Ikerláng - 63.
augusztus 26, 2018
Már órák óta maga mellett tart, elvitt egy
kisebb pubba beszélgetni, belém erőszakolt egy kisebb adag sushit, és most itt
ülünk a házuk előtt, a kinti sötétben. Nem értem, miért nem megyünk be, hogy ő
miért nem mozdul, hogy mégis mire várunk már vagy tíz perce, de nem akarom siettetni.
Bőven elég az, hogy vele lehettem, és elég
volt fél óra, hogy teljesen feloldódjak mellette. Megnevettetett ezerszer, idiótán
flörtölt velem, ami miatt elült a közelünkből egy kisebb társaság az
étteremben, és az a helyzet, hogy minden pillanatát élveztem.
– Mi az? – Hirtelen megtöri a csendet, én
pedig csak most veszem észre, hogy a semmibe mosolyogtam.
– Semmi.
– Biztos?
– Biztos. Csak annyira hiányoztál –
suttogom, ahogy az ölemből ránézek.
Némán tartja a tekintetemet, a kormányt
markolja, miközben a világ összes érzelme átszalad az arcán. Megdermed a
levegő, ahogy hirtelen felém mozdul, én pedig egy halvány mosollyal térek ki a
csók elől, mielőtt még hozzám érhetne, mert ismerem magam annyira, hogy tudjam;
nagyjából addig a pontig lennék magamnál.
Egy szó nélkül előre fordulok, Jaebum
pedig megdermed, az orra az arcomhoz ér, lehunyt szemekkel próbál uralkodni
magán, de érzem, hogy remeg az erőlködéstől. Hosszú pillanatokig csak azt hallgatom,
ahogy levegőt vesz hangosan, majd csak egy gyenge sóhajjal húzódik el és mered
a semmibe tovább.
– Egész este nem hagytad, hogy
megcsókoljalak – mondja végül úgy csinálva, mintha nem húztam volna fel
teljesen ezzel az egyetlen mozdulattal, a száját beharapva küzd magával, és még
csak a motiváció sincs meg benne, hogy megint rám nézzen.
Feszül a levegő, mert hozzám akar érni, és
tudja, hogy húzom az agyát.
– Ráér.
– Igen, mintha már mondtad volna ma este.
Vagy tízszer. – Türelmetlenül dobol az ujjaival, folyton a száját rágja, ami
legjobb helyen az én fogaim közt lenne. De hát most engedtem falnak menni,
nekem is szenvednem kell egy kicsit.
– Mert telhetetlen vagy.
– Áh, értem. Bocsánat. – Lassan elmosolyodik, és még halvány tippem sincs, mégis mire gondolhat, de azt hiszem, talán hálát
kéne adnom ezért, mielőtt még zavarba hoz. Onnantól teljesen egyértelmű, hogy
alul maradok.
– Mi az?
– Annyira jó volt veled lenni. – Beharapja
a száját, a mosolya lelohad az arcáról, és úgy néz a szemembe, hogy szinte meggyulladok
tőle.
– Köszönöm, hogy elvittél.
– Mit köszönsz ezen? A párod vagyok,
teljesen természetes, hogy veled akarok lenni. – Gyenge hangon beszél, ezután pedig
beáll a csend, mert egyszerűen képtelen vagyok kimondani, hogy napokig még csak
nem is beszéltünk, hogy az a kilencvenhat óra volt életem legrosszabb időszaka.
Viszont azt hiszem, szükség sincs rá, mert épphogy ránézek, az ő arca
átváltozik, és teljesen egyértelmű, hogy minden egyes gondolatomat kiolvassa a
szemeimből. – Youngjae...
– Nem mondtam semmit.
– Nem is kell. – Felnyög, visszateszi a
kezét a kormányra, és olyan mereven bámul ki a szélvédőn, hogy egy pillanatra
megijeszt. – Annyira lelkiismeretfurdalásom van.
– De mégis miért? Mondtam, hogy nem
haragszom.
– Mert ezt a kilenc napot tölthettük volna
együtt is, erre alig jut másfél nap a faszságom miatt. – Morog, már csaknem
szitkozódik, ami jobb megoldás lenne annál, minthogy visszafogja magát.
Legalább kiengedné magából a feszültséget. – Lehet, hogy te nem haragszol rám,
de én magamra igen.
– Feleslegesen agyalsz ezen. Szükséged
volt arra a pár napra, valamiért így kellett lennie. – A vállamat rándítom,
mintha semmiség lenne az egész, miközben belül nem akarom elhinni, hogy
holnapután már nem leszek itt. Bele fogok halni abba a távolságba, és nem
tudom, hogy fogok felülemelkedni a hiányán. Már ez a pár nap is pokoli volt,
mit fogok kezdeni magammal két hétig? – Miért nem tudod úgy felfogni, hogy ez még másfél nap, amit együtt tölthetünk?
– Ah. – Fáradtan nyögve dönti hátra a fejét,
hallhatatlanul morog, majd egy hisztis mozdulattal néz rám megint. Tökéletesen
egyértelmű, hogy egyre gondolunk; kevés.
– Nem akarom, hogy mellettük legyél.
– Akkor már ketten vagyunk.
– Nem, Youngjae, én... Ah.
– Nem értelek.
– A gondolata is olyan érzés, mintha
folyton bántanának már csak azzal, hogy a közeledben vannak. Ártanak neked
minden kicseszett másodperccel, amit rád erőszakolnak magukból. Nem akarom.
– Akkor gyere velem.
– Tudod, hogy nem lehet. – Halkan beszél,
mégis mondani akar még valamit, ami már semmi áron nem jön ki a szájából. Csak
ül csendben, nekem pedig tiszta sor, hogy témát kell váltanom, mielőtt nagyobb
pánikba esik, mint én a múltkor.
A kormányt markolva bámul ki az ablakon, majd
egy hirtelen ötlettől vezérelve fordul felém úgy, hogy még nyelni is
elfelejtek. A pulóveremet nézi, amiben ülve, az ülésbe olvadva talán még az sem
látszik, hogy egyáltalán van testem, én mégis ebben érzem jól magam, és most
talán a világ összes pénzéért sem cserélném le egy szűk szarra, amiben levegőt
venni is kellemetlen.
– Ne haragudj – szólalok meg a hosszúra
nyúlt csend után, kicsit talán fellélegezve attól, ahogy a szüleim
felemlegetését végre a szőnyeg alá söpörtük.
– Miért haragudnék?
– Tudom, hogy úgy nézek ki, mint egy
tízéves. Csak ehhez volt kedvem – motyogom a halványrózsaszín pulóver alját
markolva, talán egy kicsit a számat húzva.
– Ezért kérsz bocsánatot? – Értetlenül néz
a szemembe, a szemöldöke felemelkedik, és még azt is megkockáztatnám, hogy a
hirtelen döbbenet nagyobb benne, mint az a halvány szórakozottsága. – Jobban
szeretem a bő ruháidat, mert sokkal inkább önmagad vagy bennük, mint a szűk
felsőkben. És amúgy ez a kedvenc pulóverem rajtad, szeretem, mikor rózsaszínt
hordasz – jelenti ki úgy, mintha jelentéktelen lenne, felém fordulva beszél
annyira gyenge hangon, hogy már a hangsúlyától megremeg a gyomrom, én mégis inkább
meglepetten pislogok magam elé.
– Azt hittem, tetszenek a tapadós ruhák.
– Szeretem is. – A vállát rántja,
megesküdnék, hogy egy pillanatra még el is mosolyodik, de utána átvált. Az
ölébe bámul, az ujjaival a kormányon dobol, amit ezek szerint képtelen
elengedni újra. – De őszintén az aranyos éneddel sokkal előbb zsebre tudsz
tenni, mint a szexivel.
– Ezt te se gondoltad komolyan.
– Nem hiszel nekem?
– Nem. – Hezitálás nélkül vágom rá, ő
elmosolyodik, a csend pedig beáll. Elereszt egy gyenge vigyort, majd szinte
felvillannak a szemei, mikor az időt megállítva ismét rám néz.
– Gyere be velem, és megmutatom, mennyire
halok meg érted – suttogja fehéredésig marva a műbőrt, mégis olyan, mintha
kiabálni. Szóra nyitom a számat, hogy lecsapjam a magaslabdát, de kell fél
perc, mire rájövök, hogy nem viccelt, és hirtelen nem is tudok mit kezdeni a
libabőrrel, ahogy tudatosul bennem, mi is történik most. – A szüleim nincsenek
itthon.
– Nincsenek?
– Egész éjjel, ha úgy akarod. – Egy
pillanatra az ajkába harap, az arcán váltakoznak az érzelmek, az, hogy talán
kicsit fél a visszautasítástól, és az, mennyire nehezen fogja vissza magát,
nekem pedig fogalmam sincs, hogy melyik az erősebb. A bénulás a fél testemben,
vagy a szívem, ami a torkomba ugorva fojtogat.
– Csak ketten lennénk? – kérdezem
suttogva, azt hiszem, teljesen elhalva, azzal az elviselhetetlen izgalommal a
mellkasomban, ami rosszullétig hevít.
– Igen.
– Egész éjjel? – Hebegve kérdezek vissza
már választ sem várva, Jaebum pedig mosolyog, miközben kiövezi magát, és szinte
belefulladok, mikor hozzám hajolva a számat nézi, és már én érzem, mennyire ég
mindene, hogy végre hozzám érhessen.
– Akarod? – suttogja az arcomra hajolva, már
lassan a fülembe morogva, én pedig ennél a pontnál veszítem el végleg a
leghalványabb akaraterőmet is. – Gyere be velem, bébi. Annyira hiányoztál. – Ezek
a legutolsó hangok, amik elhagyják a torkát, és már nem is tudom, melyik részem
bátorodik fel, de a kezem eddig ismeretlen erővel nyúl utána. A haját marva
húzom magamra, ő pedig meglepetten nyögve olvad a számra, és már azt sem tudom,
hogy megcsókol vagy inkább felfal, egyedül az számít, hogy ő csinálja.
Az arca az enyémhez forr, összerándulok, valahányszor
a nyelvem az övéhez ér, és próbálok nem belefulladni ebbe a mérhetetlen
szenvedélybe, amivel felrobbant. Az autóba költözik az izgalom, elfogy a
levegő, és mintha már nem is irányítaná magát, a keze mindenhol ottvan rajtam,
a pulóverem alját marva szinte kész arra, hogy lerángassa rólam talán már
gondolkodás nélkül.
Hangosan szusszanok, valahányszor nekem
feszül, a szája remeg az enyémen, a mellkasom az övének feszül, ahogy egyre
inkább mászik felém, és minél jobban a kocsi ajtajába taszít, annál inkább
érzem azt, hogy már az sem zavarna, ha itt, az anyósülésen szedne szét.
– Gyere be. – Szétzilált mosollyal hajol
hátrébb, de egyszerűen képtelen arra, hogy elhúzódjon tőlem. Az előbbi csókban
élve dübörög a szíve, érzem, ahogy a mellkasomat veri, ahogy azt is, hogy a
combomba markol, és teljesen egyértelmű, hogy ma este valami teljesen meg fog
változni.
– Vigyél be.
5 megjegyzés
Wow!! Imádtam az új részeket! Örülök neki,hogy Jaebum végre visszatalált Youngjae-hez. Visszont mikor Kyumin beprobálkozott Youngjae-nál le esett az állam, egyáltalán nem számítottam rá. Mint mindig nagyon jók lettek a részek. Csak így tovább ��
VálaszTörlésÖrülök, hogy tudtam meglepetést okozni🤗 mondjuk nekem nem lett a szívem csücske, de igyekszem behozni a folytatással😄 köszönöm, hogy írtál 💚
TörlésNagyon, de nagyon Imádom ❤ Esküszöm, hogy majdnem szívrohamot kaptam, az izgalomtól, és kb a szívem a torkomon jött ki 😊😉 Annyira örültem neki, hogy Jaebum újra felbukkant 😭 mert már én is sírtam YoungJaevel!
VálaszTörlésNagyon várom a folytatást! Nagyon szeretem, de még a nagyonnál is jobban az Ikerlángot! ❤💚 Kitartást, és minden jót!😊
Ne síííírj, soha ne sírj🙈 próbálkoztam nem tul nyálasra írni, de valamiért az lett🤔 viszont sietek, hogy csöpögősből szexit csináljak 😄 köszönöm, hogy írtál💚
TörlésKöszönöm szépen, nem fogok sírni, csak kicsit túlérzékeny vagyok, és még azon is sírok, amin más nem! 😅 Nem lett túl nyálas, sőt pont tökéletes lett❤ Imádom 💚💚💚 Már nagyon várom a szexi részt 😉💚
VálaszTörlés