Itt nem maradunk, de még ma este tovább
megyünk Szöulba, ottleszünk az ünnepek végéig, majd megyünk vissza Thaiföldre.
Velünk jössz.
– Mi? – kérdezek vissza elzsibbadva,
hatalmas pánikkal magamon, és szinte érzem, hogy Jaebum kilép a testéből,
majdnem tiltakozva csattan fel, de még az utolsó pillanatban visszafogja magát.
– Talán baj? – Ahogy anya értetlenül
kérdez, én úgy nézek magam mellé, és a megsemmisült pasim szemeibe bámulok, aki
látszólag nem tudja, mit kezdjen magával. Ottvan benne az a hamisítatlan
utálat, mikor a szüleimre néz, a pánik, mikor a tekintete az enyémbe fonódik,
és tudom, hogy még nálam is nagyobb a rettegés a lelkében.
– Nem megyek Thaiföldre – mondom végül a
csendbe fulladva, fél szemmel Jimre, majd a szüleimre nézve, a kiborulás élével
a hangomban. – Nem, kizárt. Nem megyek.
– Csak Szöulba. Mielőtt visszautazunk
Thaiföldre, visszahozunk ide.
– Csak Szöulba?
– Igen. – Még biccent is, amíg apa morogva
dől hátra a kanapén, és hiába van ott benne az a tipikus leszarom stílus, a
levegő még így is majdnem felrobban. – Másfél hét múlva szünet van, addig itt
maradsz az iskola miatt, de utána jössz utánunk.
– Két hétre?
– Igen. – Ahogy én elhalva kérdezek, ő úgy
biccent látszólag elengedve a nemakarást bennem, azt a csaknem tiltakozást, ami
itt ül a számon. Csak az jár a fejemben, hogy Jaebummal azt beszéltük, ketten
leszünk egész szünetben otthon, a szüleim üres lakásán Szöulban, és ez nem,
hogy szimplán szertefoszlik, de még szíven is szúr. – Egy család vagyunk,
lassan fél éve nem láttunk.
– Család.
– Gondoltuk örülnél neki, ha kicsit velünk
lehetnél. – Hiába suttogom megsemmisülve azt az egy szót, ő úgy beszél tovább,
mintha semmi nem történt volna.
Az agyam kattogni kezd, egyszerre nyugszom
meg a tudattól, hogy nem örökre visznek el, és tombol bennem az ellenkezés,
mert még attól is fulladozom, ha egy légtérben kell lennem velük. Nem akarom
ezt, elmenni velük két hétre, távol Jaebumtól, mindentől, ami eddig biztonságot
adott nekem.
– De...
– Maradunk vacsorára, de utána indulunk
tovább apáddal.
– Anya...
– Jobb lenne, ha már a napokban összepakolnál.
Tudod, hogy szokásod az utolsó pillanatra hagyni mindent. – Egyre keményebb
hangon beszél, és az agyamon átvillan az, mégis miért kell ezt erőltetni, hogy
Jim miért nem szólt erről, hogy miért történik ez.
A szívem összemegy, a gyomrom már majdnem
felfordul, ahogy egy szó nélkül fordulok a lépcső felé menekülve, a kiutat
keresve ebből a helyzetből. Fel sem fogom, mi történik, hogy egyik pillanatról
a másikra megváltozik minden, hogy nekem el kell majd mennem velük, itt kell
hagynom mindent, és az a letagadhatatlan kétségbeesés már szinte a torkomat
szorítja.
Hátra sem nézek, mégis tudom, hogy Jaebum
egyből elindul, ahogy én is, és még csak egy kisebb sóhajt sem hallok tőle
egészen addig, amíg fel nem érünk az emeletre. Érzem a belőle áradó feszültséget,
ahogy minden izma befeszülve lüktet a pulóvere alatt, még csak hozzáérnem sem
kell.
– Bassza meg. – A sokktól csak ennyi
csúszik ki a számon, ahogy végül a szobám ajtaját nyitom, és egyből a négy fal
közé költözik a fullasztó nyomottság, ahogy Jaebum után be is záródik egy
hangos kattanással. Kétségbeesetten meredünk egymás szemébe, és hirtelen nem
tudom, melyikünk remeg jobban a félelemtől. – Mégis mi a faszt keresnek itt?
– Youngjae.
– Miért kell tönkretenniük folyton
mindent? – Fájdalmasan nyögve nyúlok az arcomhoz, érzem magamon eluralkodni azt
a totál elveszettséget, amit Wheein mellett éreztem sírva, az érzéseimről
beszélve, ami mindig a torkomat szorongatja, mikor a szüleim az eszembe jutnak.
Egyszerűen elveszi az eszemet a tudat,
hogy ők még az életem részei, mert félek tőlük, feszélyez az, hogy vannak
nekem, és gyűlölnöm kéne magam azért, mert így érzek, de esküszöm még így is
inkább a halált választanám, mint őket.
– Nem tesznek tönkre semmit.
– A szart nem. Mégis minek kellett
idejönniük? – Befulladva kapom felé a fejem, látom az arcára ragadt rettegés
mellé költözni azt a tehetetlenséget, ahogy szinte kilépek önmagamból. – Apa
még csak nem is köszönt, annyit nem vágott a fejemhez, hogy baszódjak meg, csak
bevágta az undorító homofób faszságát.
– Youngjae.
– Komolyan nem utáltam őket ennyire soha
az életben.
– Youngjae! – Hirtelen felcsattanva a
karom után nyúl, ahogy én már a levegőért küzdök, a torkom összeszorul és a
hangok összefolynak a nyelvemen. Tele lesz a fejem, mert nem, nem tudom ezt
elfogadni. – Kérlek, nyugodj meg.
– Nem akarom ezt.
– Bébi...
– Nem, neked... neked fogalmad sincs, mit
tesznek velem – vágok a ki nem mondott szavaiba, olyan értetlen döbbenetet
aggasztva rá, hogy már meg sem próbál lenyugtatni hirtelen. – Megfulladok
mellettük.
– Látom, de attól még nyugodj meg.
– Nem megy.
– Muszáj.
– Nem, én nem, nem megyek velük. Nem
hagylak itt, nem akarok, kérlek ne engedd. Ne engedd ezt, ne hagyj elmenni.
Kérlek, Jaebum, kérlek, ne. – Elveszítve saját magam, egyik pillanatról a
másikra kifordulva feszülök meg, könyörögve lépek elé és nézek a zaklatott
szemeibe, amikből szivárog a tehetetlenség, mert azt sem tudja, hogy érjen
hozzám, hogy mit mondjon. Azt hiszem, soha nem hitte volna, hogy egyszer még
így fog látni. – Nem akarok. Nem akarok.
– Youngjae.
– Kérlek. – Elborul az agyam, már nem is érzem,
ahogy valami végleg átszakad bennem, a könnyek marják a szememet, mert azt
hiszem, a pánik teljesen maga alá gyűr. – Nem jöhetnek ide és jelenthetik ki,
hogy elvisznek, a semmiből, a semmiért, egyszerűen nem. Ez abszurd, lehetetlen,
ez nem lehet igaz. Ne engedj elmenni. Ne csináld ezt.
– Bébi, kérlek, nyugodj meg. – Elhűlve
szorítja meg a kezem, a tekintete az arcomon cikázik, a szája szavak nélkül
tátog, mert fogalma sincs, mit mondhatna. – Ne sírj.
– Akkor ne hagyj elmenni. Nem megyek
velük. Nem bírom ki, ne csináld ezt.
– Youngjae! Nyugodj meg, ne hergeld magad,
kérlek. – Félhangosan fojtja belém a szót, hatalmasat nyelve hajol közelebb,
majd egy gyenge nyögéssel dönti nekem az arcát. – Nem lesz semmi baj.
– Nem akarok elmenni.
– Nem akarom, hogy elmenj – suttogja azt
hiszem totálisan feladva, mégsem fogva fel rendesen, mi történik.
– Meghalok nélküled.
– Kérlek, ne mondd ezt. – Tűzforró lesz a
keze az enyémen, a hátamon, ahogy lassan átölel, mégis olyan, mintha méterekre
lenne tőlem, mert a szüleim a puszta jelenlétükkel éket vertek közénk. – Két
hét.
– Nem, ne hagyd ezt, kérlek, ne engedd,
hogy elvigyenek.
– Csak két hét. – Megsemmisülve suttog, és
hiába erőltet magára nyugodtságot, tudom, hogy belül pont annyira omlik össze,
mint én, hogy ő is retteg és remeg. – Nem tehetek semmit.
– Kérlek.
– Sajnálom. – Úgy rázkódik a hangja, mint
az én kezem a pulóverébe veszve, a szorongással harcolva, ami a torkomba, a
mellkasomra ül és nem hagy normálisan gondolkodni. – Kérlek, ne sírj.
– Kicsim, könyörgöm. – Ahogy megint
becézem, minden izma elernyed, mégis szorosabban marja a bőrömet a pulóveremen
keresztül. – Örökre így hívlak, csak ne engedj el velük.
– Nem tehetem.
– Miért? Miért nem?
– Mert nem mondhatok semmit. Ők a szüleid.
– Csak ennyit mond, mégis érzem benne a megértést, minden kisebb rezdülésében. Talán
más kiröhögne, idiótának nézne, hogy két hétből ekkora ügyet csinálok, de
egyszerűen szavaim sincsenek arra, mennyire nem akarom ezt. Hogy mi ez a pánik
és félelem, hogy mennyire nem kapok levegőt már a gondolattól, amit a szüleim
miatt érzek. – Azt sem tudják, ki vagyok. Csak egy jelentéktelen kisfiú vagyok
nekik, nincs szavam velük szemben.
– Nem igaz.
– De igen.
– Nem vagy jelentéktelen, az életem vagy.
– Bébi...
– Szeretlek – motyogom a vállába, a remegő
államba fojtva a sírást még annak ellenére is, hogy úgy viselkedek, mint egy
kisgyerek.
Jaebum megdermed, érzem az arcomon, ahogy
hatalmasat nyel, és talán még soha nem tudta ennyire elveszetten, mit mondjon.
Csak sokkoltan áll a hátamon markolva a vastag anyagot, ami alatt fájdalmasan
nagy félelemérzettel dübörög a szívem.
– Tudod, hogy én is szeretlek.
– Akkor gyere velem.
– Nem lehet.
– De nem fog menni – nyögöm halkabban, a
vállába fulladva, a szobám bezárt ajtaját bámulva, amin túl ott várnak ők. És
nekem ki kéne mennem, mégsem vagyok képes rá. – Egyedül nem fog menni.
– De igen, csak két hét, nem örökre mész
el. Visszajössz – morogja halkan, a hátamat simogatva, de még így is átsüt
rajta, hogy pont annyira fél ettől a távolságtól köztünk, a szüleim
közelségétől, mint én. – Csak egy kicsit kell kibírnod velük.
– Nem fog menni.
– De igen – mondja talán egy kicsit
összeszedve magát, eltemetve a félelmét, mert mellettem nem eshet szét ő is. – Ők
a szüleid.
– De még csak lemenni sem tudok hozzájuk.
– Kérlek, ne csináld ezt. – Felsóhajtva
suttog, mert talán eljutunk odáig, hogy a levegő ne sípolva zakatoljon a
torkomban, hogy megüssek valami emberi hangnemet, amitől kicsit közelebb
kerülök magamhoz. – Itt leszek veled, nem vagy egyedül.
– De...
– Nem vagy. Minden rendben lesz.
7 megjegyzés
Jesszus! Olyan jól írsz, de komolyan. Teljesen átjön a hangulat. Nekem is, pont mint Youngjae-nak, egy csomó volt a gyomromban és a szívemben egyaránt.
VálaszTörlésIzgatottan várom a kövi részt. Erre a sztorira megéri várni. ;)
Köszönöm, ez most a szokásosnál is többet jelent nekem, mert ezt a részt egy "ennél szarabbat még életemben nem írtam" kijelentéssel posztoltam ki, megnyugtat, hogy ti talán nem így érzitek 😂 köszönöm és sietek sok-sok frisset hozni egyezerre 😍
TörlésSzia!Ne haragudj, hogy csak most írok hozzászólást, de belemerültem a többi történetedbe �� .
VálaszTörlésElképesztö rész lett.�� Alig várom a folytatást, szinte nekem is összeszorult a torkom miközben olvastam. Csak így tovább ��
Szia, ti ne haragudjatok a kihagyás miatt, már annyira hiányzik, hogy jöjjek😪 nagyon ütősre szeretném a következő részeket, és eddig úgy áll, hogy ötöt hozok majd egyszerre,mert ki tudja, mikor lesz lehetőségem megint jönni🤗 köszönöm, hogy írtál, nagyon sietek💚
TörlésSzia!
VálaszTörlésHiányzol Katus, és nagyon hiányzik az Ikerláng! Sokat gondoltam rád az elmúlt 2 hétben. Remélem hogy jól vagy és minden rendben van. A rajongód vagyok ❤ az Ikerlángnak pedig a Rabja ❤ már tenyleg nem tudom, hogy hanyszor kezdtem el újra olvasni az elejéről 😊😄 Annyira nagyon gyönyörű és én meg szeretem, erőt ad nekem a ficid! Azt hiszem már elvonási tüneteim vannak 😅😄 Köszönöm a kemény munkádat és a kitartásod!😍 Várom izgatottan az új reszeket ❤❤❤
De aranyos vagy, fogalmad nincs, mennyit jelent az, hogy ezt írtad nekem💚 nagyon igyekszem vissza, már készülőben van a következő öt resz, elmondani nem tudom, mennyire várom, hogy visszatérhessek. Köszönöm minden szavadat, hogy szakítottál arra időt, hogy írj nekem. Imádlak és sietek vissza💚
TörlésIstenem nagyon boldog vagyok, hogy irtál. Már kezdtem félni, hogy írtam valami bántót😭 Én köszönöm hogy irod ezt a Gyöngyszemet, ami nagyon sokat jelent nekem 💚 A te ficid de rettenetesen Imádom ❤ Szívesen, rád és a ficidre mindig fogok időt szakítani! Nagyon várom hogy visszatérj! Sok szeretettel, én is imádlak 💚
Törlés