Ikerláng - 59.
augusztus 23, 2018
„–
Istenem. – Remegő hangon próbálok levegőhöz jutni, mégsem megy, mert
bármennyire le akarok nyugodni, nem hagy békén a tudat, hogy a szüleim lent
várnak. Rám. – Most mégis mit csináljak? Nem akarok visszamenni hozzájuk.
–
Pedig muszáj.
–
Nem akarom látni őket.
–
Bébi, kérlek. – Jaebum elém guggol, ahogy az arcomat dörzsölve az ágyamra ülök,
és egy pillanatra kitágul a tüdőm, ahogy megfogja a kezemet. – Csak egy-két
órát bírj ki. Mégis meddig maradhatnak? Már este fél kilenc és még Szöulba
akarnak menni.
–
De...
–
Muszáj. Én sem repesek tőle, elhiheted. Csak megláttam az apádat és
összeszartam magam.
–
Tudom. – Egy fájdalmas somolygással könyvelem el magamban, hogy apáról az első
pillanatban lerí az, milyen rideg és távolságtartó. De úgy istenigazából, halál
egyértelműen. – Nem lehetne, hogy csak bezárkózunk, amíg nem mennek el?
–
Nem hinném, hogy ez megoldás lenne. – Végül felsóhajt, leül mellém, szorosan a
karomnak simulva, majd minden előrejelzés nélkül karolja át a vállam és húz
magához. – Csak lemegyünk, elhiteted velük, hogy minden oké, egy szót nem
szólunk arról, ami köztünk van, és hagyjuk őket elmenni.
–
De annyira nem kéne itt lenniük. Komolyan, hetek óta egy szót nem hallottam
róluk, szó szerint semmit, erre egyik pillanatról a másikra felbukkannak itt
úgy, hogy még csak egy SMS-t sem dobnak nekem, hogy ne kapjak szívrohamot.
–
És ha csak meglepni akartak?
–
Jaebum, kérlek. – A szememet forgatom, ami még ebben a helyzetben is reflexből
jön, de akkora a félelem, hogy Jaebumból még egy gyenge mosolyt sem tudok
kiszedni. – Tudod, hogy szimplán szartak arra, mit reagálok. Akkor nem így
fogadtak volna. Komolyan, megint beisszák magukat a fejembe, és nem tudom majd
kiverni onnan hetekig. Mint valami elcseszett járvány.
–
Éjszaka már emlékezni sem fogsz rájuk, ígérem. – Szinte suttog, érzem, hogy
hiába akar megnyugtatni, mert még talán ő sem hiszi el azt, amit mond, hiszen
pont annyira retteg, mint én. – Elfeledtetem veled, ha szeretnéd.
–
Mégis hogy?
–
Nem tudom, csak... megnézünk egy filmet. Aztán még kettőt. Hozzám bújsz,
elalszol a nyakamban, és úgy kelünk fel, hogy félig agyonnyomlak, mint minden
egyes alkalommal. – Az arcomnak dönti a homlokát, a szám szélére csókol, ami
egy egészen kicsit kirángat az előbbi pánikból. Rohadt életbe, miért hangzik ez
ilyen jól? – Minden úgy fog menni, mint ezelőtt.
–
De annyira feszélyeznek – mondom halkan, az ölemet bámulva, csak arra gondolva,
hogy még csak a közelembe sem jöhet majd, ha kitesszük a szobámból a lábunkat. –
Tudom, milyen kicseszett melegellenesek, nem akarod megtudni, milyen szinten
cafatokra szednének egy tizedmásodperc alatt, ha megtudnák, hogy mi...
–
De nem kell megtudniuk. Semmi közük hozzá.
–
De...
–
Te tudsz bármit arról, ők mit csinálnak Thaiföldön?
–
Nem.
–
Akkor nekik sem kell tudniuk semmit arról, te mit csinálsz itt. – Felsóhajt és
arrébb húzódik, én pedig hirtelen fázni kezdek attól, hogy ilyen távol van
tőlem. – Csak gondolj arra, hogy utána ketten leszünk.”
Az a két óra kattog előttem, ami a szüleim
mellett napoknak tűnt. Ott, a vacsora felett ülve nem járt semmi más a
fejemben, csak az, hogy Jaebum ott ül mellettem, az asztal alatt a kezemet fogja,
végig engem bámul, de próbál úgy viselkedni, mintha egy közönséges havernál nem
lenne több.
Mégis ott volt az az elrejthetetlen ellenszenv
és feszültség a levegőben, mert én nem mertem a szemükbe nézni, ők pedig nem
szóltak hozzám, Jim és Jinah viszont végig a kezükben tartották az irányítást. Még
akkor is, mikor majdnem borult a bili.
– Youngjae. – Összerezzenek, ahogy a
gyenge kopogás után az a vékony női hang rángat ki a gondolataimból, és
hirtelen megmerevedek. Az íróasztalomat markolva kitolom a székemet, de nem
tudok semmilyen hangot kiszedni magamból hirtelen. – Jim, lehet, hogy alszik.
– Szart alszik, csak nem hajlandó
megszólalni. – Jinah hangját Jimé váltja, érzem rajta, mennyire türelmetlen, és
talán egy fél pillanat kell ahhoz, hogy berontson. – Bemehetünk? Válaszolnál?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert nem – makogom halkan, félig az ajtó
felé fordulva, amivel azt hiszem, átlépem a fejben meghúzott határát.
– Na jó. – Morogva löki be az ajtót, látszólag
nagyobb az aggodalom rajta, mint a düh, mert már másfél napja nem tettem ki
innen a lábam. – Mi a baj?
– Egyedül akarok lenni.
– De péntek óta nem ettél semmit. – Jinah nyugodtan
beszél, az ő hangja az egyetlen gyengédség, ami jelenleg körülvesz. Mégis ő az,
aki mozdulatlanul áll az ajtóban, és hagyja, hogy Jim a fejét csóválva, a haját
túrva megtegyen felém kemény két lépést. – Már vasárnap van.
– És?
– Mi és? – A nagybátyám a homlokát ráncolva
kérdez, miközben a szavakat keresi, mert látszólag fogalma nincs arról, mit
kezdjen ezzel a lehetetlen helyzettel. – Figyelj, Youngjae. Nem akarom, hogy
magadba fordulj miattuk.
– Nem akarod? Akkor mégis... mégis hogy
hagyhattad ezt?
– Hú, nyugi. – Ahogy én a semmiből felemelem
a hangom, Jim úgy áll egyik lábáról a másikra, a kezeit maga elé tartva, mintha
félne attól, hogy beleszaladok. – Beszéljünk erről akkor, mikor végre sikerül
lenyugodnod? Pár nap múlva?
– De hát ti rontottatok rám. – Hitetlenül
vágok vissza, felállva a székből, belül megint úgy fellobbanva, mint másfél
napja. – Tudod, mit? Nem, basszus, most akarok beszélni róla. – Tagadhatatlanul
hiszti szökik ki a számon, de sikerül annyira komolynak hangzania, hogy még
Jinah sem rezzen, de tudom, hogy nem lenne helyes, ha tiszteletlen lennék velük
csak azért, mert haragszom. – Miért nem mondtad el? És mióta tudtad, hogy
idejönnek? Miért csinálod ezt velem?!
– Nem akartam elmondani az érettségid
előtt, épp volt elég bajod.
– És szerinted teljesen rendben volt ezt a
legutolsó pillanatra hagyni? Szerinted milyen érzés volt úgy hazajönni egy
kibaszott tökéletes randi után, halál szerelmesen a pasimba, hogy ők ketten ott
ülnek a kanapén? Mint egy rohadt nagy pofon, olyan volt. – Gondolkodás nélkül
szakadnak ki a szavak a számból, talán annyira hitelesen, hogy egyikük sem tud
mondani semmit. Csak állnak némán, a szavakat keresve, vagy csak várva azt,
hogy befogjam végre. – Olyan rég... még soha nem voltam annyira gondtalan, mint akkor este. Érted? Benne a rózsaszín ködben, erre az fogad, hogy a rideg anyám
és a homofób apám nem, hogy itt vannak, de még magukkal is akarnak vinni. Hát a
pofám leszakad.
– Na jó, akkor most állj meg egy
pillanatra. – Jim nagyot sóhajtva ereszti le az egyik kezét, majd olyan tettetett
szigorral mered a szemeimbe, hogy egy pillanatra el is hiszem, hogy a szüleim
pártján áll. – Ők a családod, és veled akarnak lenni karácsonykor,
szilveszterkor, fél év után egy kicsit a közeledben lenni. Inkább örülnöd kéne,
hogy miattad hazajö...
– Ők nem a családom! – A levegő kiszorul a
tüdőmből, hiszen talán túl hevesen szakítom félbe, mert azt hiszem, kezdem
megint elveszíteni a kontrollt magam felett.
– De igen, és ne...
– Ti vagytok a családom! – Félbeszakítom
újra és újra, viszont most valami egészen megváltozik. Megmerevedik a levegő,
eltelik pár fullasztó pillanat arra várva, hogy fejbe verjen, mit mondtam, de
az a helyzet, hogy teljesen tisztában vagyok vele. És soha nem voltam még ennyire
biztos abban, hová tartozom. – Ti, és nem ők.
– Youngjae... – Jinah az egyetlen, akiből
kijön egy halvány kis hang, de a szája meg sem rebben, csak áll az ajtómban, a saját
kezeit markolva, már majdnem elindulva felém. – Most csak ideges vagy.
– Tudod, hogy nem így van. – Jimről
egyenesen ránézek, majd kettejük közt kapkodom a tekintetemet remélve azt, hogy
valamelyikük megért, és nem kell magyarázkodnom az érzéseim miatt. – Lehet,
hogy ők a szüleim, de attól még nem lesznek a családom. Több kell annál, minthogy
az anyám talán havonta felhív, vagy a folyamatos hiszti az apám torkából, mikor
meglát. Ez nem szeretet. – Fellendül a kezem, majd az oldalamnak csapódik,
ahogy leengedem, és minden erőmmel azon vagyok, hogy az ökölbe szorított
ujjaimba vezessem a tehetetlenségemet, de a hangomat nem tudom visszafogni. –
Az a szeretet, mikor... mikor ide hazajövök, és megkérdezitek, milyen napom
volt. Hogy együtt csináljuk a vacsorát, hogy beszélgettek és foglalkoztok
velem, mert fontos vagyok. Nekik soha nem voltam az, ők soha nem törődtek
velem. – Azt hiszem, kissé túlzásba esem, mégis úgy érzem, hogy belehalok, ha
végre nem mondhatom ki mindezt. De mégis mikor lesz legalább egy kicsit jobb
erről beszélni? – Elfogadjátok, hogy sokszor lehetetlen vagyok, heves, talán
tiszteletlen, naiv és elviselhetetlenül makacs, és nem érdekel titeket, hogy
kivel vagyok, csak az, hogy boldog legyek mellette. Ebben a rohadt családban te
vagy az egyetlen igazi ember, Jim, aki nem csak fekete-fehérben látja a világot,
és nem tudom elmondani, mennyire rossz érzés az, hogy tizennyolc év kellett
ahhoz, hogy erre rájöjjek. Miért nem te vagy az apám? – Beáll a csend, ahogy ez
kirobban a torkomból, és szinte már kézzel tapintható, hogy lassan megszűnik a
tér és idő, mert valami olyat mondtam, ami eddig még gondolat szintjén sem
fordult meg a fejemben.
Most mégis elhagyta a számat, és nem
tudom, hogy annak az egy kérdésnek a váratlan ereje vagy az igazságtartalma teszi,
de szinte az ágyamhoz hátrálok, az arcomat törölgetem a földet bámulva, mert ha
nem lennék már így is totál szánalmas, szinte elbőgöm magam.
– Youngjae.
– Bassza meg. – Jim szájából a nevem, az
enyémből pedig csak gyenge szitkozódás telik, és már szinte várom, hogy
elképedve kiforduljanak a szobámból, de nagyjából itt meghal már az elgondolás
is. Hiszen a nagybátyám megmozdul, a levetkőzhetetlen döbbenet után felsóhajt, és
a fejét csóválva jön ide hozzám a teljes sokkot hozva magával, mikor átöleli a
vállamat.
Nem értem, hogy jutottunk el ide, a vér
megáll bennem, és hitetlenül bámulok a szobám másik végébe találgatva azt, hogy
mégis mi történt az elmúlt pár percben.
– Te hülye – mondja halkan, egy pillanat
alatt teljesen feloldódva.
– Én is utállak.
– Ne sírj.
– Hagyjál – morgom a vállába, amíg ő
halványan mosolyog, majd a hátamat veregetve enged el, hátrál vagy két lépést,
de úgy bámul az arcomba, hogy még tippem sincs, mire gondol. Csak a hálát látom
rajta, hogy talán mindennél jobban esett neki az, amit hirtelen felindulásból
mondtam. – Nem akarok velük menni.
– Pedig muszáj. – Mély levegőt vesz, ahogy
maga mögé néz egyenesen Jinahra, majd egy kész örökkévalóság után hajlandó
ismét a szemeimbe nézni. – Két hét múlva visszajössz, és talán évek múlva látod
őket újra. Nem lesz semmi baj.
0 megjegyzés