Ikerláng - 60.
augusztus 23, 2018
Lassan délután fél öt, kint már korom
sötét van, nekem meg már otthon kéne lennem, de az a helyzet, hogy nem ment.
Jiméket hiába érzem sokkal közelibbnek azok után, amiket nekik mondtam
önkívületi állapotban, valamiért semmivel nem lett jobb a helyzet.
Egyedül érzem magam, és hiányzik a
barátom.
– Youngjae-sshi! – Sojung a semmiből terem
előttem, még a kezem után is nyúl, hogy megállítson, én pedig arccal előre
zuhanok ki az előbbi gondolataimból. – Mit keresel itt ilyenkor?
– Jaebumnak edzése van, fel akarok menni
hozzá, mert már kedd van, és szombaton sikerült utoljára egy értelmes mondatot
váltanom vele. – A számat húzom, mert talán túl sokat is mondok, de az a
helyzet, hogy nem igazán izgat jelenleg.
– Szóval igaz?
– Mi?
– Hogy összevesztetek – mondja halál
természetesen, amíg én teljesen elveszve méregetem a kíváncsi grimaszt az
arcán.
– Mi? Mi nem... – makogom elhalkulva, azon
agyalva, mégis miből maradtam ki. – De honnan veszed ezt?
– Csak elcsíptem néhány mondatot, mikor
Jacksonnal és Markkal vitatkozott.
– Miről?
– Hát nem tudom.
– De mégis miről?
– Valakinek a szüleiről. Azt hiszem. – Ahogy
ez elhagyja a száját, és az én agyam nagy nehezen feldolgozza, szinte kiesik a
szívem a számon keresztül. Próbálok mondani valamit, vagy legalább gondolni arra,
hogy Sojung ezt csak képzelte. Bármekkora esély van arra, hogy nagyon is jól
hallotta. – Meg te is szóba jöttél, ebből gondoltam, hogy...
– Ez mikor volt? – vágok a szavába gondolkodás
nélkül, észre sem véve azt a halvány aggodalmat, ami kiül az arcára.
– Tegnap. De minden oké? Valami rosszat
mondtam?
– Nem. – A tarkómra simítok, igyekszem
magamra húzni a gondtalanságot, de azt hiszem, átlát rajtam. – Mi nem vesztünk,
össze, csak... mindegy. Tényleg mindegy.
– Sajnálom, ha felzaklattalak, nem akartam
– mondja kicsit visszább véve a hangerőből, talán rájőve arra, hogy ezzel most nem
tett túl boldoggá. – Látom, hogy valami nincs rendben. Tudok segíteni?
– Nem... nem. És ne haragudj, Sojung, de
tényleg sietek.
– Oké.
– Ne haragudj.
– Semmi baj, menj csak. Majd megbeszéljük
máskor. – Még egy gyenge mosolyt is elereszt, én pedig talán túl nagy hévvel
kerülöm ki, és indulok a lépcsősor felé, aminek a tetején ott vár az ordítás, a
sípszó, a dübörgés a padlón.
Valamiért izgulok, nyomja a mellkasomat, és
épphogy beteszem a lábam és csukódik utánam a tornaterem hatalmas, zöld ajtaja,
szinte fejbe ver az a kellemetlen érzés, ami eddig csak sunyi módon bujkált bennem.
A nyakamra simítva simulok a falnak magam
mögött, a játékot nézem egy szó nélkül, beleolvadva a láthatatlanságomba, mert
látszólag senkinek nem tűnt fel, hogy bejöttem. Ismét az égvilágom semmi tippem
nincs arról, mit csinálnak, csak azt figyelem, hogy a barátom, akivel az elmúlt
pár napban egy szakadék nőtt közénk, mióta a szüleim felbukkantak, szinte teljesen
szét van esve.
Kiesik a labda a kezéből, átgázolnak
rajta, és látszólag azt sem tudja, merre van arccal.
Teljesen belemerülök az elmúlt négy napom
ürességébe, és már csak arra eszmélek, hogy a fiúk közötti szokásos hevességet egy
hatalmas üvöltés váltja. Felkapom a fejem, és pont elkapom, ahogy Jaebumot
iszonyat erővel homlokon találja a labda, a földre esik, a játék pedig megáll.
Értetlenül állok egyik lábamról a másikra,
totál befeszülve, viszont mikor pár másodperccel később sem mozdul meg, az
edzővel egyszerre indulok meg felé a semmiből jött aggodalommal. Hirtelen
végigszalad rajtam a pánik, hogy komoly baja esett, mert hiába beszélnek hozzá
egyszerre hárman, egyszerűen semmi választ nem ad.
– Jaebum, jól vagy? – Végül a tanár hangja
belém fojtja a sajátomat, és egy hatalmas kő leesik a szívemről, mikor az arcát
megpaskolva lassan visszahívja a földre. – Minden oké?
– Igen. Persze. – Jaebum halkan válaszol,
és szinte átéget a tekintete, mikor észreveszi, hogy itt állok én is. Óvatosan
a homlokához nyúl, miközben látszólag teljesen össze van zavarodva attól, hogy
itt vagyok, és ez az az arckifejezése, ami végképp arcon vág. Valami nagyon
nincs a helyén. – Jól vagyok.
– Nem kell segítség?
– Nem. – Eltaszítja azt a pár kezet, ami
felé nyúl, hogy felszedje a földről, mert nem hagyja, hogy bárki segítsen neki.
Lassan feláll magától, majd megrázza magát, kiropogtatja a nyakát végig úgy nézve
rám, mintha teljesen össze lenne zavarodva. – Nincs semmi baj.
– Hát azért jobb lenne, ha egy kicsit
leülnél. Menj be az öltözőbe és moss arcot, oké? Öt perc múlva már legyél itt.
– Az edző megállás nélkül beszél, mutogat, majd az én vállamat veregetve próbál
utalni arra, hogy amúgy semmi keresnivalóm itt, és ha lehet, tűnjek el a pálya
közepéről.
Nem, mintha meghatna a dolog, csak a
torkomban dübörgő szívemet nyelem le újra és újra, ahogy Jaebum egy szó nélkül
indul el kifelé, én pedig pont olyan észrevehetetlenül megyek utána, ahogy
idejöttem. Meg sem szólal egész végig, mégis látom, hogy néha egy kicsit
meginog, és bennem van a teljes aggodalom, hogy talán meg kéne néznie egy
orvosnak.
Két pillanattal később már halkan kattan
utánunk az öltöző ajtaja, miközben azt figyelem, ahogy ő a cuccai helyett a terem
közepére sétál tudomást sem véve arról, hogy megyek utána. Valami nagyon
nincsen rendben, és nyelni sem tudok a feszültségtől, ami itt nyom miatta.
– Jaebum... – Szánalmas módon ennyit
sikerül kiszednem magamból, miközben lassan megkerülöm, és elé állva próbálok
valami kapcsolatot teremteni vele, de látszólag ő egyáltalán nem hajlandó rá. –
Jól vagy?
– Igen – mondja, ahogy elhátrál tőlem, még
mielőtt a fejéhez érhetnék, ami miatt hirtelen nem telik több tőlem az értetlen
bámuláson. Nem néz rám, a haját túrja, és ami a leginkább megijeszt, az a
távolságtartása, ami az elmúlt napok után egy újabb pofon.
– Nem kéne lemenni az orvosiba? Biztos jól
vagy?
– Igen. – Halkan morog, egyszerűen rá sem
ismerek, ahogy magába fordulva áll egyik lábáról a másikra teljesen
megsemmisülve. Van valami baj, és rendesen fojtogat a tudat, mert eddig semmit
nem láttam rajta abban a pár percben, mikor nap közben összefutottunk két óra
között.
– Figyelj, én... nem akartalak megzavarni,
tudtam, hogy edzésed van. Csak az elmúlt négy napban alig volt köztünk valami
kontakt. Hiányzol. – Egy kisebbet nyelve sikerül ennyit kiszednem magamból,
miközben a félelemtől fuldoklom, ami vibrál minden egyes mozdulatából. –
Eltűntél.
– Te mondod? – Felnyög, talán túl hangosan
is szólal meg, ahogy rám emeli a tekintetét, és még csak eltakarni sem próbálja
azt a kétségbeesést, ami teljesen eltorzítja. – Napok óta alig tudtunk
beszélni, Jim mondta, hogy nem eszel, alig alszol, ki se mozdulsz a szobádból.
– És most rám haragszol?
– Nem... nem, dehogy haragszom.
– Akkor? – Közelebb lépek, megtesz értem
annyit, hogy nem hátrál, csak hagyja egy szó nélkül, hogy megfojtsam a
közelségemmel. Látom, hogy most nem esik jól neki. – Mi a baj?
– Miből gondolod, hogy baj van?
– Abból, hogy mindjárt, felrobbansz.
– Mert ez az egész természetellenes. Ha a szüleid
helyében lennék, el sem engednélek fél év távollét után. – Csakúgy kirobban
belőle, mintha eddig csak arra várt volna, hogy ezt végre kimondhassa, én meg
elképedve állok a tény előtt, hogy a semmiből jön elő a szüleimmel. Ez mégis hogy
jött? – Haragszom rájuk, mert egy pillanat alatt estél atomjaidra, ahogy
megláttad őket, és anyád is csak épphogy hozzád akart érni, mintha undorodna
tőled. Apád meg annyit sem tett meg, hogy felálljon a kurva kanapéról.
Nevetséges. – Felhorkant, egy pillanatra leáll, ahogy végigdörzsöli az arcát, a
plafont és a földet bámulja, ki az ablakon csak azért, hogy ne engem lásson. –
Felidegesít, mert látom, milyen hatással vannak rád, és egy kicseszett görcsben
van a gyomrom attól, hogy össze leszel zárva velük, és én még csak ott sem
lehetek, hogy könnyebb legyen neked. Vagy legalább megnyugodjak attól, hogy nem
vagy egyedül, és ha valami rossz is történik, én ottvagyok.
– Jaebum, nyugodj meg. – Hirtelen csak ennyi
telik tőlem, mert a legszomorúbb az egészben, hogy tudom, mennyire igaza van.
Hogy a szüleim nem viselkednek úgy, ahogy kéne, hogy a kapcsolatunk felér egy
katasztrófával, mégis a legelviselhetetlenebb már maga a tudat, hogy ő ezt
ennyire nehezen viseli.
– Nyugodt vagyok.
– De hát kiabálsz. – Bármennyire próbálok
hangosabban beszélni, elhagy a hangom, és abban a szent pillanatban, ahogy utána
akarok nyúlni, menekülve hátrál el. – Jaebum.
– Ne, csak... ne.
– De... – Megszeppenve nézek utána, mert annak
ellenére, hogy Jacksonék hányszor hangsúlyozták ki, Jaebum mennyire
kezelhetetlen idegesen, nekem mindig sikerült megnyugtatnom. Ez az első
alkalom, hogy még csak a közelébe sem enged. – Beszéljük meg.
– Elegem van ebből.
– De miből?
– A rettegésből. Rettegek attól, hogy
eltávolodunk egymástól miattuk. – A szemembe néz, az idő megáll egy pillanatra,
mert egyszerűen semmit nem látok. Azt, hogy vajon mire gondol, hogy pontosan mi
ez az egész, amitől szinte darabjaira esik, és ez a távolság köztünk rendesen
megijeszt. – Te nem érzed? Hogy a tőlük való félelem teljesen lebénít?
– Tudom, én tudom, de... miért nem mondtad,
hogy neked ez ennyire...
– Ott ültem előttük, és azt néztem, ahogy
semmibe vesznek téged, hogy te még a levegőt is másképp veszed, nehogy tudomást
vegyenek rólad. – Egyszerűen nem hagy szóhoz jutni, a semmit nézve robban újra
és újra, és életemben először fogalmam sincs, hogy kéne kezelnem őt. – Rendesen
fájt nézni.
– Nyugodj már meg, kérlek. Miért vagy ennyire
ideges emiatt? – Felemelem a hangom, esküszöm, csak egy egészen kicsit, mégis
elérek vele annyit, hogy megdermedjen. Kiesik az előbbi zaklatottságából, de
épp csak annyira, hogy csendben tudjon maradni. – Miért vagy ilyen rideg?
– Nem vagyok az.
– Akkor miért nem érhetek hozzád? –
kérdezem közelebb lépve hozzá, azt nézve, hogy már magán kívül taszít el, és
már meg sem próbálok megint a közelébe menni. Halál felesleges.
– Mert... mert most nem bírnám ki.
– Ezt hogy érted?
– Tudom, hogy ők a szüleid, és ezt
tiszteletben kéne tartanom. – A száját húzza, próbálja lehalkítani magát,
mintha előre fájna neki az, amit mondani fog.
– De?
– De gyűlölöm őket. – Megrántja a vállát, a
plafonra néz a haját túrva, szerintem már totálisan feladva. – Nem nézem végig,
ahogy elvesznek tőlem. Nem fog menni. – Még ennyit kinyög, nem néz a szemembe,
majd egy hatalmasat nyelve fordít hátat, és még eltelik pár kínzó másodperc,
mire elindul a lába, kimegy, én pedig itt maradok a néma csendben, nem értve
semmit abból, amit ezzel mondani akart nekem.
7 megjegyzés
Olyan boldog vagyok, hogy visszatértél, már nagyon vártalak ❤ Istenem hogy mennyire vártam már, hogy olvashassam! Imádom, rettenetesen imádom ❤ Sokszor csak olvasom és a könnyeim folynak az arcomon, mert annyira gyönyörű. Néha a szomorúságtól, néha az örömtől. Most jelenleg azért mert kicsit összezavarodtam én is mint Youngjae, és kicsit félek mi lesz ebből. Youngjae szüleit pedig, én is utálom. Nagyon várom a folytatást!
VálaszTörlésMinden jót, és kitartást! ❤❤😊
Hát nemigaz, hogy mindenhol ottvagy, annyira köszönöm💚 nagyon sietek a folytatással, már a háromnegyed kész, a hétvégén hozom nektek🤗 Köszönöm💚
TörlésNincs mit, itt is legyek végig 💚 Le se tudsz majd vakarni magadról 😉😊 Rendben, várom nagyon! 💚
TörlésMár kezdek én is feszült lenni.
VálaszTörlésFiúk! Minden rendben lesz... Remélem. 😅
El se bírod képzelni, hogy milyen boldog voltam, amikor, eme késői órákban megláttam, hogy jött két úh rész.
Aludni készültem, de muszáj volt egyből elolvasnom, annyira jó az egész.
Izgatottan várom a kövi részt és remélem, hogy rendeződnek majd itt a dolgok. 💕
Örülök, hogy még mindig itt vagy és olvasol annak ellenére is, hogy ekkora volt a kihagyás. Igyekszem behozni a lemaradást, bőven van mivel lesokkoljalak titeket😊 Nagyon köszönöm, hogy írtál 💚
TörlésMár nagyon vártam az új részeket! Elképesztöen hiányzott a történeted. Az előző részben mikor Youngjae azt mondta Jim-éknek,hogy ők a szülei ott bekönnyeztem. Nagyon jók letteka részek. Alig várom a folytatást. Csak így tovább ��
VálaszTörlésKöszönöm szépen, hogy írtál, és nagyon örülök, hogy hatással volt rád az, amit át szerettem volna adni. Nagyon sietek vissza, holnap hozom a következő adagot💚
Törlés