Ikerláng - 61.
augusztus 25, 2018
Bomi
– Hé, Youngjae. – Bomi hangja pofonként
ér, majd a keze is az enyémen, ahogy megállít. Épp hazaindultam, mert elmaradt
az utolsó órám, és még soha nem akartam annyira egyedül lenni, mint most.
Ő mégis itt áll előttem, valamiért az
égiek nagyon nem akarják, hogy nyugtom legyen.
– Szia.
– Mégis hova tűntél mostanában? Mi
történt? – Az arcomat méregeti, ott az a letagadhatatlan aggodalom rajta, mint
eddig Sojungtól kezdve Jimen át Jinahig mindenkin.
– Nem tűntem el.
– Ne nézz hülyének.
– Nem akarok róla beszélni. – A vállamat
rántva adom meg magam még azelőtt, hogy egyáltalán tiltakozásba kezdenék, mert
már ahhoz sincs erőm.
– De minden rendben? Beesett az arcod.
– Csak keveset alszom.
– Azt látom. És alig eszel, lóg rajtad a
kabátod.
– Ez Jimé, csak azért. – Lenézek magamra,
szorosabban húzom össze magamon a nagybátyám kabátját, mivel még mindig nem
vettünk újat, mióta leszedték rólam. – Figyi, most inkább hazamennék, nem baj?
Majd máskor beszélünk.
– De...
– Szeretnék egy kicsit pihenni.
– Jólvan. De azért majd keresed őt? – Talán
nem túl fair, amit csinál, hiszen ahogy sikerülne tovább indulnom a kijárat
felé, benyögi ezt. Reflexből torpanok meg, egy kisebbet nyelek, és ahogy az
arcába nézek, látom rajta, mennyire nem büszke erre a lépésére.
– Ezt hogy érted?
– Tudod nagyon jól. – Felsóhajt, a saját
felkarjára simít, miközben végig a szemöldökét ráncolja, mintha attól félne,
hogy bármelyik pillanatban kibukhatok.
– Nem fog válaszolni, Bomi.
– Miért ne tenné?
– Mert ha magától nem keres, akkor
feleslegesen próbálkoznék. – Fájdalmasan marok bele a kabátomba, mert muszáj
levezetnem valahol azt a feszültséget, ami túlburjánzik bennem. Egyszerűen már
nem tudok erről beszélni. – Egyedül akar lenni. – És itt lezárom a témát, elengedek
egy gyenge somolygást, majd hátat fordítva neki próbálok minél előbb kijutni
innen, mielőtt még Jacksonék is betalálnak.
Megcsap a kinti hideg levegő, ahogy végre
kiteszem a lábam az iskolából, és már szinte fellélegzem, viszont elég hamar fordul
ellenem az élet már megint. Kyumin jön velem szembe, ahogy kiteszem a lábam a
kapun, és ha ez még nem lenne elég, egyből felismer, ahogy meglát.
Valamiért rám mosolyog, majd begyorsítva egyenesen
felém indul, és egy gondtalan vigyorral áll meg előttem, nekem meg fogalmam
sincs, mit akar. Mi a szar van ezzel?
– Szia.
– Hello – motyogom magam elé a táskámat
markolva a vállamon, azt figyelve, ahogy az arcomat méregeti. Szívesen
megkérdezném tőle, hogy mit akar tőlem, de nem jön ki semmi a számon.
– Nem tudod, hol van JB? Hozzá jöttem. – Lágy
hangon kérdez, a tekintete az arcomon pattog, én meg itt állok, mint egy szerencsétlen
nem értve semmit az egészből. Oké, mégis mit akar tőle? Minek jött ide?
– Ma nem jött be – mondom azzal az
elfojthatatlan ellenszenvvel a hangomban, de úgy tűnik, hogy szarik rá, vagy
csak annyira reménytelen, hogy le sem esik neki. Mit gondol, jó ötlet rajtam
keresnie őt? Hogy lehet ennyire gyökér?
– Miért? Beteg?
– Nem.
– Várj, hová mész? – Egyből utánam nyúl,
ahogy kikerülve mennék tovább a buszmegállóig, amivel annyira meglep, hogy
konkrétan lecövekelek. Nagyokat pislogva meredek le az engem szorongató
ujjaira, majd fel egyenesen a szemébe. – Beszélgethetnénk egy kicsit, beülünk
valahová?
– Hát nem. – A homlokomat ráncolom, mert
egyre inkább összezavar. Ha Jaebumhoz jött, miért engem hívogat el? Ennyire nem
vagyunk jóban. – De azért köszi.
– Várj, mielőtt elmész. – A kezem után
nyúl megint, én meg kezdek falnak menni attól, hogy egyszerűen senki nem hagy
már békén. – Tudnál neki szólni, hogy kerestem?
– Miért, nem tudta, hogy jössz?
– Nem, múltkor letiltott úgy nagyjából
mindenhol. – Megvonja a vállát, amire szánalmas módon egy kicsit megnyugszom
eltéve magamban azt a kezelhetetlen féltékenységet még annak ellenére is, hogy
a falra mászom tőle. Szerintem ő az egyetlen ember ezen a földön, aki a puszta
jelenlétével teljesen felidegesít. – Zavarta, hogy írok neki, és megszabadult
tőlem.
– Akkor talán hagyd békén – mondom egyre
türelmetlenebbül, egyik lábamról a másikra állva.
– Most miért vagy ennyire ellenséges?
– Nem vagyok az, csak nem vagyok elájulva
a gondolattól, hogy az életébe mászol.
– Mit csinálok? Attól félsz, hogy akarok
tőle valamit? – kérdezi a szemöldökét felvonva, esküszöm úgy néz rám, mintha
megőrültem volna. Hát nem tudom, abból leszűrve, ahogy a múltkor tapadt rá, nem
nagyon tudnék másra gondolni. – Engedd el a dolgot, JB-vel a kapcsolatunk már
akkor kudarc volt, mikor még el se kezdődött.
– Akkor mit akarsz tőle?
– Semmi olyat, tényleg csak beszélgetni.
De néha még az se megy vele, amilyen kezelhetetlen. – Miközben beszél, tetőtől
talpig végigmér, amitől őszintén megszeppenek, és totálisan összezavarodva
állok a dolog előtt. Most stíröl engem? – De tény, hogy mindig nagyon jó ízlése
volt a gyereknek.
– Te most flörtölni próbálsz velem?
– Csak egy kicsit. – Mosolyogva rántja meg
a vállát, látszólag kicsit sem hatja meg, hogy az egyik exének a pasijára hajt
rá. – Az még nem bűn. Nagyon helyes vagy.
– Kösz, de már van egy barátom, aki minden
alkalommal emlékeztet erre. – Veszek egy mély levegőt, sikerül megtartanom a
kontrollt magam felett, viszont pofátlanul megint utánam nyúl, ahogy elindulok.
Esküszöm, ha még egyszer hozzám mer érni,
megfejelem.
– Tényleg nincs kedved beülni sehová?
– Nincs – vágom rá hezitálás nélkül,
lerázva magamról az érintését, mielőtt még teljesen kibukok ma. – Lekésem a
buszt, szia.
– Képzeld, mi történt ma. – A földön ülve
könyökölök az ágyamra, egyenesen a laptopomba bámulva nézem Wheein kicsit sem
fáradt arcát annak ellenére is, hogy lassan éjfél.
Holnap korán kelnénk mindketten, hiszen
suli van, de tisztában vagyok vele, hogy úgyis csak forgolódnék addig, amíg meg
nem szólal az ébresztőm, bár ha szerencsém lenne, talán tudnék aludni néhány
órát.
– Na, mi történt?
– Ma rám mászott az a Kyumin gyerek.
– Kyumin? JB régi játszótársa?
– Milyen visszafogottan fogalmaztál.
– Igyekszem. – Elmosolyodik, oldalra
biccentett fejjel karolja át a felhúzott térdeit annak a hatalmas pulcsinak az
ujjait markolva, amit valószínűleg Jinyoungtól kapott. – Mit akart tőled az a
szemét?
– Stírölt, flörtölni próbált velem és
elhívott valahova. Kétszer is. Nem tudom, hogy képzelte.
– Váó. – Egy szemét vigyorra vált az arca,
de a szokásostól eltérően most nem kezdi húzni az agyamat a megjegyzéseivel. – Fel
kellett volna képelned.
– Gondolkodtam rajta.
– Majd legközelebb. – Lassan elgyengül a
mosolya, ahogy elnéz a gépéből, le a kezeire, majd szinte egyből megdermed a
levegő, ahogy ismét rám emeli a tekintetét. – És a hisztis jégkirálynő? Ő hogy
van?
– Hé. Jaebum nem fagyos.
– Azért egy kicsit mégis. Nem lehet
hozzáérni, leszólni, azért lásd be, hogy eléggé távolságtartó.
– Veletek. Azért mondod ezt, mert nem
ismered. – A számat húzom, ahogy megint eszembe jut, nem mintha egy percnél
tovább sikerülne kivernem a fejemből.
– Attól még kívülről ridegnek tűnik.
– Belül nem az. – Megrántom a vállamat,
ahogy visszagondolok minden olyan alkalomra, mikor pont azzal vett le a
lábamról, mert gyengéd és édes volt. Sokszor nem is értem, hogy lehet annyi
érzelem és szenvedély abban, amit mond és művel. – És ha már itt tartunk,
kívülről sem fagyos, de eléggé más oldalát látjuk.
– Ja, te a szerelmet, mi meg az
érinthetetlent, aki csak téged enged közel magához. – Beáll a csend, miután ezt
kimondja, én meg már reflexből nézek el a szemeiből. – Ne haragudj, ez most
érzékeny téma.
– Hagyjuk is.
– De mi történt pontosan? – kérdezi
óvatosan, visszafogottan puhatolózik, hátha mondok egy kicsit többet, de nem fog
menni. – Jó, tudom, hogy tegnap már nagyvonalakban leírtad, miket mondott neked,
de elég sok helyen ködös nekem.
– Nem szeretnék erről beszélni.
– De ha elmondanál mindent, lehet, tudnék
segíteni.
– Hagyjuk már, jó? – csattanok fel
hirtelen kikelve magamból, ami után megsüketít a csend, és hirtelen az arcát
látva megbánom, hogy ilyen heves voltam.
– Jó, oké. Jesszus. – Megszeppenve motyog
egyre erősebben markolva a pulóvert magán, de szerintem egy kicsit sem fordult
meg a fejében, hogy elengedje a témát. – Miért lettél ennyire ingerült?
– Nem vagyok az. Ne haragudj.
– Akkor mi a baj?
– Csak annyira félek.
– Mitől?
– Hogy elveszítem. – Hatalmasat nyelek, az
ágyamon könyökölve a hajamba túrok, és csak fél pillanatra nézek rá, de már
ebből tökéletesen leszűröm, hogy kezdem ráhozni a frászt.
– Mármint mire gondolsz?
– Lehet, hogy itt a vége a kapcsolatunknak.
– Ne. – Pont olyan hangosan szól le, mint
még én az előbb annyi különbséggel, hogy ő látszólag kicsit sem bánja. – Ne is
merj erre gondolni, ezt azonnal felejtsd el.
– De nem hallottad, hogyan beszélt. Még
soha nem láttam ilyennek, nem hagyta, hogy hozzáérjek, hogy egyáltalán a közelébe
menjek. – A takarómat piszkálom, halkan makogok az ujjaimat bámulva, hátha így elterelem
magamról a figyelmet egy kicsit. – Megijesztett.
– Csak ideges volt. Jacksonék is mondták
már, hogy kezelhetetlen, mikor felhúzzák.
– De ha a szüleim betettetek neki? –
kérdezem szinte már rettegve attól, hogy elcsuklik a hangom. Nem akarok többet
sírni, elég volt már. Mégis érzem, hogy ég a szemem, és nincs elég erőm megállni még annak ellenére is, hogy mást sem csinálok a bőgésen kívül, mikor végre egyedül lehetek. Annyira szánalmas. – Ha szakít velem?
– Ne, Youngjae. – A füle mögé tűri a
haját, leengedi a lábait, és közelebb hajol a kamerához, mintha ezzel hozzám is
közelebb kerülne. De ő is olyan messze van. – Figyelj. Értem, hogy megijedtél,
de próbáld megérteni őt is. Biztos nem lehet könnyű neki azok után, amiken
keresztülment, és most a nyakába szakadt két homofób, csőlátású diktátor, akik
miatt elérhetetlen lettél. – Annyira gyengéden beszél, szinte simogat a hangja,
mégsem tudok megnyugodni. – Biztosan ő is fél, csak hagyj neki időt.
– De mégis mennyit még? – kérdezem egy
halk nyögéssel, egyre inkább kétségbeesve, mert valahányszor felhozzák nekem
ezt a témát, csak rosszabb lesz minden. – Wheein, már napok óta semmit nem
tudok róla, nem beszélünk, és én lassan elutazom Szöulba. Mégis hogy hagyjam
itt?
– Lehet, jót fog tenni az a távolság.
– De én belehalok, ha úgy megyek el, hogy
azt sem tudom, mi van vele. Hogy mit csinál, kivel van, hogy érzi magát. – A
tenyerembe döntöm az arcomat pár pillanatig, hogy összeszedjem magam, de ahogy
ismét ránézek, csak rosszabb lesz. – És ráadásul két hétig nem látnám.
– De az csak két hét, és itt leszek én is.
Majd találkozunk és elterelem a fi...
– De ez nem ilyen egyszerű. – Halkan
fújok, fél szemmel a telefonomat bámulom abban reménykedve, hogy talán mindjárt
megszólal. Hogy ő keres. – Mindegy, nem érted.
– Akkor magyarázd el.
– De...
– Csak magyarázd el, meg fogom érteni.
– Ah. Tudom, mennyire nevetségesnek tűnik,
hogy ennyire kivagyok két héttől, de már ebbe a pár napba is beleőrülök. Mi
lesz velem annyi ideig? Nem bírom nélküle.
– Sunshine. – Elkenődve néz az arcomba, ha
itt lenne mellettem, most ölelgetne, hogy ne legyek ilyen nyomorultul elveszve,
de hát még ez is lehetetlen jelenleg. – Próbálj beszélni vele, menj el hozzá és
oldjátok meg, mert csak belebetegedsz.
– Nem jó ötlet.
– Miért? Miért nem?
– Mert ismerem őt. Azért tűnt el, mert egyedül
akart lenni, biztos nem véletlen, hogy még most sem keres engem. – Kezdem már
feladni a dolgot, már annyi energiám sincs ötvenezredszerre átrágni az egészet,
mint eddig. – Ha elmegyek hozzá és ráerőszakolom magam, csak rosszabb lesz az
egész. Mindegy, nem akarok róla beszélni.
– De...
– Mondtam, hogy nem akarok. – Kicsit erélyesebben
szólalok meg, amire elhallgat, én pedig lezártnak tekintem a témát. Nem megy
tovább. – Inkább te mesélj valamit. Hogy van a baba?
0 megjegyzés