Ikerláng - 62.
augusztus 26, 2018
– Itt vannak a ruháid, kivasaltam mindent.
– Egy halk kopogás után Jinah hangja tölti meg a szobámat, miután benyit, és
még egy laza mosolyt is magára szed, amíg én bólogatva ülök az ágyamon. – Köszönöm,
hogy kiteregettél tegnap.
– Szívesen.
– És hogy vagy? – kérdezi, miközben az
íróasztalomra teszi az összehajtogatott ruháimat, majd ahelyett, hogy kimenne,
felém fordulva megáll.
– Megvagyok.
– Értem. És azt elmondod, hogy miért sírva
jöttél haza az elmúlt három napban? – Oldalra biccenti a fejét, ölbe tett
karokkal elindul felém, én meg megmozdulni sem tudok hirtelen, mikor leül
mellém az ágyra.
Tény, hogy várható volt, hogy egyikük
feljön hozzám, de szembesülni vele rosszabb, mert nem tudom kezelni a helyzetet.
Mégis mit mondhatnék neki?
– Nem lényeges.
– JB-hez van köze? – kérdezi túl nagy
határozottsággal, de hamar eltűnik róla, mikor összerándulok a nevét hallva.
Miért hozza szóba őt mindenki? Nem tudok megszabadulni attól a tonnás súlytól,
ami itt nyom belül miatta, bele fogok őrülni. – Mi történt?
– Összevesztünk. Azt hiszem. De mindegy,
most nagyon nem akarok Jaebumról beszélni.
– Rendben, csak annyit mondj, hogy min
kaptatok össze ennyire. – Közelebb húzódik, amíg én egy szó nélkül bámulok rá,
kell is pár pillanat mire veszi a lapot. – A szüleid.
– Mondtam, hogy tönkretesznek mindent.
– Ez nem igaz. Figyelj. – A kezemre teszi
a kezét, simogat és közelebb jön, amivel legalább egy kis melegséget hoz a
testembe. – Tisztában vagyok vele, hogy nagyon nincs rendben a kapcsolatotok, és
ezt ők is nagyon jól tudják. Próbálják helyrehozni. – Végigsimít a hajamon,
végig halványan mosolyog, komolyan nem értem. Hol bánt így velem valaha a saját
anyám? – Legyél nyitott, rendben?
– Igyekszem.
– Na, ne legyél szomorú. Ha mosolyogsz egy
kicsit, elviszünk sushizni.
– Nem vagyok éhes.
– Youngjae, ezt mondtad az elmúlt hat
napban is, kérlek, egyél. Nem lesz erőd semmihez. – Lassan ideköltözik a csend,
mert ő bármennyire is próbálkozik, én nem tudok mit mondani annak ellenére is,
mennyire jólesik a gondoskodása. Már értem, Jim miért szereti annyira.
– Majd később eszem.
– Jólvan. De szavadon foglak. – A
felkaromra simít, az arcomhoz hajol, és szinte túlcsordul a szívem attól, ahogy
egy hosszú puszit nyom a halántékomra. – Nagyon aggódunk miattad. Még Jim is az
érzéketlen, tajparaszt módján.
***
Péntek este hat van, én pedig ma már
másodjára jövök ki az iskolából. Már órák után egyszer hazamentem, viszont
ahogy betettem a lábam a lakásba, úgy éreztem, muszáj eljönnöm onnan, ha nem
akarok begolyózni. Úgyhogy átöltöztem, Jim pedig visszahozott, hogy egy-két órára
kettesben lehessek azzal a fehér zongorával, amihez jó, ha egy hónapja néztem
le utoljára.
Kicsit hűvös van idekint, mivel a kabátom Jim
autójában maradt, de úgy vagyok vele, hogy nem érdekel. Csak az jár a fejemben,
hogy sietnem kell, mert ha lekésem a buszt, akkor húsz percet várhatok még, ezért
szinte rekord idő alatt jutok át az iskola előudvarán.
A tekintetem egyből a buszmegállóra ég,
ahogy kifordulok a kapun, viszont a lábam lefagy, mikor körbenézek, vár-e még
valaki más is a buszra. Jaebum pont az autójából száll ki az út túloldalán,
becsapja az ajtaját, és még csak körbe sem néz, úgy indul el futva az iskola
felé.
Meg sem tudok mozdulni, próbálok észhez
térni, felfogni, hogy tényleg itt van, viszont ő csak akkor vesz észre engem,
mikor átér. A szemei szinte rám égnek, ahogy végre nem a sulit szuggerálja, és
egy töredékmásodperc alatt vált irányt.
Elindul felém, megteszi azt a kemény öt
métert, amíg bennem talán minden teljesen átfordul. Nem tudom, mire
számítottam, hogy talán már nem is látom őt hetekig, hogy nem beszélünk, mert
neki időre van szüksége, erre most itt van. Itt áll két lépésre tőlem, atomjaira
esve, sápadtan és megnémulva.
– Youngjae. – Ennyi jön ki a száján,
próbálja összeszedni magát, de az arcán látom, hogy teljesen el van veszve. Össze
van zavarodva, bűntudata van, de nem akarom, hogy rosszul érezze magát.
Idegesnek kéne lennem, és igen, minden
jogom megvan arra, hogy kiboruljak azon, hogy napokra eltűnt, de egyszerűen nem
megy. A szívem szinte kiesik a számon, annyira hevesen dobog, és nem érzek
mást, csak azt a pokoli megkönnyebbülést, mert itt van.
Már nem is tudom, melyik pillanatban
döntöm el, de megmozdulok hátrahagyva a sokkot, és szinte hátraesik, ahogy
nekiütődöm. Hangosan fújva ölelem át a nyakát, a pulóverébe markolva szinte
megfojtom, és még az a döbbenet sem érdekel, ami az egész testét átjárja.
Megdermedve karolja át a derekamat, szerintem
egyáltalán nem érti azt, mit csinálok.
– Miért nem üvöltesz?
– Mit keresel itt? – A zavarodottságára
kérdéssel válaszolok, és abban a pillanatban, ahogy meghallja a hangomat, csak
halk nyögés telik tőle.
– Elmentem hozzátok, de Jim mondta, hogy
visszajöttél zenélni, és... – Végül nagy nehezen megtalálja a hangját, de még ő
sem tudja, mit mond. Lassan hátrébb húzódom, viszont ő nem engedi el a
derekamat, miközben olyan közelről méregeti az arcomat, hogy még én sem tudom,
mit mondhatnék. – Azt hittem, meg se talállak, és most nem tudom, mit kéne...
– Hé.
– Bébi, én... – Próbálom leállítani, de csak
mondja és mondja, még talán ő sem tudja, mit is pontosan. Levegő után kap, a
száját egymás után hagyják el az érthetetlen szavai, én mégsem tudok ezzel
foglalkozni. – Csak... Youngjae, annyira sajnálom.
– Hé, ne magyarázkodj. Oké? – Félbeszakítom,
érzem, ahogy remeg a lábam, a szám, az arcom, és még csak egy kicsit sem értem,
miért néz rám ennyire értetlenül. Úgy érzem, hogy nekem kéne mentegetőznöm, hiszen
a zűrös családom miatt volt ez az egész.
Azt hiszem, megértem őt. Lehet, hogy
idiótának tűnök, de így érzek, és a harag helyett csak a nyugodtság van bennem.
– De...
– Nem haragszom. – A mellkasára teszem a
kezem, hogy kicsit hátrébb toljam, de ahogy hozzáérek, nem tudom elengedni. Egy
hatalmasat nyelek, visszafojtva az elmúlt négy nap brutális feszültségét, ami
hirtelen semmivé válik, és olyan, mintha lebegnék. – Semmi baj.
– De...
– Kérlek, ne mentegetőzz. Semmi baj.
– De én nem akartalak megbántani, csak...
– Szükséged volt levegőre, értem. Nem kell
magyarázkodnod – motyogom, ahogy lenézek a kezeimre, mert a szemeibe hirtelen
nem merek. Mintha ez az egész meg sem történne, annyira felfoghatatlan, hogy
itt van.
– Nem miattad csináltam.
– Hm?
– Nem tőled kellett távol lennem. – Hatalmasat
nyel, ahogy a szemeibe nézek, olyan, mintha fojtogatná belül ez az egész, ami
egy hete történt, és bármit megtennék azért, hogy eltűnjön belőle. – A szüleid
miatt kellett a tér. Úgy éreztem, megfulladok már csak a tudattól, hogy a
közeledben lesznek. Muszáj volt kicsit...
– Gondolkodnod. Tudom. – Szakítom félbe
megint, talán kissé a számat húzva, mert minden áron el akarja mondani azt, amivel
én is tisztában vagyok. – Tudom, hogy nem azért szívódtál fel, mert nem volt
jobb dolgod. Tudom, milyen érzés. Újabban én sem viselem jobban ezt a témát.
– A múltkori pánikrohamodból kitaláltam. –
Felsóhajt, végül elereszti a derekamat, hátrébb lép, de még így is túl közel
van. Nem tudom, mi történik, csak megáll egy pillanatra, és kiráz a hideg,
ahogy suttogva szólal meg újra. – Miért nem gyűlölsz?
– Hiányoztál – vágom rá egyből, annyira
határozottan, hogy hirtelen nem tud mit mondani. Csak áll egyik lábáról a
másikra, miközben úgy néz rám, hogy talán levegőt sem vesz. – Most is hiányzol.
– Youngjae...
– Miért csinálsz úgy, mintha bűnt követtél
volna el? – Felváltva nézek a szemeibe átölelve magam, mert egyre inkább érzem ezt
a rohadt hideget, ahová úgy látszik, édeskevés a pulóverem. – Nyugodj meg. Nálam
jobban senki nem tudja, milyen érzés szétzuhanni a szüleim miatt, kicsim.
– Bébi.
– Igen? – kérdezek vissza, amíg ő
darabokra esve a hajába túr, a szavakat keresi, de azt hiszem, teljesen összekavartam
a fejét csupán azzal, ahogy becéztem.
– Már napok óta el akartam menni hozzád.
Már akkor este, mikor faképnél hagytalak a fiúöltözőben.
– Akkor miért nem jöttél?
– Nem ment. Tele volt a fejem. – Közelebb
lép, majd megint elhátrál, mintha nem tudná eldönteni, melyikkel jár jobban. Ha
felforr a közelemben, vagy megfagy a köztünk lévő távolságtól. – Ne haragudj.
– Nem haragszom.
– De megbántottalak, ugye? – Látom az
arcán, hogy piszkosul utálja magát, én meg a helyzetet, hogy nem érti, engem
mennyire nem érdekel, mi történt. Csak az számít, hogy most itt van.
– Hát volt már jobb is, de...
– Ne, ezt most hagyd abba – emeli fel a
kezét, hogy elhallgattasson, ami annyira meglep, hogy hirtelen már fogalmam
nincs arról, mit akartam mondani. – Miért fogod vissza magad?
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy felszívódtam napokra, úgy
viselkedtem veled, mint egy vérbeli seggfej. Még én is tudom, hogy egy gyökér
voltam, melletted kellett volna lennem – mondja a vállát rántva, leginkább saját
magán borulva ki. – Ordibálnod kéne velem, szitkozódni, csapkodni, elmondani, hogy
mennyire utálsz ezért, és ha még egyszer meg merem csinálni, akkor...
– Miért taszítanálak el haragból, ha eddig
arra vártam, hogy végre a közelemben akarj lenni? – kérdezem halkan, amivel,
elérem, hogy ne tudjon megszólalni hirtelen. Azt hiszem, most kezd megérteni. –
Igen, rossz volt, mert azt hittem...
– Hogy hetekig nem beszélünk, mert elmész.
– Hogy szakítani fogsz. – Megdermed a
levegő, a kinti hideg, ahogy ez elhagyja a számat, ő elképed és szinte látom,
ahogy kilép a testéből. Már az se lepne meg, ha az arcomba nevetve, mert ennél abszurdabbat
nem is mondhattam volna.
– Szakítani? – Eltorzult arccal kérdez
vissza, egészen elhalkul, de talán csak azért, mert kell pár pillanat, mire
elkezdi érezni a súlyát. – Most csak viccelsz velem, ugye?
– Az eszembe jutott néhányszor. Sokszor.
– Hogy szakítani akarok veled? – kérdezi
halkan, amire megrántom a vállamat, és a földön kívül hirtelen nem tudok másra
nézni. Azt hiszem, leesik neki, mennyire komolyan mondtam, mert nem tud
megszólalni nagyon hosszú ideig. – És... Sokat sírtál? – Szinte suttog, de
esküszöm jobban esett volna, ha inkább ordibál.
Nem mondok semmit, csak idiótán bólogatok
abban reménykedve, hogy nem kell a szemébe néznem, de ez ott megy tönkre, mikor
az államra fogva felemeli az arcomat. Talán csak azért, mert nem tudja, most is
sírok-e, vagy csak még jobban büntetni akarja magát.
– Csak hiányoztál – makogom a csuklójára
fogva, eltolva magamtól a kezét, amitől lett egy laza szívritmuszavarom. – Azt
hittem, belehalok. – Érzem, ahogy megremeg az állam, és azt hiszem, ez tesz be
neki végleg. Eltorzul az arca, egy szó nélkül a kezem után nyúl, hogy magához
húzzon, és annyira jó érezni azt a forróságot, ami a testéből árad.
– Elég sokat szenvedtem azért, hogy
szeress, eszembe nem jutna ezt eldobni. Miattuk. Semmi nem ér annyit. – Az
enyémnek dönti az arcát, úgy beszél, hogy már nem is nagyon hallok mást az ő
hangján kívül. – Csak levegő kellett.
– Tudom.
– A szüleid miatt.
– Tudom.
– Nem miattad, nem te voltál az oka.
– Hagyd abba. – A mellkasára csapva tolom
el magamtól, kezdek felháborodni azon, hogy még most sem tudja befejezni. – Nem
haragszom, érted? Csak megijedtem. Nem akartam úgy elmenni Szöulba, hogy nem
tudtuk megbeszélni. – Felsóhajtok, miközben Jaebum egyszerűen már meg sem
próbál mondani többet, hiába látom rajta, hogy lenne mit, de talán jobb is így.
Némán tartja a tekintetemet, és szinte
kihagy egy ütemet a szívem, mikor a számat nézi tovább. Tudom, mire gondol, és
már szinte remegek azért, hogy ne csak a fejében csinálja.
– Meg akarlak csókolni – suttogja, ahogy
az arcomba hajol, alig néhány centi választ el attól, hogy belehaljak, és azt
hiszem, ezt ő is érzi.
– Ne. – Még talán nyögésnek is alig megy
el a gyenge tiltakozásom, ami egyből kicsúszik a számon, ahogy utánam jönne.
Viszont ő megérti, az utolsóelőtti pillanatban képes megállni, ökölbe szorított
kezekkel fogja a derekamat, de bármennyire próbálkozik, nem képes hátrébb
állni.
– Nem akarod?
– De igen.
– Akkor? – Megsemmisülve suttog, amíg én a
szorosan összezárt szemeit figyelem, a megfeszült arcát, azt a két anyajegyet a
bal szeme felett, ami van annyira egyedi, mint a hangszíne.
– Még ráér.
0 megjegyzés